A történések a nevezetes, a táncoló bécsi kongresszust juttatják egy ismert német történész eszébe. Michael Stürmer, a Weizsäckerhez, Kohlhoz egyaránt közel álló konzervatív történész azt vallja, hogy a Napóleont legyőző hatalmak kongresszusa olyan békét teremtett 1815-ben – amelyet megingatott ugyan 1848–49, a krími háború, az olasz meg a német egyesülés –, de lényegében kitartott egészen a múlt század végéig. Bécsben – írja a történész – „megteremtették a németek egyensúlyát Európa közepén, és a hatalmak egyensúlyát Európában”. A cár kellő biztosítékokat kapott, tehát rá lehetett venni, hogy vonuljon vissza a Visztula mögé. A győztesek kíméletesen bántak az alulmaradó Franciaországgal és szövetségeseivel, s noha a restauráció volt a kongresszus vezérlő gondolata, valójában sehol sem állították vissza az „ancien regime-et”, nem nyúltak hozzá a modern polgári joghoz, alkotmányhoz ott, ahol az már be volt vezetve.
Könnyű persze a Szent Szövetséget életre hívó tanácskozást másként látni. De nem kezdünk vitát. Nincs időnk rá. Még nem fejeztük be az idézetet: ma olyan rendet kell teremteni, ami – hasonlóan a bécsi kongresszushoz – lezárja az európai krízisek és katasztrófák könyvét, s abból indul ki, hogy az európai békerend több, mint a győzelmek és vereségek egyenlege, abból, hogy csak akkor lesz igazi béke, ha nincs sem győztes, sem legyőzött. „Ebbe a békébe beletartozik, hogy a németek szabadon választhassák meg szövetségeseiket, az amerikaiak maradjanak Európában, s az oroszok – ez nem kevésbé fontos – legyenek tagjai az európai zenekarnak, ha nem is elsőhegedűsként.”
Eleven pajzsok, éhségtúszok
Ezek a gondolatok messze visznek a Helsinkiben tartott tanácskozás tárgyától: Irak Kuvait elleni agressziójától. De annál inkább illenek a tanácskozás szelleméhez. Helsinkiben megmutatkozott, hogy az oroszok „tagjai a zenekarnak”. A Közel-Keleten súlyos válság alakult ki, s ebbe nyakig belekeveredtek az amerikaiak. Ám – ellentétben más, korábbi válságokkal – Washingtonnak, a Nyugatnak, a NATO-nak nem kell fél szemmel a másik szuperhatalmat figyelni (ha a fegyverek is szóhoz juthatnak, a Szovjetunió – nukleáris arzenálját figyelembe véve – ismét szuperhatalom); nem kell attól tartani, hogy a szovjetek nyíltan vagy suba alatt megsegítik az ellenfelet. Erre valószínűleg nem számított Szaddám Huszein, különben kétszer is meggondolja, hogy lerohanja-e Kuvaitot. Helsinki nagy siker volt – hangoztatják a kommentárok –, az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetője „egyszerre lépett”.
Ez az új nemzetközi békerendszer egyik fő eleme. De az igazsághoz híven tegyük hozzá: egyszerre léptek, de éppen ezért kicsit léptek. Egyként álltak ki az embargó fenntartása mellett, egyként követelték, hogy a támadó menjen vissza a saját határai mögé. De Gorbacsov ismét jelezte, hogy e követelések teljesítését a diplomatákra akarja bízni, Bush viszont, mivel fenn akarta tartani a teljes egyetértés látszatát, udvariasan hallgatott a katonai megoldás lehetőségéről. Igaz, e téma még nem volt egészen időszerű. A térségbe vezényelt amerikai egységek elég erősek már a védekezésre, Szaúd-Arábia megvédésére, de még folyamatban van az állomány feltöltése. Az International Herald Tribune azt írja, hogy az alakulatok október közepén válnak alkalmassá arra, hogy kezdeményezzenek, ha kell.
Meglehet, hogy kell. Az irakiak legalábbis erre készülnek. Katonáik, felújítva a Bászra megvédésében sikeresnek bizonyult taktikát, beássák magukat Kuvaitban. Az sem a békés szándékok jele, hogy némi habozás után mégis erőszakkal hatoltak be egyes Kuvaitban lévő nyugati követségekre, és mind nagyobb méretekben folytatják a nyugati országokból való túszok ismeretlen helyre hurcolását. Vannak az eleven pajzsnak tekintett túszok mellett már „éhségtúszok” is. Hogy kik? A Kuvaitban rekedt indiai, Fülöp-szigeteki, thaiföldi vendégmunkások. Irak legnagyobb gondja, hogy szűkében van az élelmiszernek. Ezért kezdetben úgy gondolták, nincs szükségük a munka és pénz nélkül álló vendégmunkások több százezres tömegére. De aztán jobb ötletük támadt. „Az iraki hatóságok a nyomás eszközéül akarják felhasználni az indiaiak éhezését. Rá akarják kényszeríteni Indiát, hogy törje át az élelmiszerbojkottot” – írja a Neue Zürcher Zeitung. Vagyis: elhárítják a vendégmunkások táplálásának gondját, de megnehezítik távozásukat. Az ötlet bevált. Az indiai kormány bejelentette, hogy élelmet akar küldeni Kuvaitban sínylődő honfitársainak. „Azt lehet – hangzott a bagdadi válasz. – De a rakományt mi fogjuk elosztani.”
Irak élelmezési gondjai motiválják a tegnapi ellenség megnyerésére irányuló szándékot is. Szaddám Huszein könnyedén feláldozta a nyolcévi háborúskodásban szerzett előnyöket, hogy rábírja Iránt: engedje át Irak élelmiszerimportját, akár nyíltan, akár hallgatólagosan. Bagdad udvarlása a Nyugatot is cselekvésre készteti. Megpróbálják – főleg az Irakkal haragban, Iránnal jóban lévő – Szíria közvetítésével a maguk oldalára vonni az iráni vezetőket. Rafszandzsani csoportja – a megfigyelők őket tartják a befolyásosabbnak – meg akarja ragadni az alkalmat az elszigeteltségből való kitörésre. Az Európai Közösség országaihoz fűződő kapcsolatok felélesztése érdekében fel akarja számolni a Salman Rushdie-ügyet. A „Sátáni versek” szerzőjére kimondott ítélet felfüggesztésére olyan megoldást keres, amely megőrzi az írót halálra ítélő néhai Khomeini – és a síita főpapság – presztízsét, és megőrzi Salman Rushdie életét. Továbbá azt akarja, hogy a libanoni szélsőséges síiták engedjék szabadon a még mindig rabságban tartott amerikai, brit, német és olasz túszokat, már csak azért is, hogy a világ a teheráni vezetőket a túszok kiszabadítóinak tartsa, szemben Szaddám Huszeinnel, az új túszszedővel.
De a radikális főpapok csoportja elutasítja a Nyugathoz való közeledést. Azon háborog, hogy abban az országban, ahol Mekka, az iszlám legszentebb városa található, amerikai katonák szálltak partra. Folyik a hatalmi harc. Jelenleg ott tartanak, hogy Irán Kuvait annexióját éppúgy elítéli, mint az amerikai fegyveresek jelenlétét az Öböl országaiban.
Szaúd-Arábia és á Szovjetunió kibékült; felújította a diplomáciai kapcsolatokat. Ez is része a konfliktus krónikájának. Mi több, e konfliktus beleszól az Európai Közösség belső fejlődésébe is. A nemzeti szuverenitást megcsorbító integrációs folyamatot Thatcher új tagok bevonásával, a közösség kiszélesítésével akarja lassítani. Viszont Delors, az EK brüsszeli bizottságának vezetője a közel-keleti konfliktusban vél okot fölfedezni az integráció felgyorsítására. A Kuvaitban lévő francia követség megtámadása miatt összehívott tanácskozáson kifejtette, hogy a fejlemények „logikussá” és „szükségessé” teszik egy közös piaci intervenciós csoport megteremtését. „Nem lehet politikai egységről beszélni anélkül, hogy biztonságról beszélnénk, nem lehet biztonságról beszélni anélkül, hogy védelemről beszélnénk.”
Határtalanul…
Az Európai Közösség egyébként már befejezett ténynek tekinti a két német állam egyesülését. A brüsszeli bizottság – a gazdasági, politikai, és mint a jelek mutatják, talán védelmi és biztonságpolitikai szempontból is integrálódó Európa leendő kormánya – még a moszkvai események előtt jóváhagyatta az EK parlamentjével az egységes Németország részének tekintett és teljes jogú közös piaci tagként elismert NDK beilleszkedését megkönnyítő átmeneti intézkedéseket.
Két nappal a strasbourgi parlament jóváhagyása után (és kereken egy esztendővel az után, hogy megnyitották a nyugati magyar határt a távozni akaró NDK-polgárok előtt) Moszkvában aláírták a német egyesülés külső aspektusait szabályozó szerződést. Szeptember 12-én lezárult a 2+4-es tárgyalássorozat; a második világháború négy győztes hatalma – az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország – ünnepélyesen lemondott a két német állam fölötti ellenőrzés jogáról. A belső aspektusokat, azaz a két német állam egyesülési szerződését már a múlt hónap végén tető alá hozták, nincs semmiféle akadálya, hogy október 3-án deklarálják az eddig két államban élő németek egyesülését.
A német szuverenitást helyreállító szerződést aláírva a német fél kötelezte magát – immár az egységes Németország nevében – Lengyelország nyugati határainak tiszteletben tartására, vállalta, hogy lemond a nukleáris, biológiai és vegyi fegyverekről, továbbá kötelezettséget vállal arra nézve, hogy az egyesített Németország hadereje nem haladja meg a 370 ezer főt. A szuverén Németország szabadon dönthet arról, hogy milyen szövetségi rendszerhez kíván tartozni, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az egész Németország tagja lehet a NATO-nak, de a volt NDK területén nem állomásozhatnak NATO-egységek, az ott lévő szovjet csapatokat pedig 1994-ig kivonják.
Egy nappal később újabb megállapodást kötöttek: a 2+4-es szerződés után 1+1-és – de az előbbihez hasonlóan fontos – megállapodást: a német–szovjet szerződést. Ez a két ország eddigi legátfogóbb szerződése – állapítják meg a kommentárok, amelyek a most megkötött szerződést Bismarck és a cári Oroszország hajdani megállapodásával, illetve a rapallói szerződéssel, a „két pária” – a legyőzött weimari Németország és a blokád alá vett fiatal Szovjet-Oroszország – megállapodásával vetik össze. A kommentárok egyúttal rámutatnak, hogy a Szovjetuniónak nincs – az Egyesült Államokat is beleértve – egyetlen ipari állammal sem ennyire szoros és sokoldalú szerződése. A szerződésben kötelezi magát a két fél, hogy nem követ el agressziót a másik ellen; előírja, hogy a két ország vezetői évente legalább egyszer, külügyminiszterei legalább kétszer tanácskozzanak. A szerződő felek vállalják, hogy erőteljesen fejlesztik a két ország kereskedelmi és idegenforgalmi kapcsolatait. Ez a szerződés keretet nyújt a gazdasági élet különböző területein megvalósított együttműködést szabályozó részletes szerződésekhez, ennek keretében kötik meg azokat a megállapodásokat, amelyekkel Bonn hozzájárul a Szovjetunió, avagy a szovjet köztársaságok gazdasági rendszerének megreformálásához.
Bonn a 12 milliárd márkán felül, amellyel az NDK-ban állomásozó szovjet alakulatok hazatelepítésének költségeihez hozzájárul, 3 milliárd márka közvetlen segélyt nyújt Moszkvának. A magyar kormány díszét és büszkeségét, a köztiszteletben álló honvédelmi államtitkárt talán meglepi, de tény, hogy a szerződésben Bonn biztosítja partnerét, hogy megóvja az NDK-ban 1945 után felállított szovjet emlékműveket.
A szerződés nem irányul egyetlen más állam ellen sem – hangoztatta a szerződésről szólva Sevardnadze. Genscher egy lépéssel tovább ment, leszögezte: az európai egyesülés motorja ezután is Franciaország és Németország. Megállapította, hogy a szerződés több mint az NSZK-val, illetve az NDK-val kötött szovjet szerződések összege; átvezeti a két aláíró országot a XXI. századba. A jövő században – jegyzi meg egyik-másik megfigyelő – a kontinens centrumában elhelyezkedő Németország számára az eurázsiai kapcsolatok talán éppoly fontosak lesznek ezen a századvégen, mint a transzatlanti kapcsolatok. Egyébként a segélyt és a gazdasági együttműködés szorosabbra fűzését nemcsak a németek ajánlják fel Moszkvának. Helsinkiben, Bush és Gorbacsov megbeszélésén csakúgy szóba került ez a téma, mint az Európai Közösség külügyminisztereinek tanácskozásán. A gazdasági együttműködés kiépítésére irányuló szándékok szellőztetése egy időben történik két másik fejleménnyel: a piaci gazdaságra való áttérés moszkvai vitájával, illetve az amerikai külügyminiszternek a további csapatcsökkentésekről hírt adó bejelentésével. Baker közölte, hogy az események túlhaladták a februárban kötött ottawai megállapodást, amely a Közép-Európában állomásozó NATO- és VSZ-csapatok létszámát 195 ezer főre korlátozza. A német egyesülés, a Kelet-Európában tartózkodó szovjet erők kivonulása után elég, ha 70-80 ezer amerikai katona állomásozik Európában.
A Helsinkiben demonstrált egyetértés, Moszkva beleegyezése az egységes Németország NATO-tagságába, az első komoly kísérlet a piacgazdaságra való áttérésre Oroszországban, a demilitarizálás új fejezetének kezdeményezése csupa olyan esemény, amely egy időben következett be. De nyilvánvaló, hogy nemcsak időbeli egyezésről van szó, hanem oksági összefüggésről. Az új nemzetközi rend egyre markánsabb körvonalairól. A pontról a mondat végén, a nagybetűről az új mondat elején.
- Külföld [6]