A hét szenzációja kétségtelenül Gorbacsov Nobel-békedíjának híre, amellyel az „új típusú kelet–nyugati kapcsolatok” kiépítése terén szerzett érdemeiért tüntették ki a szovjet elnököt. A világ ünnepel, ám a szovjet közvélemény legalábbis megosztva s némi kétellyel fogadja a bejelentést. Nem véletlen, hogy Geraszimov szóvivő úgymond „világpolitikai keretben” elemezte az esemény jelentőségét: a „belpolitikai keretek” aligha adnának módot a feltétel nélküli méltatásra… Legalábbis erre utalnak azok az események, amelyekről e héten készültünk összeállítást közölni a Beszélőben még azelőtt, hogy Gorbacsov kitüntetéséről hallhattunk volna.
A szóban forgó, nagy nemzetközi visszhangot kiváltó ügy szeptember közepén robbant ki: Valerija Novodvorszkaja, a Demokratikus Unió vezető személyisége ellen az elnök rágalmazásának és megsértésének vádjával ügyészi vizsgálatot indítottak, és arra kényszerítették, hogy pszichiátriai szakértői vizsgálatnak vesse alá magát. Több nemzetközi szervezet indított tiltakozóakciót, egyebek közt a Budapesten nemrégiben bejegyzett „Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért”. A Nobel-békedíj kihirdetésével csaknem egy időben érkezett a hír, hogy a kényszervizsgálatot megszüntették, Novodvorszkaját szabadon engedték…
A Nobel-békedíjat bizonyára olyan meggondolások nyomán osztják, amelyek érvényét pillanatig sem érdemes kétségbe vonnunk. Szempontjaik nyilván nem azonosak a „gorbizó” slágereket dudálókéval, s a tömegkommunikációs kép ama átalakulása sem motiválhatta, melynek során az orosz medve játék mackóvá szelídült. Talán inkább egyfajta „pedagógiai célzattal,” nyugat-európai szempontból mérlegelve ítélték oda. A klasszikus vicc szerint Lenint azért szeretjük, mert nem lőtt a gyerekekre, pedig megtehette volna. Gorbacsovot is mintha hasonló logikával ünnepelné a világsajtó, de még a mértéktartó kommentárok is ezt a gondolkodásmódot követik: Gorbacsov nem tiporta vérbe a kelet-európai „forradalmakat”, pedig tehette volna. Amikor fanyalgunk, természetesen ránk olvashatják a vádat: Szaharovot és Walesát is ez a bizottság tüntette ki. Igen ám, de az egyénhez kötött teljesítmény volt, személyes bátorság, erő és elmeél meggyőzőerő kellett hozzá. A Szovjetunió elnöke esetében azonban aligha lehet – s nem is érdemes – karakterjegyekkel kísérleteznünk. De nem tehetjük meg azt sem, hogy e külső szempontú döntés belső következményeit és hátterét nem vesszük figyelembe.
Nehéz például az örmény fegyveres osztagoknak megmagyarázni azt, hogy mi a különbség országuk szovjet megszállása és Kuvait elfoglalása között. A balti országok is teljesen érthető módon nehezen békülnek meg azzal, hogy miért nem élhetnek a függetlenséghez való jogukkal. Nem Gorbacsovot ünnepelni vonult az utcára kedden az a hetvenezer kijevi tüntető sem, akik a kitartóan éhségsztrájkoló ukrán egyetemistákkal együtt egyvalamit biztosan nem akarnak: Gorbacsov Szovjetuniójában élni. De nehéz lenne az üzletek előtt sorban állóknak is megmagyarázni, hogy lehetne rosszabb is, mint ahogyan aligha lehet racionális érveket sorolni azoknak a gondolkodóknak is, akik világosan látják a rendszer összeomlását, s Gorbacsov kívülről talán zseniálisnak tűnő taktikázásában egyszerűen kapkodást, a hatalom és az elaggott rendszer konzerválását látják.
Úgy tűnik, nincs olyan kiemelhető szempont, amely alapján e döntést maradéktalanul igazolni lehetne. Az egyetlen igazság megszűnt, de ennek talán örülni is lehet, hiszen ennek az eltűnt egy igazságnak a nevében talán hódító hadjáratra sem lehet indulni. Viszont még nem szoktuk meg a „lokális igazságok” sokaságát sem, azt, hogy miközben drukkolunk Gorbacsovnak Ligacsov ellenében, Gorbacsovval szemben például a radikálisok igazságát is mérlegeljük és belátjuk. Nehéz ez így. Közben azonban ha nagy áron is, de olyan pluralitásra tehettünk szert, amely nem engedi, hogy a politikai eseményeket kizárólag csak a nagyhatalmi ellentétek centrumához rendezve értékeljük. Ennek az ellentétnek a felszámolása teszi most láthatóvá azt a tényt is, hogy a Szovjetunió – mint világpolitikai tényező – bukása azt is jelenti, hogy megszűnt a keleti és nyugati politikai gondolkodást egyaránt meghatározó, minden értékelés kezdetét és végét jelentő centrum is. Ez a belátás azonban aligha tesz lehetővé ünnepi beszédeket.
A 90 808 026-os számú ügy
Az amúgy sem csendes szovjet belpolitikai életet egy látszólag jelentéktelennek induló esemény kavarta fel. Az előzmények voltaképp még 1990 júniusára nyúlnak vissza, amikor a viharosnak ígérkező SZKP-kongresszus előestéjén a legfelsőbb tanács nagy hirtelenjében törvényt hozott „A Szovjetunió elnökének becsülete és méltósága védelmére”. A törvény természetesen óriási visszhangot váltott ki, az elszakadni szándékozó köztársaságok, az emigráció, a radikális szovjet ellenzék sajtója egybehangzóan a diktatúra törvénybe iktatásaként minősítette. Az egyik legkeményebb cikket a Szvobodnoje Szlovo című lap, a radikális ellenzék, a Demokratikus Unió orgánuma tette közzé, mégpedig Valerija Novodvorszkaja tollából, „Heil Gorbacsov!” címmel. A cikk közzététele után két nyomozó jelent meg a felelős szerkesztő, Eduard Molcsanov lakásán homályos ügyészségi ügyiratra hivatkozva házkutatást tartottak, elkobozták a bűnjelet… Novodvorszkaja időközben – mint az említett lapban közzétett ügyészi határozatból kiderül – Gorbacsov államelnöki méltóságát sértő kijelentéseit több ízben megismételte a nyilvánosság előtt, Voronyezsben, Leningrádban, Moszkvában – természetesen hivatalos engedély nélkül – rendezett tömegtüntetéseken, ezért szeptember 20-án a Kasenko pszichiátriai klinikára szállíttatták, hogy Moszkva megbízott főügyésze által hozott beutalóhatározat alapján igazságügyi elmeorvosi szakértői vizsgálatnak vessek alá. A kórházban az asszony azonnal éhségsztrájkot kezdett.
Skizofrénia, amint megjósoltatott
Novodvorszkaja gyakori vendége volt az elmúlt húsz évben a kényszergyógykezelő intézményeknek: jogvédő tevékenysége miatt első ízben 1969-ben állapítottak meg nála „enyhe skizofréniát”. Ez a stigma egészen 1987-ig kísérte, amikor is – mint a Szvobodnoje Szlovónak adott interjújában elmondta –, a KGB munkatársai választási lehetőség (!) elé állították, milyen módon kívánja, hogy eljárást folytassanak ellene: politikai pert óhajt államellenes izgatás miatt, vagy elmeállapotára vonatkozó diagnózis alapján az újabb kényszergyógykezelést választja. E nagy „szabadság” oka az a tény volt, hogy mint ismeretes, a gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka egyik eleme – nemzetközi nyomásra – a kényszergyógykezelés politikai büntetésként való felhasználásának megtiltása…
Novodvorszkaja „csak” államellenes izgató akart lenni, s a KGB egyetlen mozdulattal eltörölte az asszony egész kórtörténetét. Ha kórtörténet nincs, akkor beteg sincs – mondaná Woland. Igen ám, csakhogy a KGB ezúttal csavarosabb történetet írt, mint az orosz irodalom klasszikusa: ha kórtörténet nincs és beteg sincs, akkor Novodvorszkaja több mint húsz éven át szimulált, s már legelső ügyénél orránál fogva vezette Lunc professzort, a Szerbszkij pszichiátriai intézet orvosát, amikor skizofrénnek „adta ki” magát. S amikor a KGB fölöttébb gyakorlatias munkatársai ezt leplezetlen kárörömmel leleplezték, azon nyomban előhúzták a levéltárból egy korábbi izgatási ügyét, s jó alapos szigorított büntetést értek el nála immár a szovjet törvények alapján.
A mostani ügy anekdotikusnak ugyan nem nevezhető, de majdnem kedvező fordulattal zárult. A kirendelt bizottság – melynek két független pszichológus is tagja volt –, teljes beszámíthatóságot állapított meg. Novodvorszkaját a kényszerőrizetből kiengedték. Ám alig hangzott el az „eredményhirdetés”, az ügyészség nyomozati osztálya máris berendelte további vizsgálatra, újabb kihallgatásra. Egyúttal közölték vele, hogy az ügyészség nem hagyta jóvá, hogy védelmét az általa választott ügyvéd (Kuzin, a moszkvai városi tanács képviselője és a Demokratikus Unió tagja) lássa el. Hivatalos indoklás: nem tagja az Ügyvédi Kamarának.
A közvetlen veszély tehát talán elhárult, a jelek azonban arra utalnak, hogy a Demokratikus Unió polgárjogi aktivistái távolról sem érezhetik teljes biztonságban magukat.
- Külföld [6]