Novemberben választásokat tartanak Bosznia-Hercegovinában. Az első szabad választást. Ugyane hónapban választ Macedónia is. Szerbiában decemberben rendezik meg a választást, de az nem minősíthető teljesen szabadnak. A jelenlegi vezetés nem bízza a véletlenre a dolgot, s – bár csak a szerb nacionalizmus pártjai előtt lesz igazán akadálytalan a pálya – már a választás előtt új, a saját szája íze szerint való alkotmányt fogadtatott el. Koszovóban és a Vajdaságban pedig semmiképp sem lesz reprezentatív a szavazás eredménye. Koszovó albánjai bojkottálni fogják a választást, mert nem szavazhatnak a saját pártjukra. E párt ugyanis nem indulhat. A Vajdaságnak az lenne a szerepe, hogy ellensúlyozza a koszovói helyzetről külföldön kialakult negatív képet. Nincs hiány kegyes szólamokban, a vajdasági nemzetiségek jogainak tiszteletben tartását ígérő fogadkozásokban.
„Jellasics most nem fut Bécs felé”
De a valóság más. Újvidéken az jelezte a választási kampány kezdetét, hogy – a magyar tévénézőket ez már nem lepheti meg – puccsszerűen menesztették a magyar újságok főszerkesztőit.
Szlovéniában és Horvátországban már megtartották a választást. Szlovéniában liberális, nyugati típusú kormányzat jött létre. Horvátországban is érvényesültek a parlamentáris demokrácia játékszabályai, de ott az új, klerikális, nacionalista vezetés nem határolja el magát egyértelműen a háború alatti, Hitler jóvoltából „független” horvát állam eszményeitől vagy legalábbis szimbólumaitól. Ez kissé hátborzongató azoknak, akik még emlékeznek az egykori usztasa rezsim súlyos – még a fasiszta országok közül is kirívó – kegyetlenségeire. Minket, magyarokat még külön is megörvendeztethet a zágrábi nonstop Jellasics-fesztivál. Jellasics most nem fut Bécs felé. Ismét szoborba öntve áll a város főterén. Ugyanúgy harcolt a „magyar hegemonizmus” ellen, ahogy a mai horvátok harcolnak a „szerb hegemonizmus” ellen – mondta a szoboravatási ünnepségen Tudjman tábornok, az új horvát elnök. A hasonlóság szerintünk inkább abban van, hogy Jellasicshoz hasonlóan Tudjman is rosszul harcol. Az egykori bánt most hagyjuk. De ami Tudjmant illeti, kár, hogy rendszere muníciót szállít a jelenlegi horvát kormányzat fasiszta mivoltáról terjesztett – és egyáltalán nem hatástalan – szerb propagandának.
Aminek többek között az is a célja, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy mikor és hogyan hozták felszínre, robbantották ki látványosan Jugoszlávia jelenlegi válságát. Hogy elfeledtesse 1988 nyarát, amikor a szerb kommunizmus, a szerb állam vezetését magához ragadó Milosevics elindította a Marcia su Újvidéket, hogy kikényszerítse az autonóm tartomány vezetőségének eltávolítását, az autonómiáról váló önkéntes lemondást. Ezt követték a további felvonulások az igazi cél, Koszovó önkormányzatának felszámolására, a Koszovó és a Vajdaság autonómiáját a gyakorlatban is biztosító alkotmány felszámolására.
„Jugoszláv Belgrád” és „szerb Belgrád”
Koszovó volt az az arkhimédészi pont, amellyel a Tito berendezte Jugoszláviát ki lehetett emelni a sarkaiból. A koszovói szerbeknek nagy és teljesen jogos sérelmei voltak. Velük érzett a nemzetközi közvélemény. De aztán fordult a kocka. A világ a jogfosztott, megfélemlített albánokat kezdte sajnálni. És kezdte észrevenni, hogy Koszovó ürügy is, az új szerb vezetés ürügye egész Jugoszlávia átalakítására. Egy német újságban leírták a profetikus mondatot: „már nem az a kérdés, mit tesznek a szerbek Koszovóval, hanem az, hogy mivé teszi Koszovó Jugoszláviát”. Nagyjából ez idő tájt kezdtek különbséget tenni a „jugoszláv Belgrád” és a „szerb Belgrád” között.
A határokon belül elsőnek a szlovének álltak a sanyargatott albánok mellé. Önérdekből is melléjük álltak. A centralizálásra törő nagyszerb irányzat őket is közvetlenül támadta. Bosszantotta őket a szlovének nyugati orientációja és életstílusa, nagyobb részt akartak lecsípni az ország legnyugatibb köztársaságának viszonylagos gazdagságából. Ma a szerbekkel folytatott vitában a szlovének maguk mellett tudhatják a horvátokat. Van horvát–szlovén vita is: a horvátok szemet vetettek Isztria Szlovéniához tartozó részére. De ez takarékra van téve. Az előtérben jelenleg – ugyanúgy, mint a két háború között – a szerb–horvát ellentét áll. De eleinte Szlovénia és Koszovó csak magára támaszkodhatott. Milosevics csillagának feljöttekor az államszövetségben érvényes „váltógazdaság” ütemterve épp egy horvát politikust ültetett az elnöki székbe. Csakhogy egy dogmatikus horvátot. A régi rend makacs védelmezőjét, aki túltette magát Milosevics populista demagógiáján, mert fölismerte, hogy új eszközökkel a régi célt követi: az „új osztály” uralmának fenntartását, a pártállam életének meghosszabbítását.
Térjünk egy szóra vissza a Jugoszláviát és a Szovjetuniót párhuzamba állító Economisthoz. De nem elég a párhuzamokat látni. Vannak másféle összefüggések is, például a jelenlegi jugoszláv válság és a Brezsnyev-doktrína közötti összefüggés.
Csehszlovákia 1968-as hódoltatására, Prága elözönlésére válaszolva Belgrád kimondta: nem lehet semmiféle jogcím idegen csapatok behívására. Egyúttal hozzáláttak az állam belső összetartó pilléreit még jobban megerősítő alkotmány kidolgozásához. Ez volt az 1974-es titói alkotmány. Ez az alkotmány nem lépett előbbre a társadalom demokratizálásában (lehet, hogy ez az a mulasztás, ami megpecsételi Jugoszlávia sorsát), de minden eddiginél több jogot adott az államot alkotó nemzetnek, nemzetiségeknek. Ekkor lett Koszovó és a Vajdaság ténylegesen és igazán autonóm tartomány. Ekkor egy füst alatt elhatározták az eddig is nagy létszámú, jól felfegyverzett, nagy politikai tekintéllyel bíró hadsereg további megerősítését.
Igen ám, de közben fordult a széljárás. Véget ért a Jalta utáni korszak, s a Nyugat, amelynek szemében fölértékelte Jugoszláviát, hogy megakadályozza a szovjeteket az Adria partjáig való előretörésben, most, a veszély elmúltával kezdett más, kritikusabb szemmel nézni. Az el nem kötelezettek mozgalmát – amelyben Jugoszlávia vezető szerepet játszott – ugyancsak megtépázta, perifériára szorította a hidegháború vége. A nagy vívmányról, az önigazgatási rendszerről kiderült, hogy nem állja a versenyt a piaci gazdasággal, s ebben az ökonómiai okok mellett része van annak is, hogy a nyílt önigazgatást keresztezte a titkos pártirányítás. Röviden: már nem az lett a téma, hogy mennyire különbözik a jugoszláv kommunizmus a sztálini kommunizmustól, hanem az, hogy mennyire hasonlít a jugoszláv kommunizmus a sztálini kommunizmushoz.
Össztűz a kormányfő ellen
Logikus következménye pedig mindennek, hogy a közép- és a kelet-európai országok után, mintegy sereghajtóként, Jugoszlávia nemzeti köztársaságai is áttértek a többpártrendszerre. Ez az áttérés azonban együtt jár az állam felbomlásának nagyon is reális veszélyével. A köztársaságok jelentősége nő, a központi intézmények szerepe csökken. Az állam elnökségének valójában már csak névleges hatalma van, a két nyugati köztársaság – Szlovénia és Horvátország –, illetve Szerbia képviselői között kibékíthetetlenek az ellentétek. A kormányfő, aki főleg a gazdasággal törődik, kétségbeesett küzdelmet vív, hogy folytathassa a kezdeti sikereket is fölmutató rendezési programot.
Össztűz zúdul rá. Hogy miért? Ezt meggyőzően magyarázza el ő maga: „Minden maradi, szélsőséges erő ellenünk fordult, szeretnék megsemmisíteni a reformot, és megbuktatni a vezetőjét. Készek arra, hogy visszahozzák az inflációt, hogy megszüntessék a dinár konvertibilitását. Új beruházásokkal a tehetetlen gazdaságot akarják újratermelni, a határokat akarják lezárni. Félnek. A hatalmukat féltik.”
És féltik a jogot mások elnyomására. Az Európa Parlament legutóbbi ülésén határozatot fogadott el Koszovóról. A határozat elítéli az emberi jogok és a szabadság megsértését Koszovóba, követeli, hogy a szerb hatóságok vonják ki „saját katonai erőiket” onnan, engedjék szabadon a politikai foglyokat, szüntessék be a gyilkosságok, kínzások, letartóztatások valamennyi formáját, helyezzék vissza munkahelyükre azokat az albánokat, akik 1989 márciusa óta kerültek az utcára. A dokumentum helyesli, hogy Szlovénia és Horvátország szolidáris Koszovóval, és megjegyzi, hogy a feszültség további fokozódása polgárháborúval fenyeget.
„Sajnáljuk, hogy az Európa Parlament ismét egyoldalúan magyarázza a jugoszláviai eseményeket, különösen a koszovói fejleményeket” – jelentette ki Maksics, a külügyminiszter egyik helyettese. E parlament „nem tesz különbséget a szecesszionizmus és az emberi jogok között”. És arról szólva, hogy az Európa Parlament küldöttséget akar Koszovóba meneszteni, Maksics kijelentette: „Csakis előzetes megállapodás értelmében küldhet hozzánk delegációt, nem pedig úgy, hogy annak tagjai felügyelőként jöjjenek.”
Röviden: a szerb hatóságok nyíltan és brutálisan megtagadnak minden jogot a koszovói albánoktól, de követelik, hogy a horvátországi szerbek államot alkothassanak az államban. A Dalmáciában levő szerb sziget nem ismeri el a horvát hatóságokat, határain okmány- és vámvizsgálatot tartanak a felfegyverzett őrök. Egyes értesülések szerint a koszovói Gracsanin kolostorában fontos tanácskozást tartottak a közelmúltban. Ezen egységes „össz-szerb politikát” dolgoztak ki, a jugoszláv állam egész területére kiterjedő érvénnyel.
Rendcsinálás „nagyszerb” módra?
Mind valószínűbb, hogy a jugoszláv állam át fog alakulni. Két fő variációt emlegetnek. Az egyik szerint Jugoszláviából laza konföderáció lenne, nagyjában a nyugat-európai országokat közös szervezetbe tömörítő Európai Közösség mintájára. Ha ez nem menne, akkor létrejöhetne „Crovénia”, azaz Horvátország és Szlovénia államszövetsége. Esetleg csatlakoznék hozzájuk Bosznia is. Az „esetleg” arra az esetre vonatkoznék, ha a három alkotóelemből – mohamedánokból, szerbekből és horvátokból álló – ország szerb közössége elfogadja ezt a megoldást.
Ez azonban kevéssé valószínű. Inkább az várható, hogy a másik fő változatot támogatják: a szerb hegemónia kiterjesztését egész Jugoszláviára, más címkével, de azonos tartalommal, mint a két háború között. Illetve, nem egészen azonossal. Lehetőleg minél többet átmentenének a nemzeti kommunizmusból. Előfordulhat, hogy ebben az esetben Szlovénia megpróbál függetlenné válni.
A nagyszerb megoldásnak azonban csak akkor lehet kilátása a sikerre, ha a maga oldalára állítja a hadsereget. Az ajánlat kétségkívül csábító. Az aránytalanul földuzzasztott, modernül fölszerelt sereg fő funkciója megszűnt. Az orosz imperializmus visszavonult vagy megszűnt: eltűnt az ellenség. És tűnik, tünedezik a hadsereget ténylegesen irányító (és annak a saját tekintélyéből sokat átengedő) erő: a párt. Fölöttesként csupán egy árny: a kollektív és épp ezért döntésképtelen államelnökség maradt meg. Megnőtt a felelősség, ami a védelmi miniszterre és a vezérkari főnökre nehezedik, és megnőtt a csábítás, aminek ki vannak téve.
Nem kétséges, hogy a hadsereg örömest részt venne bármilyen, akár jobboldali, akár baloldali előjelű „rendcsinálásban”. A szerencsétlen Jugoszláviát még szerencsétlenebbé teszi állítólagos utolsó „integráló” tényezője, a hadsereg – véli a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítója. „Tisztikara nem tud megbékélni a demokráciával és a konföderalizmussal sem, emellett kereken 70 százalékuk szerb származású. Ilyenformán a jugoszláv »integritás« számukra a szerb hegemonizmus irányította centralizációt jelenti. A nyugati köztársaságokban »szerb nacionálbolsevizmusnak« nevezik, mind gyakrabban, ezt az ideológiát. Aminek a hadsereg úgyszólván összjugoszláviai karja lett.”
De a hadsereg vezetői is számolnak az akadályokkal. A legnagyobb akadály, hogy csak a tisztikar szerb. Az albán, horvát, mohamedán, szlovén legénység aligha engedelmeskedne az államcsínyre hívó parancsnak. Kivált nem engedelmeskedne, ha a saját köztársaságaik vezetősége utasítaná őket, hogy egységeiket elhagyva keljenek a saját hazájuk védelmére.
- Külföld [6]