(Bódy Istvánné)

Nyomtatóbarát változat

Tanúja voltam a IX. 11-én du. közvetített parlamenti ülésnek, és az éjszakába nyúló Napzártának. Eredetileg nyílt levélben szerettem volna Jeszenszky Géza miniszter úrhoz fordulni, hogy ráébresszem a Magyar Nemzetben megjelent cikkének és a parlamentben elhangzott interpellációra adott válaszának súlyára. Be kellett azonban látnom, hogy ha három ellenzéki képviselő logikus, tényeken nyugvó érvelései nem jártak sikerrel, akkor nekem végképp nincs erre esélyem. Annál is inkább, mert az éjszakai Napzártában Jeszenszky úr a tv összes nézőjét értelmiségi vitára érzéketlennek, magyarul ostobának minősítette, így köztük engem is.

Szégyellem, de megfordult a fejemben, hogy az önérzetemen esett sérelmet Jeszenszky úr elleni becsületsértési perrel orvosoltassam. Bár tisztában vagyok vele, hogy mint miniszternek mentelmi joga van, de feltételezem: e megalázó kijelentésével nem mint a hatalom részese – egyetemes emberi értékek letéteményese, keresztény, emberközpontú morál igazi képviselője – minősítette az állampolgárt, hanem mint magánember, egyetemi tanár mondott kritikát a műveletlen, ostoba tévénéző fölött. S ebben az esetben tulajdonképpen mint magánember nem is illeti mentelmi jog.

Végül egy álmatlan éjszaka alatt arra a következtetésre jutottam, hogy a személyemet ért sérelmet a keresztény szellemiség nevében meg kell bocsátanom. De szeretnék aggodalmamnak hangot adni: a miniszter úrtól hallottak alapján egyáltalán mihez van jogom és képességem?! Nem vagyok értelmiségi, de mind ez ideig abban a tévhitben éltem, hogy a rendszerváltás eszmei alapját képezi az emberi önbecsülés visszaállítása s egymás tiszteletben tartása. Ebből is látszik, milyen ostoba vagyok, az előbbieket a demokrácia nélkülözhetetlen elemeinek tartván, sőt mind ez ideig azt hittem, mint párton kívüli, hazáját szerető állampolgár magam is lehetek egyetemes emberi értékek befogadója s a történelmi felelősség vállalója. A hallottak alapján azonban úgy látszik, maradtam, ami voltam 40 évig: kiskorú szellemi fogyatékos.

S ami számomra a legkétségbeejtőbb: Jeszenszky úr nem áll egyedül az ellenzék és a pártonkívüliek megítélésében. A parlament vastapssal nyugtázta a diszkriminatív elbírálást, és a Napzártában dr. Kónya Imre nem határolta el magát tőle sem mint magánember, sem mint az MDF frakcióvezetője. Ez annál is inkább meglepő számomra, mert Antall miniszterelnök úr a vasárnap esti tévéműsorban a pártok hatáskörébe utalta a túlkapásokért való elmarasztalást. S ha egyúttal az a párttag a kormány tagja is, szeretném Antall úr véleményét hallani ez ügyben. A 12-i Déli Krónikában nyilvánosságra hozott vélemény szerint a kormány meggyőződése, hogy semmi nem történt, számomra megdöbbentő, felháborító és elfogadhatatlan. Valóban nem történt más, mint hogy az ellenzékbe és minden kormánypártokhoz nem tartozóba belerúgtak, és a pimaszok nem átallják ezt szóvá tenni!

Véleményem szerint egy úthenger rendíthetetlenségével döngölte az ellenzéket együttesen, a demokráciával együtt az agyagba. Nekem pedig nem lehet más feladatom, mint hogy kórusban kiabáljam: „szép volt, fiúk!

Nevetnem kellene, ha a dolog – az ország jövője a tét – nem lenne olyan iszonyúan tragikus.

Üdvözlettel:

• Visszabeszélő