Illúzió volt már az is, hogy száz nap alatt valami látványos dolgot tud a kormány tenni. Ezt az illúziót azonban éppen a kormány táplálta. Különösen túlzás volt a mezőgazdaságban látványos változásokat sejtetni. Józan gondolkodású politikus nem is remélt ilyesmit. A valóság azonban rácáfolt erre: száz nap elegendő volt arra, hogy padlóra kerüljön a mezőgazdaság, amely sok-sok feszültség, gond ellenére működött, cipelte a nemzet iszonyatos terheinek aránytalanul nagy részét.
A magyarországi szomorkás forradalomnak kétségkívül csúcspontja volt a március–áprilisi parlamenti választás. A választást megelőző kampány néhány meglehetősen sötét lapja ellenére az ország lakossága jól vizsgázott, megválasztotta az új legitim parlamentet; amit megtehetett, megtette annak érdekében, hogy a szélsőségeket kirekessze.
De már ekkor gyülekeztek a viharfelhők. Talán ha még két héttel tovább tart a kampány, képes lett volna magát kiütni a kisgazdapárt. Így azonban kulcsfontosságú bársonyszékhez jutott anélkül, hogy legalább vázlatos programot mutatott volna, anélkül hogy ha nem is szaktekintélyeket, de legalább mesterszinten értő kádereket tudott volna felmutatni. Súlyosbította a helyzetet, hogy az új parlament megszüntette az ágazat parlamenti felügyeletét, nem hozott létre mezőgazdasági bizottságot, és hogy a koalíciós partnerek sem tudtak sem programot, sem szakembereket felmutatni. A nagy reményekre nem jogosító miniszter mellé jobb híján a gyakorlati életben, a politikában és az igazgatásban is járatlan, a szakmában viszonylag szürke politikai államtitkár került. Az apparátus élére ugyan gyakorlott, tisztességes jogászt neveztek ki, de a jelek szerint ez kevés a súlyos gondok ellensúlyozására.
Az új miniszternek gyakorlatilag nem sikerült beszélő viszonyba kerülni sem az ágazatban dolgozó értelmiséggel, sem az államigazgatás más szerveivel, sem a pénzügyi szférával.
A koalíció az érdekvédelmet apparátus nélküli miniszteri szintre emelte. A szakmában (és a magyar nyelvben) szintén nem túl fényes érdemeket felmutató érdekvédelmi miniszternek pedig nem sikerült a fából vaskarikát kovácsolni. A mezőgazdaság korábbi érdekvédelmi szervezete már korábban kiütötte magát. Decemberben még lett volna egy dobása, azt azonban elpuskázta.
Így indult a száz nap. Közben pedig az ágazatot ellenőrzés nélkül kézbe kaparintó párt folytatta választási kampányát, a program és a hozzáértés hiányát demagógiával és hangerővel próbálta elkendőzni. Kirakatba tette ádáz, kicsinyes belső viszályait.
A szakapparátus szétzilálódott, a napi működéshez szükséges intézkedéseket is késve vagy egyáltalán nem tette meg. Az ágazat, ha lehet, még kiszolgáltatottabbá vált, a benne dolgozók minden rétege elbizonytalanodott. Még szerencsénk sem volt: katasztrofális aszály és a külpiaci kedvezőtlen változások súlyosbítják a helyzetet.
A szaktárca – és a mögötte álló párt – gyakorlatilag egyetlen kérdésre koncentrált: újabb és újabb tervezeteket szórt szét az országban a földtulajdonról, hogy felszínen tartsa a választási ígéreteit. Koalíciós partnerei ebben méltó társnak bizonyultak: egy ideig hallgattak, aztán látszólag koalíciós megállapodás rangjára emelték a homályos, átgondolatlan ígérethalmazt. Aztán szép csendben azt is hidegre tették, íróasztalfiókba süllyesztették. Legújabban már ők is saját tervezeteket készítettek, sőt a kisgazdapárt egyik vezéralakja is egyéni tervezetet terjesztett be (majd e hét elején visszavonta).
Nem tudni, volt-e köze a szaktárcának ahhoz, hogy drasztikusan csökkentették az élelmiszerexport támogatását, valamint a kedvezőtlen adottságú térségeknek juttatott, támogatásnak alig nevezhető árkiegészítést. A száz nap elteltével nem érzékelhető semmiféle elképzelés – nemhogy program – az ágazat jövőbeli szerepére, gazdasági feltételrendszerére, sőt még tulajdonviszonyaira sem. Ami érzékelhető: egyre növekvő pénzügyi nehézségek, drasztikusan csökkenő állatállomány, ennek ellenére is fenyegető takarmányhiány, növekvő élelmiszerárak, csődhöz közelítő, eladásra felajánlott konzervipar, drasztikusan csökkenő vetőmag- és műtrágyarendelés, a tőke kivonulása az ágazatból, nominálértékben is csökkenő beruházások, feszült, ideges hangulat, helyenként pogromszerű megnyilatkozások a falvakban, a szakértelmiség elbizonytalanodása, egyszóval ahogy mondani szokták: „csőd az egész vonalon”.
A megtett és meg nem tett intézkedéseket egymás mellé rakva az emberben megfogalmazódik a kérdés: lehet-e egyáltalán valamit ennyire rosszul csinálni? Nincs emögött egy nagyon is átgondolt logika, amelynek megvalósításához éppen ez a politikai és szakmai dilettantizmus a legjobb eszköz? Nem születhetett-e valahol egy titkos megállapodás arról, hogy Európának nincs szüksége egy erős magyar élelmiszergazdaságra; és most csak a piszkos munkát osztották egy magát illúziókba ringató pártra? Vagy az előre látható megrázkódtatásokat igyekszik valaki a politikailag veszélyesebb városból a kevésbé veszélyesnek ítélt vidékre terelni?
Bár – és ez sovány vigasz lehet – az elmúlt száz nap egyéb intézkedései és történései nem látszanak alátámasztani, hogy ilyen szigorúan logikus elképzelés létezik.
Úgy tűnik, a koalícióvezető nyugodt ereje annak érdekében, hogy saját pozícióját mindenekelőtt törvényesen biztosítsa, odadobta a mezőgazdaságot annak a nosztalgiapártnak, amely a nagy feladat megoldásához nem rendelkezik elegendő munícióval. Tette ezt talán abban a hitben, hogy mivel a mezőgazdaság volt a még leginkább működő ágazat, talán nem sikerül tönkretenni.
Ha ez a cél vezérelte is az MDF-et, jobb, ha minél előbb belátja, hogy ez bizony bumerángnak bizonyult. Hasznosabb lett volna inkább a legerősebb ellenzékével megegyezésre jutnia. Az élelmiszer stratégiai cikk, a békés átmenet egyik legfontosabb záloga a bőséges, kiegyensúlyozott élelmiszer-ellátás, és a külső egyensúlynak is nélkülözhetetlen eleme az élelmiszerexport. Gondoljunk csak arra a tényre, hogy az elmúlt 15 évben az élelmiszer-gazdaság nettó dollárexportja 11 milliárd dollár volt, ezen belül az utóbbi években rendre 1-1,5 milliárd dollár között alakult.
Ha ez veszélybe kerül, ha úgy bomlik fel az eddigi szerkezet, hogy helyébe a káosz lép, akkor az nemcsak az MDF pozícióját teheti tönkre, hanem a gazdaság további romlásához vezet, és a társadalmi béke megingását is jelentheti. Ez már nem egyszerűen hatalmi kérdés, hanem a történelmi felelősség kérdése is.
A mezőgazdaság jelenlegi állapotában a gazdasági bajoknál is súlyosabb teher, hogy a benne dolgozóknak nincs jövőképük. Perspektívát vesztett az agrárértelmiség, a szövetkezetek tagsága, de kiábrándulttá váltak azok is, akikben a kisgazdapárt ígéretei keltettek ambíciókat. Olyannyira, hogy még azzal a veszéllyel is számolni kell, hogy falvaink jelentős részében érdektelenségbe fullad a helyhatósági választás. Apátia is tapasztalható, és az is, hogy falvaink lakossága egyáltalán nem látja a leendő önkormányzat gazdasági alapját. Az embereknek elegük van a múltra mutogatásból, az emberek valódi rendszerváltozást akartak és vártak. Nem járható az az út, hogy a valódi változások hiányát újra és újra elszámoltatásokkal, rossz emlékű igazolóbizottságok felállításával igyekeznek pótolni. A nemzet jobban vizsgázott politikai érettségből, mint az új hatalmi elit.
- gazdaság [6]