A benzin- és áruhiány miatt csendesnek és üresnek tűnő szófiai utcákat járva rögtön a feszültség jeleit kerestem. Vajon Zselju Zselev, az ország kedves Zseljujának megválasztása csillapította le a nélkülöző testekben lakozó kedélyeket? Aligha. A „bolgár igazság” továbbra is csak úgy közelíthető meg, ha nem feledkezünk meg arról, hogy Bulgária nem ország és nem állam, hanem mindennek a paródiája: a kommunizmus rezervátuma, s minden, ami ott zajlik, csak karnevál, játék és imitáció, a felszín alatti politikai események pedig mind kivétel nélkül a nagy népünnepélynek, a választásoknak a hétköznapokba átszivárgóit elemeivel magyarázhatók. Vagy talán mégsem?…
Az Igazság Városa
Az Igazság Városa egyedülálló bolgár jelenség, mely lényegében a karnevál hierarchiaellenes hagyományaiból eredeztethető. Történeti szempontból az egyetemisták okkupációs sztrájkjának folytatása. Legfőképp abban nyilvánul meg, hogy a politikai és társadalmi szervezetek képviselői (a zöldektől a monarchistákig mindenki) megszállják a települések főterét, felverik a sátraikat, és folyamatosan tiltakoznak minden ellen, amit igazságtalannak éreznek. Szófiában például egész nyáron happeningeket, meztelensztrájkokat tartottak, szabadtéri vetítéseket rendeztek az immár kiürített (múmiátlanított) Dimitrov-mauzóleum falán stb. Remélem, szép, hosszú őszük lesz.
Varieté a parlamentben
A varieté, akár a hagyományos, népi szórakozási formák (vásári mutatványosok, bűvészek, csepűrágók, regősök stb.) erősen üzletesített és átdolgozott folytatásaként is felfogható. A bolgár varietéparlamentben az autentikus balkáni közélet alig koreografált változatának lehetünk szemtanúi.
Amikor beléptem a parlament nagytermébe, kedves irodalmárkollégám, Alekszandar Jordanov, épp azt fejtegette, hogy a kormányon lévő Bolgár Szocialista Párt (BSZP) igazán mérsékelhetné ruszofíliáját, és beismerhetné, hogy a jelenlegi gazdasági csődnek az az alapvető oka, hogy a Szovjetunióval szemben Bulgária egyfajta megalázó szolgaszerepet vállalt. „Az Európába vezető út nem Moszkván halad át” – fejezte be mondókáját az ellenzéki képviselő. Egy kormánypárti szenátor erre kétmondatos felszólalásában kertelés nélkül azt javasolta Jordanovnak, hogy forduljon idegorvoshoz. Az ellenzékiek erre mind talpra ugrottak, öklüket rázták a szocialisták felé, és torkuk szakadtából fújoltak. Petar Beron frakcióvezető a mikrofonhoz rohant, és követelte, hogy a BSZP testületileg kérjen bocsánatot. Utána Elka Konsztantinova, a Radikális Demokrata Párt elnök asszonya kapaszkodott fel a mikrofonokhoz, meglobogtatott egy jókora üvegdarabot, és bejelentette, hogy megérkezett a rendőrségi szakvélemény, mely szerint a BSZP székházának az ablakait – a „szocializálódott” kommunisták állításával ellentétben – nem nekivadult DESZ (Demokratikus Erők Szövetsége – ellenzéki koalíció)-hívek verték be, hanem egy belülről jövő ütés következtében törtek ki. Ki akkor a megrögzött hazudozó és a paranoiás? Az ellenzék feláll, tapsol, és a régi szép időkre emlékeztetve a kormánypártiakat, kórusban skandálja: „BKP, BKP…” Az ülést berekesztették, én pedig lesétáltam a földszintre, mert a kézitusát mindig jobb közelről nézni.
Melyik út hova vezet?
A bolgár nacionalizmus a karneváli népünnepély „mindent szabad” elvének tragikus elfajulása; ahhoz a szépirodalomból (W. Golding, M. Tournier, R. Musil, A. Gide, Ottlik) jól ismert jelenséghez lehetne hasonlítani, amikor a gyerekek nekivadulnak a játékban, és nem veszik észre, mikor lépik át a játék és a valóság határát. Valószínűleg a bolgár sovinizmus is hasonló logika szerint működik (s épp ezért kivételesen kíméletlen): a nemzeti gyűlölködésnek ugyanis soha semmiféle hagyománya nem volt az újkori bolgár államban.
Alekszandar Jordanov kijelentése, miszerint „Az Európába vezető út nem Moszkván át vezet”, akaratlanul is egy rendkívül lényeges jelenségre hívta fel a figyelmemet. Ez a mondat ugyanis Ahmed Dogantól, a Szabadság- és Jogi Mozgalom (közkeletű nevén a „törökpárt”) vezetőjétől származik, ám az óriási vihart kavart tétel eredetileg így hangzott: „Bulgáriából Európába a Boszporuszon keresztül vezet az út.” E rossz emlékű parafrázis elhangzása óta Dogan a nacionalista sajtó (sőt a parlamenti pártok) támadásainak állandó célpontja. Mindkettőjük kijelentése gazdasági és politikai tartalmú. Dogan azután ugyan szűkebb körben kifejtette, hogy szerinte Bulgáriának a jelenlegi termelési színvonal mellett semmi keresnivalója a nyugati piacon, s ezért csak a harmadik világ felé nyithat, s ebben a muzulmán lakosság a híd szerepét töltheti be. Az ellenfelek azonban szavainak kizárólag az erkölcsi oldalát fogták fel és kritizálták. Jordanov kijelentése mögött ott rejlik az is, hogy nemrégiben hozták nyilvánosságra, hogyan képzelte a szófiai és a moszkvai pártvezetőség Bulgária Szovjetunióhoz való csatlakozását. Ennek egyik leglényegesebb pontja a lakosság „eszmei és politikai” átnevelése volt. A pártvezérek már 1968-ban, amikor országuk felvételét kérték a Szovjetunióba, úgy ítélték meg, hogy a helyzet megérett erre a lépésre, jelentősebb ellenállást senki sem fog kifejteni. Alighanem ebben az egyben nem tévedtek: a gazdasági és a politikai deformációkat követték a tudatiak is – a török etnikum 1984-es erőszakos megszüntetése után a kincstári sovinizmust a lakosság zöme elfogadta.
A török átok
A kommunisták és a feltartóztathatatlanul terjedő sovinizmus közötti kapcsolat ma már nem titok. Alig két hónapja pattant ki a botrány, amikor bebizonyosodott, hogy a tévé új, liberális (értsd nem nacionalista), és ráadásul nem is „fajbolgár” elnöke, Kevork Kevorkjan ellen tüntető tömeg az egyenesen a BSZP székházából odaszállított naranccsal frissíti magát, hogy azután még hangosabban ágálhasson a „magukat töröknek nevező” honfitársaik ellen. Az újonnan indult társadalmi és irodalmi folyóiratok egymás után mennek csődbe papírhiány miatt, míg a fasisztoid minipártok (radikális nacionalisták, nacionáldemokraták stb.) sajtója mindig részesül az állami központi elosztó állásaiból. A Szent Korona és az egykori Magyar Fórum kedélyesen vállveregető sovinizmusa egy lapon sem említhető a Balgarszki glasz vagy a Zora nyíltan fasiszta hangvételével. A nacionalisták tehát egyértelműen a BKP-tól kapták a kezdeti lendületet, de idővel ez kibővült az Oroszországból érkező nacionalista ideológiával (Pamjaty). A cigányokról (számuk megközelíti az egymilliót) keveset beszélnek – talán rangjukon alulinak érzik –, de elképzelhető, hogy a cigánykérdés megoldásakor a radikális eszközöket sem zárnák ki. Az örményeket és a zsidókat csak most kezdik emlegetni, utóbbiakat egyelőre a „judeobolsevizmus” elleni harc jegyében. A másik konc a makedónkérdés. A sztálini nemzetiségpolitika ügyesen kihasználta Makedónia mint földrajzi terület felosztottságát, és állandó konfliktusforrást teremtett Jugoszlávia, Bulgária és Görögország között. A kérdés rendkívül bonyolult, de a vita teljesen meddőnek tűnik, hiszen egyfelől a területek visszacsatolása szóba sem jöhet, másfelől pedig a bulgáriai részeken egyelőre nem lehet makedón nemzeti öntudatról beszélni.
A törökkérdés a bolgár közállapotok kulcsa. Mondhatnám: „A törökkérdés megoldásán keresztül vezet Bulgária útja Európa felé.” Sok politikus és szaktekintély szerint jelenleg az ország épp e probléma megoldatlansága miatt jutott a polgárháború szélére. A Beszélő következő számában ezért két részletesebb véleményt szeretnék közölni erről a kérdésről.
- Külföld [6]