Össztánc a Pokolban
Milan Kundera könyveiben mindenki egyszerre beszél. Szépen, tagoltan mondja-mondja mindenki a magáét. Kiábrándultan, sértetten, kétségbeejtően és nevetségesen. De nincs hangzavar, csak zsongás: rebarbara-rebarbara. Közép-európai trutyi, tragikus burleszkegyveleg.
Tehát: zenei szerkesztés.
De van más hasonlat is: a tánc.
Vegyük az 1972-es, még otthon, Csehszlovákiában írt, de már külföldön publikált Búcsúkeringőt. (Újra vegyük, megszerkesztett Európa-kiadásban; merthogy 1987-ben egyszer már, mint AB-önkiadványt, vehettük, ha vettük, dacolva a kar- és táncmesterekkel.) Ha nem kórusmű, akkor össztánc. Egymást csoszogva kerülgető, véletlenül érintkező és botrányosan összeütköző történetek, bosszantóan kisszerű áldozatok és nagyvonalúan vívódó gyilkosok körbe-körbe tánca.
Búcsú. Jakub, a főszereplő (bár van-e itt egyáltalán szereplő, aki szerepel és aki fő?), a hazájától búcsúzik. Attól az országtól, amelyben úgy élt – s ezt most látja be, és ezért búcsúzik –, „hogy azt sem tudta, mi van körülötte”. Tudni csak néhány, meglehet, e tájakon létfontosságú dolgot tudott. Például azt, hogy a meleg víz többnyire a H-betűs csapból folyik. Vagy hogy a méregpirula – kiskapu! kiút! végső menedék! – ártalmatlan placebó csupán: hogy tehát mégsem vált általa véletlenségből a búcsú napján egy ismeretlen lány gyilkosává.
Azazhogy… Véletlenségből-e? Nem gyilkos, cinikus bosszúálló-e Jakub mégis, ha csak szimbolikusan is? Másrészt viszont: placebó vagy nem placebó? A búcsúzó Jakub, a „szimbolikus” gyilkos ezt már sohasem fogja megtudni.
A hét évvel korábbi Kundera-alapmű, a Tréfa tétele valahogy úgy hangzott, hogy a történelem tréfál; hogy tehát embernek lenni a baleksággal egyenlő. A Búcsúkeringő sem ad fennköltebb választ a fontos kérdésekre. Sőt, ha lehet, még „tréfásabb” is. A szereplőknek itt lépten-nyomon „felnyílik a szemük”, de mindig csak újabb és újabb hamis „szimbólumokra” nyílik rá, amelyekkel aztán épp csak hogy elboldogulnak a következő „felismerésig”. És semmit sem értenek; és az értetlenségük szánnivaló és irgalmatlanul nevetséges, és ártalmas és gyilkos dolog is egyúttal.
Igaz, hogy – Jakub szavaival –: „Az áldozatok semmivel se jobbak, mint a hóhéraik. Könnyen el tudom képzelni az eseményeket fordított szereposztásban is. (…) Ha az ember eljut odáig, hogy nincs különbség a gyilkos és az áldozat között, akkor felhagy a reménnyel. Ez pedig, ha nem tudnád, kedvesem, a Pokol meghatározása.” És botladozva rátaposnak egymás lábára a táncosok ebben a pokolbéli össztáncban, és Jakub elmegy a pokolból. De viszi magával, magában a poklot.
Barna Imre
Vaudeville öt felvonásban
Részletek Milan Kundera A regény művészete című esszékötetéből.
(L’art du roman, Gallimard, 1986)
Beszélgetés a kompozíció művészetéről
Milan Kundera: A Búcsúkeringő bizonyos értelemben a legkedvesebb könyvem. Több örömmel, több kedvvel írtam, mint bármelyik másikat. Más szellemi állapotban. És sokkal gyorsabban is. Szórakoztam közben.
Christian Salmon: Ez a könyve, ellentétben a többivel, csak öt részből áll.
M. K.: A többi regényemétől merőben eltérő őstípusformán nyugszik. Teljesen homogén, nincsenek kitérők, egy anyagból gyúrt, az előadásmód végig azonos tempójú, kifejezetten színházi jellegű, stilizált, a vaudeville formára épül. Vaudeville öt felvonásban.
C. S.: Mit jelent Önnek a vaudeville szó?
M. K.: Olyan formát, amelyben a túlzott és váratlan találkozásokkal, véletlenekkel zsúfolt cselekmény különösen nagy hangsúlyt kap. Labiche-t. Nincs semmi, ami gyanúsabbá, nevetségesebbé, régimódibbá vált volna egy regényben, vagy amiről inkább úgy ítélnék, hogy rossz ízlésre vall, mintha vaudeville-es szélsőségekkel teletűzdelt cselekménye van. Flaubert-től kezdve a regényírók egyre azon iparkodnak, hogy mellőzzék a fordulatos cselekményt, minek következtében a regények gyakran szürkébbek a legszürkébb életnél is. (…)
C. S.: A vaudeville szó a szórakoztatás, mulattatás képzetét kelti.
M. K.: Az európai nagyregény kezdetben szórakoztató volt, szórakozás, és minden igazi regényíró nosztalgiával gondol rá. Egyébként az, hogy valami szórakoztató, még nem zárja ki, hogy súlyos is legyen. A Búcsúkeringőben az a kérdés, hogy vajon az ember megérdemli-e, hogy ezen a földön éljen, és nem kell-e inkább „kiszabadítani ezt a bolygót az emberek karmai közül”. Legfőbb törekvésem mindig az volt, és az ma is, hogy a probléma rendkívüli súlyosságát egyesítsem a forma rendkívüli könnyedségével. És ez nem pusztán művészi törekvés. Egy frivol forma és súlyos téma összeházasítása ugyanis a maguk szörnyű kisszerűségében leplezi le drámáinkat (azokat is, amelyek az ágyban zajlanak, és azokat is, amelyeket a történelem nagy színpadán játszunk).
(Ford. Havas Fanny)
- Kultúra [7]