A Szemtől szembe című rabló-pandúr filmben van egy jelenet körülbelül félidőben: Robert de Niro, a bankrabló és Al Pacino, a rendőr egy sztráda menti bisztróban leül egymással néhány percre. Egy klasszikus film klasszikus nagyjelenete: a tökéletes dramaturgiai gépezetben megáll az idő, a kapkodó cselekményt fegyelmezett, előzékeny beszélgetés akasztja meg, a hangos-véres géppisztolyos lövöldözés helyett két izzó szempár villan egymásra. Két körberajongott, agyonfizetett sztár egy jelenetben azt játssza, hogy két öregedő férfi beszélget, két vérprofi szakember, két mindenre elszánt fickó. Ez az a pillanat, amikor a nézőnek végre fel kell ismernie, hogy a két főhős, akikre a sors a jó és a rossz szerepét osztotta, legalább annyira hasonlítanak egymásra, mint amennyire különböznek; egy másik történetben akár barátok is lehetnének – közös gyökerek, közös szenvedélyek satöbbi. Felvillanyozó erotika, férfias feszültség. Tudjuk, hogy most nem nyúlhatnak egymáshoz. Tudjuk, hogy ez még nem a végső összecsapás. Tudjuk, hogy amikor újra szemtől szembe kerülnek egymással, az egyiknek meg kell halnia. És a műfaj e szép és egyszerű igazsága győzedelmeskedik a mindenre pontot tevő, végső repülőtéri jelenetben.
Talán ez a bizonyos végső jelenet járt Magyarország volt miniszterelnökének fejében, amikor dramaturgiailag és lélektanilag is kissé indokolatlanul, de hatásos hanghordozással azt mondta Magyarország jelenlegi miniszterelnökének: „Arra kérem Önt, ne adja el a repteret.” Ül a két hazai sztár egy laza parlamenti kávézásnak álcázott nagy, de még nem végső összecsapáson; íme hát eljött a pillanat: szemtől szembe egymással a halálos ellenfelek, a nagy demagóg és a nagy ripacs, zümmögnek a kamerák, kattognak a vakuk, lélegzetvisszafojtva ül a képernyő előtt a magyar néző. Bár a ritmikusan ráncolódó homlok és a tanárosan összeillesztett tenyér, a kivillanó zokni és a nehezen gombolódó öltöny összetalálkozása aligha hoz bárkit is olyan izgalomba, mint a filmbéli idolok fojtott párbeszéde, más összehasonlításban – mondjuk egy elképzelt Boross–Horn kettőshöz képest – panaszra tulajdonképpen nincs okunk. Hőseink bedobnak mindent, ami a fent körvonalazott jelenettípushoz elengedhetetlen: „Egy helyről jövünk – mondja a jelenlegi miniszterelnök. – Önnek is, nekem is a családja a hatvanas–hetvenes évek munkásainak a köréből jön. Olyan emberek, akik az elmúlt pár évben sokszor úgy érezték, hogy ez az ország nem igazságos” – világítja meg, hogy miben is rejlik kettejük esetében a férfias összecsapáshoz elengedhetetlen hasonlóság. Orbán sem marad le mögötte, és a kibékíthetetlen ellentét helyett – a legdörzsöltebb forgatókönyvírót is pironkodásra kényszerítő leleménnyel – egy magasabb szempont megfontolására tesz javaslatot: „Tehát én azt szeretném kérni öntől, hogy propaganda helyett, az ellenzék és a kormány igazának bizonygatása helyett, annak a vitának a folytatása helyett, hogy kinek van igaza, ez egyszer foglalkozzunk azzal, hogy egyébként mi az emberek igazsága.” Megvannak tehát a közös célok és a közös gyökerek, a férfias előzékenység, az okos vitává szelídített ádáz harc – működik a hollywoodi gépezet, mindkét fél nagy megelégedésére. Hogy bankrablásról vagy gázáremelésről szól-e a disputa, az merő részletkérdés – ki emlékszik már, hogy pontosan miről is beszélt a két főhős abban a kietlen bisztróban.
Van azonban egy nagy különbség: ellentétben a filmbeli bisztróval, a Parlament különtermében a nemes harc magáért a szereposztásért folyik: azért, hogy ki a rabló és ki a pandúr. Al Pacino és Robert de Niro összecsapása ehhez képest bizony degenerált: ott legfeljebb annyi a kérdés, ki a nagyobb sztár. És ez a kérdés nyugtalanítóbb lehetett, mint gondolnánk. Ugyanis ha jobban megnézzük azt a bizonyos jelenetet, észre kell vennünk, hogy egyetlen képkivágás sincs, ahol a két arc egyszerre látszana, mindig csak az egyik – és a másik dublőre hátulról: a nagy találkozás, a szemtől szembe nézés, amire az egész film épül, a valóságban sose történt meg. Nem volt az a pénz, amiért kibírták volna egymás szagát. Minden látszat ellenére tehát mi valódi, szolid, racionális világban élünk.
- Kistotál [6]