Szégyellem magam Tamás Gáspár Miklósnak a Beszélő 1990. szeptember 15-i számában megjelent, Csak száz nap a világ… c. cikke miatt. Szégyellem magam mint SZDSZ-szimpatizáns, mint pártjuk szavazója, mint értelmiségi és mint a politika iránt érdeklődő polgár egyaránt. Szégyellem magam a szerző stílusa – komoly közéleti emberhez nem méltó kiszólásai –, fejtegetésének felületessége, a gondolataiban megnyilvánuló ellentmondások és a számomra érthetetlen következtetések miatt.
Stílus. Az alcímek (Stux úr…, Agyő, kis gárdahadnagyom… stb.) méltatlanok a téma komolyságához. A „hülyére veri”, „Grósz–Pozsgay–Horn-galeri”, „ügyeletes zseni”, „kéjhörgésig”, „szenilis őrjöngései” elfogadhatatlan kiszólások egy filozófiai képzettségű, tehát egyértelműen értelmiségi politikus szájából, de még inkább tollából. Hiszen itt nem mondhatjuk, hogy ezek az ízléstelenségek „kicsúsztak a száján”. Nem, ezek íróasztal mellett megfogalmazott, tudatosan használt stílalantasságok.
Felületesség. A cikkben számos olyan megalapozatlan állítás található, mint például hogy a Nyugat számára „fontosabbnak tetszett az, hogy Ceausescu Romániája párszor a Szovjetunió ellen szavazott az ENSZ-ben, mint az, hogy közben hűségesen teljesítette a KGB megrendeléseit” (kiemelés tőlem). Hogyan, a szerző talán nem tud 1968-ról, a Prágai Tavasz fegyveres megdöntéséről, amelyben Románia nem vett részt, pedig ez azután igazán a KGB megrendelése volt. (Persze ezzel nem akarom védeni a Nyugat Ceausescu-politikáját.) Vagy: „Töredelmesen el kell ismernünk, hogy a mai magyar kormány nyugati orientációja másutt megunt ócskaság már, tekintve, hogy ezt az irányváltást a Grósz–Horn-csapat már korábban kivitelezte.” Hol az a „másutt”? Nyugaton keressem? Vagy Keleten? Esetleg Közép-Kelet-Európában vagy a Balkánon? Amit a „Grósz–Horn-csapat” a külpolitikában tett, az valóban elismerésre méltó, és igazán nincs semmi csodálkoznivaló abban, hogy az Nyugaton nagy – talán még a mainál is nagyobb –visszhangra talált. Hiszen a „szocialista tábor”-ban ők voltak az úttörők Nyugat felé. De ettől miért lett „megunt ócskaság” a nyugati orientáció? Vagy: „Grósz és Horn úgy szerzett nyugatnémet segítséget a politikájához, hogy nem váltotta ki az Egyesült Államok gyanúját. Az Antall-kormányról még ezt sem mondhatjuk el.” Vajon a gyanakvás miféle jeleit tapasztalja a szerző? Elnökünk éppen most látogatott „díszvendég”-ként az USA-ba, tudomásom szerint a miniszterelnök is tartogat a tarsolyában amerikai meghívást. Vagy: „A kádárizmus még népszerűbb volt ezelőtt négy-öt évvel Nyugaton, mint a mai demokratikus fordulat.” Csak nem gondolja komolyan a szerző, hogy a Nyugat szívesebben látna egy „szocializmust építő” pártállamot ma Magyarországon, mint a mai kormányt? Kérdezem ezt ellenzéki mivoltom ellenére, mert a fentieket hajuknál fogva előráncigált érveknek tartom. De nem folytatom a „felületesség” címszó alá foglalható kifogásaimat.
Ellentmondások. Egy-két példa következik. „Az MDF-kormány… külpolitikájának két pillére van: a németorientáció és a hitelképesség bizonygatása.” „A probléma éppen az, hogy Németország nem hajlandó birodalmi szerepet játszani Kelet- és Közép-Európában, nem hajlandó átvenni Moszkva egykori szerepét…” (Kiemelés a szerzőtől.) Tehát az egyik megállapítás szerint kifogásolható a németorientáció, a másik szerint jó volna, ha Németország „birodalmi szerepet” vállalna a mi régiónkban. (Erre a szerzői óhajra még visszatérek.) Idetartozik egyébként a cikknek az a megállapítása is, hogy „az SZDSZ… nem fél a németektől”. Még egy példa: „Jogos megvetés sújtja az olyan erődemonstrációkat, amelyek mögött nem áll igazi erő”, a következő mondat viszont kifogásolja, hogy „Magyarország semmi jelét nem adja annak, hogy értelmesen pályázik egy regionális középhatalom címére”.
Érthetetlen (és számomra elfogadhatatlan) következtetések. Kettőt említek. 1. A fentebb már idézett fejtegetés arról, hogy milyen jó volna, ha Németország (újra?) „birodalmi szerep”-et vállalna Kelet-és Közép-Európában. Ha nem 1915-ben születtem volna, és nem éltem volna át két világháborút, talán hajlandó lennék megfontolás tárgyává tenni ezt a következtetést. Így azonban semmiképpen sem vagyok hajlandó. 2. „Egy demokráciának fasiszta és kommunista újságokat is el kell viselnie.” Őszintén szólva értetlenül állok e kijelentés előtt. Eszerint tehát a sajtó fumigálhatja az alkotmányt – mert a fasiszta ideológia nyíltan hirdetett lényege a rasszizmus, a népirtás, a kisebbségüldözés jogszerűsége. A kommunista ideológiával nem ilyen egyértelmű a helyzet – én most ideológiáról, és nem a gyakorlatról beszélek –, s így az alkotmányhoz való viszonya is a konkrét megnyilvánulásoktól függ.
Nem akarok egyoldalú lenni, ezért meg kell mondanom, hogy a szerző számos gondolatmenetével egyetértek. Kiváltképpen azzal, hogy nem érdekünk szomszédaink provokálása második világháborús részvételünk „igazságos”-sá nyilvánításával (ne felejtsük: Angliának, Franciaországnak és az Egyesült Államoknak is hadat üzentünk), vagy az irredenta megnyilvánulások (például Nagy-Magyarország térképének utcai árusítása) eltűrésével, az egyértelmű elhatárolódás elmulasztásával. Sőt, a szerző külpolitikai „baki”-példáit még ki is egészíteném egy-két olyan miniszterelnöki megnyilatkozással, amely ellen még nyugati vezető államférfiak is (pl. Vranitzky kancellár) szükségét érezték a „helyesbítés”-nek.
Örülnék, ha véleményem nyilvánosságot kapna a lapjukban.
Budapest, 1990. szeptember 16.
Tisztelettel:
Elek István
1125 Bp., Tusnádi u. 38/B
- Visszabeszélő [6]