A főváros idén várhatóan 70 milliárd forintból gazdálkodhat, s ebből 6 milliárd a szociális összkiadás, amiből közvetlen segélyezésre 1,2 milliárd forintot fordítanak. Ennek háromnegyed része rendkívüli eseti segélyként mintegy 100 ezer kis- és felnőttkorúnak jutott. A kiskorúakra átlagban havi 198, a felnőttekre 733 forint jutott.
Ma több mint egytucat jövedelempótló segély nem létezik, de ezek szabályai összehangolatlanok, áttekinthetetlenül kaotikusak, feltételeik akár rendkívül szigorúnak is értelmezhetők, tehát csábítanak az önkényességre. Mára nyilvánvaló, hogy a lakosság jövedelemhiányának tanácsi segélyezéssel történő látszatkompenzálása teljesen csődbe jutott.
A csőd küszöbén
A választások után az önállóbb szereplőkké váló helyi önkormányzatok és a társadalombiztosítás komoly küzdelmére kell számítani. A lakosság és az önkormányzások növekvő nyomása azonban talán mégis a tervezettnél előrébb hozza a társadalombiztosítás reformját, ahol a biztosításelvű mechanizmusok mellett helyet kaphat a szolidaritásra épülő alapbiztosítási rész is. Ez megoldhatja a ma tanácsi segélyezésre szorulók szolid, de biztonságos jövedelemkiegészítését is.
A közeljövő csődszámláit a múltbeli felelősök nem tudják kifizetni, de pusztán az érintettekre és a helyi önkormányzatok segélypénztáraira hárítani a munkanélküliség és a jövedelemhiány terheit: képtelenség. A központi költségvetés, a társadalombiztosítás(ok), a munkáltatók és az önkormányzatok között kell megtalálni a közös tehervállalásnak azt a formáját, amelynek keretében finanszírozható az új munkanélküli járadék és a segély. Adó- és hitelkedvezményekkel elő lehet segíteni a második, (részben) „fekete” gazdaság legalizálását, aminek fejében viszont szigorúan megkövetelhető a munkavállalók alapbiztosítása.
Bevezethető lenne a családok, városi lakosok támogatására egy váratlan jövedelemkiesések esetén segítséget nyújtó alternatív biztosítási rendszer bevezetése (a meglévő öregségi, betegségi biztosítás mellett). Így válás vagy munkahelyváltás esetén növekedhetne a jövedelmi biztonság. Ma mindezek hiánya és a meglévő juttatások zökkenői az érintetteket és az önkormányzatokat is lehetetlen helyzetbe sodorja.
A közeljövőben a megelőző szolgáltatások kifejlesztésének elkezdése kiváló alkalom lehet erre az együttműködésre. A biztosítottak érdeke is például, hogy az önkormányzatok okosan, méltányos áron biztosítsanak ingatlanokat a társadalombiztosítóknak. Ehhez ráadásként még helyi segélykereteknek a társadalombiztosításon keresztüli folyósításáról is lehetne tárgyalni (pl. szerény „fővárosi jövedelemkiegészítő járadék” formájában.)
Választási kényszer
A társadalompolitikai célok elérésében alapvető áttörést jelenthet a mai intézményfinanszírozásról a feladatfinanszírozásra való áttérés. Egyáltalán nem mindegy, hogy a szűkös körülmények között hogyan használják föl a rendelkezésre álló pénzeket. A célok és a pénzkeretek meghatározása az önkormányzatok felelős politikai feladata.
Az egyes feladatokra szánt összegeket nyilvános és a testületi bizottságok által ellenőrzött pályázatokon lehetne elnyerni. Ez a mai költségvetési, tanácsi intézményeket is egyfajta szabályozott versengésre ösztönözheti. Lehetőséget nyújthat arra, hogy a szociális segítséget fokozatosan új eljárásokkal és szereplőkkel lehessen kiegészíteni. E kereten belül a cél a feladatok legmegfelelőbb megvalósítása, s nem az úgy-ahogy működő meglévő vagy „protekciós” intézmények dotálása.
Kezdetben elsősorban a meglévő intézmények tudtak jelentkezni az olyan feladatokra, mint a házi szociális gondozás, étkeztetés, gondozásiközpont-fenntartás, speciális otthonok, szállások létesítése, családsegítés stb., vagy akár mint a bölcsődei-óvodai ellátás, oktatás, lakáskarbantartás. De megteremthető az esélye annak, hogy komolyabb szerepet játszhassanak a szociális célokra szerveződő alapítványok, egyesületek non-profit, vagy egyes ellátásoknál akár nyereségre is szert tevő vállalkozások, magánszemélyek, szakmai és önsegítő csoportok. A kerületi, fővárosi, miniszteriális és egyéb célalapok pályázatainak ma még bonyolultnak tűnő rendszere differenciáltabb és szükségletközelibb válaszokat adhat a feltorlódott súlyos szociális problémákra.
A feladatfinanszírozás ugyanakkor nagy intézményrendszerek – szociális otthonok, gyermekvédelmi intézetek – esetében egészséges választási kényszer elé állíthatja az önkormányzatokat. Nem biztos, hogy a problémakezelés e drága és bizony sokszor nem hatékony útját választják akkor, ha ennek díját saját kasszából kell fedezni, amikor esetleg találhatnak helybeli (nota bene családon belüli), célravezetőbb megoldást. A valamilyen módon megvalósuló szociális alapellátás biztosítására részben a parlamentnek, részben a helyi testületnek kell kötelezettséget vállalnia.
A feladatfinanszírozáson keresztül bekapcsolódó új szereplők ösztönzésére, megerősítésére adott esetben helyi adókedvezmények, bérleti kedvezmények, törzstőkejuttatás és ingatlanátadás is elképzelhetők, persze csak ellenőrzött módon és csak a „szerződött” feladatok arányában.
Szolgáltatás és gondozás
A szociális gondozás és szolgáltatások lehetőség szerint városszerkezetileg is értelmes és áttekinthető egységek szintjén szerveződhetnének. Több száz (szegmens) van ma is Budapesten – csak észre kellene venni. Nevezzük ezeket – az angolszász terminológiából kölcsönözve – szomszédságoknak.
Törekedni lehetne arra, hogy ezek a szomszédságok és a különféle „ellátási körzetek” minél inkább fedjék egymást. Ma az orvosi, iskolai, óvodai, egyházi, rendőrségi, házkezelőségi, családsegítői, választási körzeteknek sem egymáshoz, sem a városszerkezeti, természetes szomszédsági viszonyokhoz semmi közük, s így a problémák együttes megoldását ezzel is gátolják. Más lakóhelyi ellátások (pl. óvoda, iskola, klubok) mellett az ún. jóléti, szociális segítő szolgálatok is ezekre a szomszédsági egységekre épülhetnének, s erre alapozva fel lehetne éleszteni a közösségi, kisközösségi szociális gondoskodás (az ún. „settlement” mozgalom) pozitív hagyományait. Az önszerveződésnek, az érdekkifejezésnek és -érvényesítésnek is sokszor ideálisabb szintje lehet a szomszédság, mint az áttekinthetetlen százezres kerületek.
A már említett intézményes versus lakóhelyi ellátás dilemmát oldhatná, ha nem eldugott, lepusztult kastélyokban, kolostorokban, uradalmi épületekben vegetáló szociális otthonokba vagy modernnek nevezett, drága és ritka nyudíjasházakba, albérlők házába próbálnák bejuttatni a rászorulókat, hanem a lakókörnyezetben meglévő olcsó bérű privát lakásokat működtetnék beutalásos, támogatott, ellátást is biztosító formában, ún. „kis szeretetotthonokként”. Adott esetekben rendszeres egészségügyi, szociális segítségre már amúgy is bőven „megérett” lakóépületeket, telepeket is „védett házaknak” lehetne minősíteni (a védett szállásokkal analóg módon), ahol a lakók szociális otthonihoz hasonló ellátásban, segítségben részesülnének, anélkül hogy a privátszférát korlátozó „totális intézménybe” kellene átköltözniük.
Adóstámogatás
Ma már több tízezerre rúg a fővárosban élő OTP- és rezsidíj-hátralékosok tömege. De azt is tudjuk, hogy – a közhiedelmekkel ellentétben – ezek többsége alkalmi, átmeneti elcsúszásokból áll. Azt is tudjuk, hogy az „átmeneti zökkenők” miatt családok is egyre gyakrabban rendkívüli segélyért fordulnak, mert az adott helyzetben nem találnak más megoldást. Erre az egyre gyakoribb helyzetre adható válasz lehet a relatíve kis összegű, olcsó lakossági hitelfelvétel lehetőségének a megteremtése.
Felettébb csökevényes pénzintézeti rendszerünk fejlesztése során mód nyílhat arra, hogy lakossági „olcsó bankok”, helyi önkormányzati bankok létesüljenek. Kétjegyű infláció esetén megoldható, hogy „banki” nyereségre törő helyi önkormányzatok szolid és jól megfontolt lakossági hitelezési tevékenységet folytassanak, melyhez a másik oldalról egy ténylegesen működő jelzálogrendszer nyújthat garanciát. Adott esetben az adósok, az önkormányzat és a közüzemi szolgáltatók érdekszövetsége is létrehozható lenne a sok ezer átmeneti hátralék s az emiatt jelentkező segélyigény megoldása érdekében. A valamilyen egzisztenciával rendelkezők tartalékainak kimerülése, tömeges pénzzavarba kerülése idején pedig talán nem kellene a lehetetlenen is túlerőltetni a primer segélyezési koncepciót, bizonyos helyzetekben visszafizetendő jövedelemkiegészítő hiteltámogatással lehetne segíteni. A megfelelő döntések minimális feltétele azonban, hogy a valóságos helyzetekről érvényes információkkal rendelkezzünk. S ugyanígy a jogállamiság megteremtésének minimális feltétele a mindennapok szintjén, hogy kézbe vehető, elolvasható, egyszerű és érthető formában közöljék minden „ügyféllel”, hogy adott helyzetben milyen jogai vannak, milyen juttatásokban részesülhet, milyen feltételekkel, melyek a jogorvoslat lehetőségei. Még szűkös időkben sem lehet anyagi akadálya annak, hogy az önkormányzatok korrekt és olcsó – a létminimum alatt pedig ingyenes – jogsegély- és tanácsadó szolgálatot biztosítsanak polgárainknak.
Végül legyen szabad felhívnom a figyelmet a Székesfővárosi Statisztikai Hivatal világháború előtti, kézi strigulázással előállított, vaskos köteteire. Melyekhez persze az is kellett, hogy a végrehajtó-apparátus hivatali statisztikái is értelmesek és nyilvánosak legyenek. A mércét ezek a kötetek jelölik ki az önkormányzatok számára.
- Szociálpolitika [6]