„Elvtársak, itt van közöttünk I. elvtárs!” – kiáltotta a levezető elnök, még ’89 tavaszán, egy szocdemnagygyűlésen. – „I. elvtársat nem kell bemutatni a magyar szocdemeknek!” Az ünnepelt, egy igen-igen alacsony bácsika – a nagy harcosok gyakran kicsi emberek – zavartan hunyorgott a fénylő és morajló áradatban, majd hirtelen öklét emelve kiáltotta: „Vörös Csepel!” Az igazság az, hogy a fül inkább ezt hallotta: „Vörös Cepel!” Hiába, a foghíjak meg a pótlások… Nem jön már elő rendesen az a hang.
Kicsikét így vagyunk az egész Csepellel, a Vasművel, a legendás munkásmozgalmi szentélyekkel. Elrozsdált, „old tech” gépek és berendezések, porlepte kiskertek, romos házikók, elvándorló munkások. Nem robognak már elő fehér könyökvédős díszrendőrök, jelezvén, hogy mindenki tűnjön el, mert Hruscsov jön, Brezsnyev jön, Todor Zsivkov, Walter Ulbricht jön!
Ennek ellenére még ma is csodatevő politikai erő árad Csepelből. Még ma is tartja magát a hit, hogy akié a Csepel, azé a magyar munkás szíve.
Szeptember 5-én például dr. Torgyán, a kisgazda-főszónok merítkezett meg a csodás forrásban. Vele volt Rácz Sándor, az ’56-os munkástanácsok elnöke, akiből a kisgazdák budapesti polgármestert szeretnének csinálni. (Ha már itt tartunk: mit mondjunk e különös társulásról? Ráczot, többek között, azért is börtönözte be Kádár János, mert késhegyig védte a bérből és fizetésből élők jogait. Példája, reméljük, arra serkenti a kisgazdákat, hogy mielőbb visszavonják programjukat, mely a leghatározottabban diszkriminálja a bérből és fizetésből élőket.) Szeptember 6-án egy újabb zarándoklat, a szabad demokratáké érkezett. Maga a pártelnök, Kis János vezette. Szabadelvű képviselők, Lotz, Demszky, Mózs, Vass István mellett szakszervezeti emberek is elkísérték. Lengyel Ferenc a győri Kesztyűgyártól és Őry Csaba a Független Szakszervezetek Ligájától azért jött, hogy gyakorlati jó tanácsokkal szabad szakszervezetek alapítására ösztökélje a csepelieket. A fejük fölé írt SZDSZ-jelszóval – ”Van kiút!” – ellentétben azt magyarázták, nincsenek meg már azok az egyéni kijáratok, melyeken keresztül a munkások a kádári időkben próbáltak menekülni. Nincs hova hátrálni; most már csak összefogni, szervezkedni és harcolni lehet.
Ettől szinte semmiben sem különbözik a szabad demokraták véleménye. Az egész munkásgyűlést azért rendezték, hogy a kormányt bírálják a vállalati tanácsok választásának módja és ideje miatt. (Lásd: Beszélő, 32., 33., 35.)
A korabeli hivatalos beszámolók szerint a Csepelen tartott munkásgyűlések mindig forrók, lelkesültek, harcosak voltak. Ezt nem mondhatnánk a szeptember 6-i összejövetelről. Akár ne is Csepelen tartották volna! Kevés volt a fiatal. Kis jövedelmű nyugdíjasok, egykori munkások, beteg nénik és bácsik panaszolták, szinte már a kukákban keresgélnek; nem tudnak megélni.
Elkeseredve, hogy segíteni nem tudok, és hogy már megint ilyen mélyről indul nálunk a demokrácia, kikapcsoltam; a múltról kezdtem révedezni. Hogy kerülnek ide ezek a liberálisok, tojásfejűek és teoretikusok, élükön a tudós pártelnökkel?
Lefogadnám, az ifjú, reformmarxista Kis János fél életét odaadta volna, hogy mondjuk, hatvannyolcban, -kilencben, hetvenben itt szónokolhat, a Vörös Csepel közepén. Munkások, Alexander Dubcek mögé álljatok! – kiáltotta volna, holtbiztos lefogása előtt, a fiatal reformfilozófus. Magyar munkás, Lech Walesát segítsd! – akarta volna mondani tíz év múltán, nyolcvan–nyolcvanegyben a Marx utáni radikális. Csak ehhez át kellett volna jutni a Kvassay-zsilipnél várakozó titkosrendőrök kordonán.
S mit mond most, kilencvenben? Amikor a tudós pártvezér, akár elhiszi az MDF, akár nem, már nem úgy gondolkodik, ahogyan Marx Károly, hanem inkább ahogyan Kant Immánuel gondolkodott.
Eddig jutottam, mikor váratlanul bosszús, ingerült hangok riasztottak fel tompult révedezésemből.
„Ön már kifogyott az érvekből, fräulein; ön már csak élvezkedik! Tehát hallgasson ön, kérem!”
Nagy hirtelen azt sem tudtam, honnét, a pártvezérből avagy az agg königsbergi professzorból jönnek ezek a pedáns, poroszos leckehangok. És mindez csak azért, mert egy kis hölgy, nem tudom a nevét, nem volt képes abbahagyni.
Csakhogy, jobban figyelve, észre kellett venni, a kis hölgy nemcsak úgy általában mondogatta. Szavaiból a marxi múlt szirénhangja áradt. Habár csak szidta, kritizálta a szabad demokratákat, mégis szinte így zenélt: Jöjj, liberális, légy osztályharcos! Nem hallod, hogy morajlik a tömeg, hogy várja már az útmutatást? Hagyd el, liberális, a jogállami dereglyét, üresen várnak az indulni kész szociáldemokrata hajók!
Az SZDSZ-t, amely országos jelentőségű párt, országos felelősséggel, ne említsük egy napon az egymás haját tépkedő szocdem pártocskákkal – hessentette el Kis János a megkísértő boszorkányt. A szabadelvű pártvezér kiállta a Vörös Csepel próbáját.
A liberális számára ugyanis először van a jogállam, és csak ennek alárendelten, szabályozott keretek között szeret találkozni az osztályok közötti konfliktussal. Akkor sem nyúl a politikai – nem gazdasági – osztálymozgósítás fegyveréhez, amikor mások, bizony, oda-odanyúlnak. Mert ki ne erezné az elégedetlen morajt, ki ne látná, milyen olcsón növelhető ma a pártbefolyás? Csak éppen azt nem tudni, mi lesz a demokráciával, jogállammal, országos felelősségei, ha egyszer kibomlanak a politikai osztályzászlók.
A liberális félve lép az olyan ösvényre, amely nemcsak örömtelen és fénytelen, ahol nincs már forgalmi szabály sem, csak vakok ráncigálnak, taszigálnak rajta világtalanokat.
Hogy azért a tudós pártvezérből nem szállt el a kanti gyakorlati ész, az kitűnt abból, ahogyan Simon Ervin villanyszerelő, dunaújvárosi munkástanács-vezető baráti jobbját fogadta. Simon bejelentette, elegük van az MDF gyámkodásából. Ennél még az SZDSZ is jobb. Ezt a kezet melegen rázogatta Kis János. Ezek a munkások ugyanis gazdasági okokból, autonóm módon már megszervezték magukat. Tudják, hogy mit akarnak, meddig mehetnek. Majd bolondok lennének a liberálisok nem barátkozni velük. Ez egy másfajta szociáldemokratizmus, mint ami a globális osztálymozgósításból fakad.
Köztudott, hogy Magyarországon, kicsit mulatságos módon, először a zömmel liberális felfogású tudományos kutatók alakítottak szabad szakszervezetet. Azon is el lehetne révedezni, hogy a szervezett tudósok küldöttje, Őry Csaba, milyen stációkon át jutott el a Vörös Csepelre. Vele azonban egy sokkal frissebb számlát kellett rendeznünk. A Beszélő 35. számában megírtuk, hogy a vállalati tanácsok ügyében nem jött létre szakszervezeti egység. Ennélfogva a kormánnyal sem tudtak megegyezni. Meg is szólaltattuk azokat, Somlay Lajost, a munkástanácsok elnökét és Bátonyi Sándort, a Szolidaritás elnökét, akik nem akarták az egyezséget. Nehogy elfogultság gyanúja érjen, most az egyezkedni akaró Őryt kérdezzük ugyanarról.
B.: A Liga miért akart megegyezni?
Őry: Először is az a meggyőződésünk alakult ki, hogy a kormányhatározat inkább koordinálatlanságból, kapkodásból adódott, és csak harmadlagos jelentőségű volt benne a kifejezett politikai eltökéltség. Ettől eltekintve túl későn tudtuk meg a rendeletet, a verkli már elindult, már csak azt tehettük volna, hogy látványosan odamondunk.
B.: De mi ennek a gyakorlati haszna?
Őry: A Liga politizálását – és remélem, ez az idők során mind világosabb lesz – mindig is a tárgyszerűség és a felelősségérzet jellemezte. Azt gondoltuk, ha már úgy áll a helyzet, ahogy áll, akkor tanulni kell belőle. Tudatosítani, hogy „emberek, figyeljetek, titeket itt most jól átvertek, nem kérdeztek meg, a hátatok mögött intézkedtek”. Másodszor pedig tanuljuk meg, mit hoz, ha szervezetlenek vagyunk, ha nincsenek jól szervezett szakszervezeteink, amelyek ilyenkor ellenállnak. Ezt a kényszerhelyzetet tehát arra akartuk felhasználni, hogy szerveződni, tájékozódni lehessen arról, hogy kell ezt csinálni a gyakorlatban, hogyan kell jelöltet állítani; beleszólni; választani; hogyan kell legyőzni a bizalmatlanságunkat, passzivitásunkat, és rájönni, hogy márpedig itt most lépni kell, mert helyettünk senki más nem fogja megcsinálni a dolgunkat. És legvégül az eset arra is jó lett volna, hogy a szociális partnerek, a munkavállalók, a munkaadók, a kormány közösen lássák be, hogy itt valami nem jól sikerült, és közösen keressenek valamilyen kiutat. Rájöjjenek, hogy a partnereknek már a tervezés korai időszakában tudniuk kell egymás tervezett lépéseiről. Mielőtt még kész helyzet állna elő, amikor már a presztízs ellen kell harcolni.
B.: Végül is nem történt semmi. A radikálisok az eredeti helyzetet rögzítették.
Őry: Én nem akarok beleavatkozni az ő belügyeikbe. De véleményem azért lehet. Egyáltalán nem tartom radikálisnak az ő álláspontjukat. Inkább csak végiggondolatlannak tartom. Mi a munkástanácsokat meg a Szolidaritást mindig is elismertük, mint valódi, alulról jövő mozgalmakat. Tény viszont, hogy nagyon kevéssé vannak megformálva, intézményesülve. Ezért nehezebb kiszámítani, mit akarnak csinálni, mint mondjuk a Ligánál. Most is azt a kétségbeesést láttam náluk, mint amikor mindent egy lapra teszünk fel. Azt is mondták szó szerint, hogy a torkukon a kés.
B.: Lesz-e kihatása az esetnek a Szakszervezeti Kerekasztal működésére?
Őry: Az biztos, hogy a kerekasztal működését újra kell gondolni. Legközelebb, ha ilyen eltérések lesznek közöttünk, a kerekasztalnak vagy nem szabad kilépnie az Érdekegyeztető Tanács felé, vagy pedig garanciákat kell lefektetni, hogy egységesen lépünk fel. De azt nem hinném, hogy ettől az esettől felrobbanna a kerekasztal. Egyébként persze felrobbanhat a kerekasztal, mert ez nem valamiféle szuperkoalíció. Súlyos ellentétek vannak az egyes szakszervezetek között. De ha olyan súlyú kérdések merülnek fel, amelyekben elengedhetetlenül egyeztetni kell a szakszervezetek között, akkor úgyis egyeztetnek.
B.: Köszönjük.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [9]