Pick Róbert vitaindítójának megjelenése előtt vagy két héttel – nyár lévén és egy kicsit több szabadidőm – megpróbáltam rendet teremteni tanszéki szobámban. Erre a minden évben megismétlődő nagy kísérletre ezúttal nemcsak azért szántam el magam, mert az asztalomon tornyosuló tanulmánykötegek, folyóiratok, könyvek mögül már nemigen lehetett felismerni, hogy ki lép be éppen az ajtón, hanem koncepcionális okokból is. Észlelvén az 1989-ben bekövetkezett világtörténelmi változásokat, elhatároztam, hogy a saját szintemen levonom a megfelelő következtetéseket. Ez abban állt, hogy elkezdtem kidobálni minden nem leltározott írásművet, amely olyan elavult problémákkal foglalkozott, mint a NATO és a Varsói Szerződés hagyományos fegyveres erőinek összevetése (különös tekintettel a harckocsik számára), a VSZ katonai doktrínájának átalakítása, Rogers-terv, illetve a második lépcsők elleni támadás (FOFA) destabilizáló volta, a „hogyan verjük ki az agresszort saját területünkről, ha már csak védelmi fegyvereink vannak?” talányos kérdése vagy a fenyegetettségi érzetek és a valóságos fenyegetés közötti különbség megállapíthatósága.
A szobámban már egészen csinos rend kezdett kialakulni, amikor kezembe vettem Pick Róbert írását. Csakhamar rá kellett jönnöm arra, hogy elhamarkodottan cselekedtem, sőt nemsokára a déjà vu érzése uralkodott el rajtam. Az írásból ugyanis kitűnt, hogy mindaz, amiről két kontinens stratégái az elmúlt évtizedekben oly intenzíven elmélkedtek, szinte változatlanul napirenden van, csak ma már nem Kelet–Nyugat, hanem Kelet–Kelet viszonylatban, legfeljebb a nukleáris komponenst kell kihagyni a számításból (bár Kőszegvári Tibor hozzászólása ezt az elemet sem mellőzi).
Pick Róbert ugyanis összehasonlítja a Magyar Honvédség erejét a környező országokéval, majd felveti a kérdést, miként kellene átalakítani (kialakítani) a magyar katonai doktrínát, és hogyan lehetne a behatoló agresszort az általa elfoglalt területek elhagyására késztetni. Azt állítja továbbá, hogy rendelkeznünk kell „a távoli megközelítési utakon előrevonásban lévő erők megsemmisítésére” (mondhatta volna úgy is, hogy a második lépcsők elleni támadásra) való képességgel, valamint azzal, hogy a harckocsierőket szükség esetén koncentrált módon alkalmazzuk. Elemzéséből kitűnik, hogy a külső fenyegetést bármilyen irányból el tudja képzelni („szomszédaink hadereje – állapítja meg – országonként is többszöröse a miénknek”), s mindebből azt a következtetést vonja le, hogy „saját biztonságunkról nekünk magunknak kell gondoskodnunk, ennek azonban szerinte nem a legjobb módját választottuk a bécsi tárgyalásokon.”
Az utóbbi állítást ugyan Gyarmati István időközben megcáfolta, a szerző által említett többi probléma azonban – bármily sajnálatos is ez – teljesen indokoltan kerül ismét napirendre. Amin vitatkozni kell, az nem az, hogy milyen machiavellisztikus gondolatai lehetnek Pick Róbertnek vagy a lap szerkesztőinek, hanem hogy miként is fessen valójában a Magyar Köztársaság katonai doktrínája.
Ezen a ponton azonban a déjà vu mellett a bizonytalanság érzése is erőt vett rajtam. Attól tartok ugyanis, hogy a doktrína tartalmának meghatározásához ma még túlságosan kevés ismerettel rendelkezünk. Részben azért, mert jócskán elmaradtunk a hadtudományi és az ezzel összefüggő politológiai kutatások terén (ki gondolta volna, hogy egyszer csak saját lábunkra kell állnunk?), részben pedig mert számos döntő jelentőségű tényező jelenleg feltárhatatlan, a jövőbeni események egy része pedig gyakorlatilag megjósolhatatlan.
Itt van mindjárt a körkörös védelem fogalma. Abba most nem érdemes belemenni, hogy ez a terminus technikus mennyiben alkalmazható doktrinális célokra, hiszen a lényeg világos: míg eddig a magyar honvédség kötelességszerűen egy nyugat felől indított agresszióra készült fel, addig az elkövetkezendő időkben elvileg bármely irányból számolnia kell azzal. Érdekes módon a lehetséges veszélyek érzékeltetése során mind a vitaindító cikk szerzője, mind pedig Kőszegvári Tibor csupán a kisebb szomszédos országok katonai erőinek nagyságából indult ki, ugyanakkor a szovjet erőket nemcsak adatszerűen, hanem a helyzetelemzés során is teljesen figyelmen kívül hagyta. Nem kell persze különös éleslátás annak megértéséhez, hogy miért cselekedtek így, mégis felvetődik a kérdés: mennyiben lesz körkörös az a védelem, amely a szerény méretű osztrák haderőt formálisan számon tartja, míg a szovjetet nem; amely a kis Ausztriát, annak négy és fél évtizedes, rendkívül következetes semlegességi politikájával a „körhöz” csatolja, míg a másik hatalmat, történetesen szintén négy és fél évtizedes és ugyancsak következetes megszállási politikájával egyetemben zárójelbe teszi. A megszállás persze, ha minden jól megy, a következő év közepén véget ér, de hát a szovjet hadsereg fizikailag és jogilag éppen akkor kerül azonos helyzetbe az osztrákéval: mindkettő – az utóbbi évszázadok magyar történelmében szokatlan módon – határainkon kívülre kerül. (Viszont ott marad a környéken.)
Nos, amit a jövőben bekövetkező események megjósolhatatlanságáról mondottam, az elsősorban éppen a Szovjetunióra áll. Míg az osztrák kül- és belpolitika fejlődése eléggé nagy biztonsággal extrapolálható, addig nincs az a politológus (kremlinológus), aki a „meg kell mentenünk Gorbacsovot!” jelszó hangoztatásán kívül bármi értelmeset tudna mondani a szovjet birodalom sorsának várható alakulásáról és az ottani belpolitikai változásokból előálló, a külvilágot fenyegető veszélyekről. Egy ennyire kiszámíthatatlan helyzetben vajon miféle katonai doktrína lenne az, amelynek alapján a nemzet gondosan felkészülne a szomszédos kis országok részéről esetlegesen előálló fenyegetésre, miközben egyszerűen elfeledkezne a worst case scenarioról, azaz a feltételezhető legrosszabb esetről? Megfordítva a kérdést: vajon lehet-e arra alapozni doktrínánkat, hogy a kisebb súlyú, ámbár többnyire valószínűtlen fenyegetésekkel egyedül magunknak kell megbirkóznunk, míg a nem teljesen kizárható, nagyságrendekkel súlyosabb fenyegetéssel szemben majd lesz, aki megvéd bennünket? Az utóbbi kérdésre két válasz adható, egy fatalista és egy bizakodó: 1. külső „védőhatalomra” nem lehet számítani, ennélfogva ebben a hadászati irányban nincs is értelme a „körkörös” doktrína kiterjesztésének, magyarul a védekezésnek; 2. lesz majd külső „védőhatalom”, amely az agresszort elrettenti a támadástól, ebben az esetben viszont nem világos, miért lennénk a kisebb országokkal szemben kizárólag magunkra utalva. (Megjegyzem, hogy a Kuvaitban lezajlott események ismét komoly kétségeket ébresztettek a közvéleményben a „védőhatalmak” prevenciós – ez esetben: támadástól elrettentő – politika folytatására való készségét illetően. A támadás ugyanis nem volt kifejezetten váratlan, a Szovjetunió támogatását nem élvezte, az olajban gazdag sejkség pedig aligha esett ki az érdekelt megfigyelők látómezejéből.)
Azt hiszem, már ezekből a hevenyészett kérdésekből és válaszokból is kiviláglik, hogy az eszmecserének nem csupán a magyar katonai doktrínáról, hanem az ország általános biztonságpolitikájáról kellene folynia, tehát a külpolitikai és a katonapolitikai célkitűzések szerves összekapcsolásáról.
Térjünk azonban vissza a környező kisebb államokhoz. Az előbb valószínűtlennek neveztem azt, hogy szomszédaink a belátható jövőben katonailag hitelt érdemlő fenyegetést intéznének velünk szemben. Mások nem így látják a helyzetet, de az ezzel kapcsolatos elmélkedések egyelőre megmaradnak a kávéházi beszélgetések szintjén. Jugoszlávia súlyos gazdasági helyzetére és etnikai konfliktusaira – végső esetben polgárháború kirobbanásának a veszélyére – szokás itt utalni, ebből azonban számomra még nem világos, miért is keletkezhetne a két ország között fegyveres konfliktus. Polgárháborúk akkor szoktak átcsapni a határokon, amikor harmadik államok jelennek meg a színtéren. A szovjet csapatok Magyarországról való kivonása után azonban nem maradna olyan erő, amely beavatkozhatna egy esetleges polgárháborúba.
Csehszlovákiával kapcsolatban sem tűnik kedvezőtlennek a helyzet. Kevés esélyt látok arra, hogy Prágában militarista ábrándokat kergető kormány jusson hatalomra, jelentős számú kisebbségek továbbá nem itt, hanem Szlovákiában élnek, Bős–Nagymaros ügye pedig a legmegátalkodottabbnak tűnő magyar politika esetén sem válhat casus bellivé.
A közgondolkodásban természetesen Bukarest jelenik meg a legfőbb fenyegető erőként. Valóban, a szovjet belpolitikai helyzet jövőbeni alakulása mellett a románé a legkevésbé előre látható. A klán bukása után ismét nacionalista és nem túl demokratikus kormány került hatalomra, és senki sem garantálhatja, hogy a helyzet e téren nem válik még rosszabbá. Az erdélyi magyarság emberi jogainak védelmében folytatott budapesti politika árnyalatain ugyan lehet változtatni, a lényegén azonban bizonyosan nem, és ez hihetetlen ingerültséget vált ki román vezető körökből. A fenyegető szcenárió körvonalazására bárki készen áll: a marosvásárhelyiéhez hasonló pogromok ismétlődése esetén eszkalálódik a két ország közötti konfliktus, ami román részről egy ponton elvezethet egy büntető jellegű katonai akcióhoz. Egy tényezőről azonban fenyegetettségi érzeteink megfogalmazásánál nem szabad megfeledkeznünk. Nevezetesen arról, hogy a magyar célkitűzéseket illetően Romániában ugyancsak súlyos fenyegetettségi érzetek léteznek. Teljesen közömbös, hogy milyen az aránya azoknak, akik az ottani közvéleményt tudatosan és rosszhiszeműen manipulálják, és akik őszintén tartanak a magyar irredentizmus feléledésétől. A történelmi emlékezet Trianonnal kapcsolatban Magyarországon igen rossz, tudnunk kell azonban, hogy sikeres határrevíziós törekvéseink annak idején a román (meg a szlovák és a délszláv) népek emlékezetében legalább ilyen mély nyomokat hagytak. Nehéz lenne megmondani, hogy az említettek miatt most hol nagyobbak a fenyegetettségi érzetek – nálunk vagy Romániában.
Sajnálatos módon a történelmi emlékezet a külvilágban sem kedvezőbb. A nyugati politikai közvélemény e téren sokkal kevésbé osztja a magyar aggodalmakat, mint arra némely hazai sajtójelentésből következtetni lehetne. Amúgy jól tájékozott Kelet-Európa-szakértők keresik a marosvásárhelyi események forrását Magyarországon, s éppen most került kezembe a műfaj legjobb szakfolyóiratának, az amerikai International Securitynak a legfrissebb száma, a bécsi tárgyalódelegációknak címzett, figyelemre méltó jó tanáccsal: „Azoknak az országoknak, amelyeknek potenciális irredenta igényeik lehetnek, katonailag nem szabad erősebbekké válniuk, mint szomszédaiknak. Így – folytatja a tudós szerző – Magyarországnak katonailag gyengébbnek kell lennie, mint Romániának, ami az előbbit bizonyára el fogja rettenteni Erdéllyel kapcsolatos irredentizmusától.” Az idézet nem igényel kommentárt; a példák tovább sorolhatók. Az egészben az a megnyugtató, hogy ezek szerint hazánk egyetlen veszélynek van kitéve: saját expanzív törekvéseinek.
Nincs mód arra, hogy egy ilyen rövid publicisztikai írásban mélyebb elemzésekbe bocsátkozzam a bizonytalansági tényezőket illetően. Az elmondottakhoz azonban még szeretnék néhány megjegyzést hozzáfűzni.
Az bizonyosnak látszik, hogy ilyen körülmények között egyelőre nincs helye pacifista célkitűzések megfogalmazásának. Mint azt a vitában többen kifejtették, hatékony, fejlett fegyveres erőkre és nagy rugalmasságot biztosító katonai doktrínára van szükség. A szomszédos országokban – okkal vagy ok nélkül – kialakult fenyegetettségi érzetek miatt egyetértek azzal, hogy a fegyveres erők összetétele, diszlokációja és természetesen katonai doktrínája is védelmi jellegű legyen. A FOFA-ra emlékeztető tervek megvalósítása, a „deep interdiction”-ra, azaz a mély behatolásra való képesség kifejlesztése katonailag lehet nagyon racionális célkitűzés, de növeli szomszédaink fenyegetettségi érzetét. A „defenzív védelem” Bródy András által említett koncepciójának alkalmazása lenne természetesen a legmegnyugtatóbb megoldás, ehhez azonban a térség valamennyi országának – így a Szovjetuniónak is – le kellene mondania a támadóképesség bármely fajtájának fenntartásáról. A problémát a Szovjetunió esetében az okozza, hogy míg a két katonai szövetség viszonyában a támadóképtelenség kritériumai jól meghatározhatóak, addig egy szuperhatalom és egy kis ország viszonyában nem. (A kérdés úgy szól, hogy a Szovjetuniónak – teszem azt – hány harckocsiját kellene megsemmisítenie ahhoz, hogy ne csak a NATO, hanem Magyarország ellen se tudjon támadó hadműveleteket folytatni.)
Ami különben a diszlokációt illeti, ha igaz az a feltételezés, hogy a környező országok nem egyformán jelentenek veszélyt Magyarországra, akkor a csapatok egyenletes telepítése sem látszik szükségesnek, még kevésbé kifizetődőnek.
A bizonytalanság további forrása, hogy a szemben álló haderők személyi állományára és fegyverzetére vonatkozó számszerű adatok összehasonlításából nagyon kevés dologra lehet következtetni. Különösen nem egy esetleges fegyveres összeütközés kimenetelére. Az egyik hozzászóló által megfogalmazott tétel, miszerint egy támadónak legalább 3:1 arányú fölényben kell lennie a védekezővel szemben, hogy sikerrel vegye fel a harcot, minden bizonnyal téves. A hadtörténészek az ütközetek és háborúk tekintélyes sorát tartják számon, amikor a kisebb létszámú és kevesebb fegyvert felvonultató támadó is győzelmet aratott, mivel egyebek mellett nagyobb tűzerővel és találati pontossággal rendelkező fegyverei, tökéletesebb hadműveleti tervei voltak, és jobb volt a személyi állomány képzettsége is. (Elegendő ebben az összefüggésben a Wehrmacht 1941-es, Vörös Hadsereg elleni offenzívájára utalni; az utóbbi június 22-én jelentős túlerőben volt az előbbivel szemben.)
Azt hiszem, pillanatnyilag a magyar honvédség harci erejét sem lehet még reálisan felmérni, hiszen az csak most válik önállóvá. Az első időkben nyilván „sorainak rendezésével”, azaz átszervezésével, diszlokációjának megváltoztatásával, a hiányok megszüntetésével kell foglalkoznia. Ez természetesen következik abból a körülményből, hogy eddig a szovjet hadseregbe beágyazva és annak alárendelten fejlesztették. A környező országok haderőiről sem lehet tisztább képünk azon túl, hogy ismerjük katonáik vagy tüzérségi lövegeik számát. Így aztán az erőviszonyokra nézve sem lehet megbízható következtetésekre jutni, legfeljebb folytatni lehet a közelmúlt kelet–nyugati fegyverzetkorlátozási tárgyalásainak kedvenc játékát, a bean-countingot (magyarul inkább borsószámlálást mondanánk). Szerencsére e téren a bizonytalanságot jelentősen csökkenti, hogy a legfontosabb fegyverfajták tekintetében (sajnos a harci repülők kivételével) várhatóan megszületik majd egy országonkénti felső határ. E körülmény bizonyára megnyugtatja valamelyest azokat a hozzászólókat is, akik a Kelet-Európán belüli fegyverkezési verseny kibontakozásától tartanak (azért csak valamelyest, mert a megállapodás csak a mennyiségi, és nem a minőségi fejlesztésre vonatkozik majd).
Ugyancsak bizonytalanság forrása, hogy a nukleáris elrettentés hiányában elvileg ismét elképzelhetővé válik egy háború megvívása Közép-Európában. Az elmúlt negyvenöt esztendőben az atomfegyver még a kevésbé racionális szereplők számára is roppant kijózanító tényezőnek bizonyult, az érintett közép-európai országok azonban nem birtokolnak ilyen fegyvert. Nem biztos továbbá, hogy a szóba jöhető szereplők ismerik azt a statisztikát, miszerint a XVIII. és XIX. század háborúinak zömében a támadó fél aratott győzelmet, míg az első világháború után megfordult a trend: a támadó többnyire vesztessé vált. A magyar biztonságpolitika kidolgozásánál nem szabad minden esetben racionális és megfontolt szereplőkkel számolnunk. Azokat ugyanis elsősorban a hosszabb időn keresztül tartó, organikus társadalmi fejlődés hozza a felszínre, s ilyen fejlődéssel régiónk mostanában nem dicsekedhetett. Viszont bárhogyan is minősítsük jelenlegi és jövőbeni partnereinket, a legsürgősebben tárgyalásokba kell bocsátkozni velük a körkörös – és kölcsönös – bizonytalanság csökkentése céljából, nem várva meg egy abszolút garanciákat nyújtó, tehát utópisztikus európai biztonsági rendszer megszületését.
Valki László
(tanszékvezető egyetemi tanár)
- Vita [8]