Amikor a román csapatok 1919-ben, 1944–45-ben, majd pedig 1956-ban megint csak bevonultak Magyarországra, akkor Románia mindannyiszor megnyerte velünk szemben a maga „furcsa háborúját”. És amikor 1919-et követően – részben a korábbi Magyarország romjain – létrejött a térség egyik legfurcsább állama, a korrupció, a kolera, a nyomor és a gazdasági züllés terhelte Nagy-Románia, s amikor ez a különös birodalom 1945-öt követően a kommunista gulágosítás igazi mintaállama lett, s amikor 1956-ot az erdélyi magyarokon éppúgy megtorolta, miként a bukaresti román értelmiségen, akkor végképp elveszítette a velünk kötött amúgy is ingatag békét.
Vajon ezért gondolják azóta is Bukarestben, hogy a magyar–román viszony – legalábbis román szemszögből – természetes, tehát nyertes állapota a háború? Elképzelhető. Mindenesetre az, hogy –a nagy és számos országos tragédiák ellenére – a második bécsi döntés lett a „nemzeti gyásznap” ott, s hogy nem „forradalmuk” napja, hanem az Erdéllyel történő „egyesülés”, december 1. lett a nemzeti ünnep, mind-mind erre utal.
És az is hasonló gyanúra ad okot, hogy 1990-ben az aktuális miniszterelnök idejéből csak arra futja, hogy egy távoli üzenetet küldjön az éhező munkásoknak, az ismételten kolera gyötörte óromániai végvidéknek, miközben ájtatos arccal, személyesen vezeti azok karát, akiknek a fél évszázados második bécsi döntés még ma is a legégetőbb problémájuk.
Bukarest hadilábakon álló észjárására utaló jelként fogható fel az a nem titkolt elégtétel is, mellyel tudomásul vette, hogy a magyar és Magyarország-ellenes megemlékezések többnyire a nagyenyedi tömeggyilkos, egy bizonyos Avram Iancu szobrainál celebráltassanak, s hogy a második bécsi döntés előestéjén – a Vatra Romaneasca javaslatára – több helyütt a legpatinásabb erdélyi utcákat a román Szálasi, Ion Antonescu marsall nevére kereszteljék át.
S az, hogy ezen fennkölt eszmék hű utóda, Radu Ciontea, a kormánnyal ma már nyílt vadházasságban élő Vatra vezetője, a „gyászünnep” alkalmával Marosvásárhelyen mondott beszédében – meglepő fordulattal – „megbékélést” hirdetett, megbocsátva, hogy állítólag mi terhes nőket, gyermekeket és öregeket gyilkoltunk halomra román testvérei közül – megint csak szabályt erősítő végkövetkeztetésként hathat a gyanútlan hallgatóra. (Bár beszédében azért arra mégsem vetemedett, hogy elnézze nekünk azt, hogy úgymond ortodox papok vérét is ontottuk. Mi, javíthatatlan horthysták!)
Mindezekből ítélve a mai Románia talán arra a japánra hasonlít a leginkább, akit a háborút követő harminc év múltán fedeztek fel a dzsungel mélyén, miközben még mindig vívta magányos harcát az amerikaiakkal. A jelenet tragikomikumát aligha lehet vitatni, viszont az is egyértelmű, hogy sajátos „román” patológiáról van szó, melyre „magyar” figyelmet pazarolni kizárólag a Vatrához méltó ügybuzgalom lenne.
Úgy tűnik tehát, hogy a román politikai vezetőség, valamint az ottani közvélemény képtelen belenyugodni abba, hogy számukra kedvezően ért véget a háború. Állapítsuk meg rezignáltan: ez rendkívül sajnálatos – román belügy. Amelybe beavatkozni nem óhajtunk. Már csak azért sem, mert – gyarló vesztesek – viszont csak ebben az egyetlen jelenben élhetünk, melynek metaforikus valóságában benne foglaltatik az is, hogy: a háborúnak – vesztesen bár, de mégiscsak – vége! Ezen a ponton pedig olyan józanságot kell tanúsítanunk, amely – ha tetszik – felér egy „harmadik” bécsi döntéssel. Egyvalami felől ugyanis nem hagyhatunk kétséget: aligha lehet szemünkben különösebb jelentősége annak a ténynek; hogy egy állam ismét csak a velünk szembeni ellenségeskedésre szerette volna alapozni meglepő igényeit és talányosan rögtönzött jövőjét. Mert merem remélni, hogy számunkra nem csak a háborúnak, de a dzsungelháborúnak is valóban vége.
- Külföld [6]