Romániában a kommunista diktatúra elnyomása nem csupán mennyiségileg, hanem minőségileg is különbözött a többi, ún. testvérországétól. Az elnyomás jellege meghatározta az ellenállásét is. A diktatúra brutális ereje, intenzitása közismert. Emiatt vagy főleg emiatt nálunk igazi ellenállási mozgalom soha nem alakult ki, csupán izolált egyének ellenállása létezett.
De kevésbé figyelnek fel arra a fontos tényre, hogy az utóbbi évtizedek román diktatúrája állt az összes kelet-európai ország közül ideológiailag legtávolabb az ún. marxizmus–leninizmustól, sőt még annak elfajultabb, egyszerűsített változatától, a sztálinizmustól is.
Nálunk maga a párt irtotta ki lassan, de sikeresen a baloldali gondolkodás magvát elsősorban a nómenklatúra tagjai közt, aminek következtében a hatalom végig töretlen, monolit maradt. Rengeteg elégedetlen volt persze a felső körökben, de csupán Ceausescu személyes túlzásai ellen lázadoztak. Államcsínyeket készítettek elő, de a reformgondolat, az emberarcú szocializmus, a peresztrojka stb. nem foglalkoztatta komolyan őket.
S ez a tulajdonképpen nagyon egyszerű képletű, de irtózatos helyzet az igazi ellenállókat sem késztette az elméleti elmélyülésre. Kilátástalanságban, kétségbeesésben éltünk, izoláltan Európától, kábultan vártuk, megszabadulunk-e valaha Ceausescu-tól. Az értelmiség tekintélyes része, az elit java, románok és magyarok is kivándoroltak. Ez a kivándorlás, melyről a pontos adatok ismeretlenek, összehasonlíthatatlanul nagyobb és súlyosabb következményű, mint teszem azt a magyarországi ’56-os forradalom leverését követő emigrálás.
Az igazsághoz tartozik, hogy a román mentalitás – főleg a filozófia – misztikus jellege nem ösztönözte gondolkodásunkat társadalompolitikai-szociológiai elemzésre. A legjobbak (pl. Eliade) a vallás, misztika felé fordultak. Sokan maradtak, és egyesek képesek voltak komoly, életveszélyes áldozatokra is, de nem készültünk fel a másnapra, a diktatúra bukása utáni időszakra. Majdnem mindannyiunkban élt a naiv illúzió, hogy a diktátor bukása után magától minden jobbra fordul. Például mi, magyarok, még a bukarestiek is, tehát azok, akik főleg román környezetben éltek, teljesen tévesen, illuzórikusan ítéltük meg a román nacionalizmus intenzitását, elterjedését, erejét. Lebecsültük; azt hittük, mivel ez szorosan kötődött Ceausescuhoz, a tömegek is és az új hatalom is automatikusan elfordul majd tőle. Nem így történt, sőt az új hatalom támogatásával a román sovinizmus erősebbé, agresszívabbá vált, mint bármikor a román történelemben (tán a Vasgárda korszakát kizárva).
Tehát a romániai ellenállás sem mennyiségében, szervezettségében, sem minőségében, eszmeiségében nem hasonlítható a többi kelet-európai országokéhoz. Nálunk nem volt Szolidaritás, Charta ’77, Polgári Fórum, Hálózat, Fidesz, KOR.
1989 decemberében megbukott a Ceausescu-rendszer. Illetve lassan kiderült, nem a rendszer bukott meg, csupán a diktátor, családja s néhány közeli munkatársa.
Napok alatt megalakultak a pártok. Elsősorban a történelmi pártok: a Nemzeti Liberális és a Parasztpárt. Lényegileg ezek nosztalgiapártok, vezetőik a régi pártok még életben levő tagjaiból alakultak ki. Ebben a PNL lenne a liberális eszmék hordozója, és a PNT a legkonzervatívabb, mondjuk kereszténydemokrata eszméké. A valóság nem éppen ez. Programjuk alapja és közös jellege a kommunista rendszer ellenzése, a privatizálás. Különbségeik átmenetiek, taktikai jellegűek, néha vezetőik személyisége által determináltak. Komoly tömegalapja, vonzereje, vezéregyénisége egyiknek sincs, s ha van, azt is csupán frontellenességüknek köszönhetik.
Az RMDSZ a romániai magyarság érdekvédelmét kívánja ellátni, tehát nem ideológiai funkciót akar betölteni. Ez az egyik oka annak, hogy a Románia jövőjére vonatkozó elméleti programot nem dolgoztuk ki, de hozzájárul az is, hogy nyolc hónapja mesterségesen ébren tartott válságsorozatban élünk, mindezt virulens magyarellenes, ellenzéki és értelmiségi-ellenes sajtókampány kíséretében.
Közben hónapok óta várjuk, hogy nem veszi-e át a hatalmat a katonaság. Vagy valaki más. És mi lesz akkor? Jobb lesz nekünk vagy rosszabb? Nem tudjuk.
A decemberi forradalom óta a hatalom a Front kezében van. Ez a Front mindenáron hatalmon kíván maradni, ám még csak formailag sem kötődik semmilyen ideológiához, programhoz, amely eddigi tevékenységét igazolná. Csak az a Ceausescu-ellenes forradalom legitimálja, amelynek állítólag élére állt. De furcsamód azok, akik december 21-ig Ceausescuval szemben álltak, ma mind újra ellenzékben vannak, s a sajtó ugyanolyan jelzővel illeti őket, mint ami egy évvel ezelőtt járt ki nekik, azaz a lapok szerint Tőkés László, Doina Cornea és társaik mind hazaárulók és magyar ügynökök.
A Frontnak tehát nincs célja és jövőképe, nem folytat párbeszédet máskéntgondolkodóval vagy más nemzetiségűvel. De nem nevezi nevén ezt az abszolút igazságot: szocializmus, nemzetiszocializmus.
Tagjai főleg a nómenklatúra régi emberei, de ma a kommunista eszmét határozottan megtagadják.
Iliescu elnök néha szociáldemokrata orientációról beszél, de sem tevékenysége, sem beszédei tartalma ezt nem igazolja.
Ezek az emberek elszántabban ragaszkodnak a hatalmukhoz, mint bárhol Kelet-Európában nómenklatúrás testvéreik, mivel súlyos elszámolnivalójuk van. A decemberi ún. terroristák, a márciusi Marosvásárhely, a júniusi bányászok és így tovább.
Súlyos kérdések, s a választ csak úgy lehet elodázni, a figyelmet elterelni, ha hisztérikus, „veszélyben a haza” hangulatot tartanak fenn, s az országot krízisből krízisbe taszítják.
S nekünk magyaroknak és a román ellenzékieknek naponta kell védekeznünk, válaszolnunk e kihívásokra, tüzet oltanunk, amelyet másnap újragyújtanak. S e hisztérikus gyűlölettel telt hangulatban már se lehetőségünk, se kedvünk nincs távlati stratégián gondolkodni, például azt tisztázni magunkban: a liberális vagy mondjuk a kereszténydemokrata vonulat a vonzóbb számunkra.
Bocsássák meg e kissé vázlatos, sok fontos részletet kihagyó és tudatosan leegyszerűsítő beszámolót, de arra szerettem volna figyelmüket felhívni, hogy a mi mai és az önök egy-másfél évvel ezelőtti helyzete között minden hasonlat, párhuzam hamis, felületes, téves következtetéseket von le maga után. S aki a romániai magyarság kritikus helyzetén segíteni kíván, vegye tekintetbe különlegesen kényes, veszélyeztetett helyzetünket, tanulmányozza alaposan – ha lehet, a helyszínen – a román politikai élet ellentmondásos, komplex valóságát.
S mindenekelőtt fogadja el azt az alapgondolatot, hogy nincs demokrácia a kisebbségek jogainak garantálása nélkül, de ugyanakkor elképzelhetetlen a kisebbségek jogainak kivívása, teszem azt, külső nyomás hatására egy egyébként nem demokratikus Romániában.
- Beszélő [6]