1992 októberében Robert Gates, a CIA akkori főnöke egy különös ceremóniáról készült filmfelvételt ad át Oroszország elnökének, Borisz Jelcinnek. A film hat szovjet tengerész búcsúztatási ceremóniájáról, majd az azt követő, tengerészhagyományoknak megfelelő tengeri temetéséről készült egy amerikai hajó fedélzetén, 1974-ben.
A fenti gesztust az Egyesült Államok kormánya egy, a két ország közti viszonyt évtizedek óta terhelő esemény lezárásának szánta. Az esemény, amelyet Jennifer Project néven ismert meg a világ, a hidegháborús korszak egyik legtitokzatosabb, egyben egyik legköltségesebb hírszerzési akciója. A nyilvánosság és az orosz hatóságok előtt minden részletében a mai napig sem feltárt eseménysor bepillantást enged a hidegháborús színfalak mögött folyó lázas hírszerzési tevékenység egy szeletébe, egyben az ezzel kapcsolatos hatalmi viszonyok működésébe az USA-ban.
A nagy jelentőségű eseménysorozat első epizódjának időpontja 1968. március 8., helyszíne a Csendes-óceán térsége, Hawaiitól mintegy 1700 tengeri mérföldre, északnyugatra. Ezen a napon az amerikai tengeralatti lehallgató rendszer, a SOSUS (Sea Spider) hidrofonhálózat tengeralatti robbanás hangját regisztrálja. Hasonló megfigyelésről tanúskodnak egy amerikai műhold és egy tengeri kutatóhajó műszerei is.
A SOSUS-rendszer már egy ideje nyomon követte a K–129 jelű szovjet tengeralattjáró nyugtalanságra okot adó mozgását. A K–129, az amerikaiak által Golf II-classnak nevezett osztályba sorolt tengeralattjáró nem a legújabb szovjet típus, de nukleáris robbanófejekkel ellátott rakétákat és torpedókat hordozott, valamint el volt látva a legmodernebb kommunikációs, irányító és kódoló berendezésekkel. A szovjet tengeralattjáró egyre jobban megközelítette Hawaiit és az itteni amerikai haditengerészeti létesítményeket.
A SOSUS elemző tisztjei a robbanás pontos helyét az észlelt adatokból nem tudták egyértelműen megállapítani, de a korábbi megfigyelések alapján biztosak voltak abban, hogy a robbanás a már észlelt szovjet tengeralattjáró fedélzetén történt, amely ezt aligha élhette túl. Egy elemzőnek, aki a szerencsétlenül járt szovjet tengeralattjáró maradványainak lokalizálásával foglalkozott, végül sikerült a SOSUS-rendszer és egy másik megfigyelő rendszer észlelési adatainak egybevetésével megállapítani a robbanás hozzávetőleges koordinátáit.
A szovjet tengerészeti hatóságok nem bizonyultak ilyen szerencsésnek. Több kiterjedt keresési kísérlet után sem voltak képesek az elveszett K–129 nyomára bukkanni – nyilvánvalóan nem ismerve ennek tartózkodási helyét és útvonalát. A szovjet hatóságok végül reménytelennek tartva a további kutatási tevékenységet, feladták a tengeralattjáró utáni kutatást, belenyugodva a súlyos veszteségbe.
Nem így az amerikai haditengerészet, amelynek hírszerző részlege azonnal belátta az információ birtoklása által nyújtott hatalmas lehetőségeket. Világos volt, hogy a szovjet K–129 tengeralattjárón lévő, nukleáris robbanófejjel ellátott ballisztikus rakéták és torpedók, valamint a fedélzeten szükségszerűen megtalálható kódkönyvek, kódgépek és egyéb technikai és kommunikációs információk olyan hadászati értéket jelentenének az USA számára, amelyeknek a Szovjetunió tudta nélküli megszerzése stratégiai előnyhöz juttatná az USA-t.
A tengeralattjáró értékes titkainak megszerzéséért tett első lépésként az amerikai Tengeralatti Hadviselés Hivatala (Office of Underwater Warfare) javaslatot tett a haditengerészet illetékeseinek az elsüllyedt tengeralattjáró helyének pontos felderítésére és ennek megközelítésére. A feladatot az ilyen célokra felszerelt USS Halibut tengeralattjáró hajtaná végre a javaslat szerint. A javaslat hamarosan zöld utat kapott Washingtonban.
A USS Halibut, valamint az ezt kísérő USNS Mizar felszíni kutatóhajó 1968 májusában már a helyszínen van. Június 15-én a többhetes kutatást siker koronázza: a Halibut műszerei felfedezik a K–129-et! A roncs bármely tengeralattjáró által elérhetetlen, mintegy 16 500 láb (kb. 5200 m) mélységben feküdt a tenger fenekén.
A következő időszak a K–129-nek a Halibut által nyújtott lehetőségek szerinti feltérképezésével telik. Ennek során mintegy 20 000 (!) felvétel készül a Halibut által lebocsátott kamerák segítségével. A képek egy csaknem sértetlen hajótestet mutatnak. A felvételek tanúsága szerint a torony közelében egy mintegy 3 m átmérőjű nyílás tátong, a három rakétasiló-nyílás közül kettő nyitva, az egyikben egy deformálódott nukleáris robbanófejű rakétával. (Ez a tény később egy nyilvánosságra hozott elmélet alapját képezi.)
A Halibut ezzel sikeresen elvégezte feladatát: lokalizálta az elsüllyedt K–129-et, valamint feltérképezte ennek állapotát. A hivatalának utolsó hónapjait töltő Johnson elnök az elért eredményeket imponálónak tartja, szorgalmazva további felhasználásukat.
Ennek végrehajtása már az 1969 januárjában hivatalba lépő Nixon elnök idejére esik. A Nixon-adminisztráció új nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger bemutatja a Halibut felvételeit Nixon elnöknek, vázolva a helyzetben rejlő lehetőségeket. Mindez mély benyomást gyakorol az elnökre, aki a CIA igazgatójának követelésére áthelyezi az ügyet a tengerészeti hírszerzés (Naval Intelligence) felelőssége alól a CIA hatáskörébe. Richard Helms CIA-igazgató a szervezet technikusaihoz fordul, kérve, hogy tegyenek javaslatot a tengeralattjáróban rejlő információk megszerzésének módjára. Az első elképzelések egy távirányítású mini-tengeralattjáró használatát fontolgatják, amely bejutva a K–129 belsejébe, felszínre hozhatná az ott talált tárgyakat. Az elképzelést hamar elvetik a mini-tengeralattjáró lehetőségeinek korlátozott volta miatt. Világossá válik, hogy a valódi eredmény eléréséhez sokkal nagyobb technikai vállalkozás szükséges. Meg kell kísérelni az 5 km mélyen fekvő szovjet tengeralattjárót teljes egészében a felszínre hozni és amerikai felségterületre juttatni, mindezt titokban.
A rendkívüli feladat technikai megoldásának létrehozásáért a CIA a különc milliárdoshoz, egyben technikai zsenihez, Howard Hugheshoz fordul. A tengeralattjáró titkos felszínre hozatalának tervezete a Jennifer Project nevet kapja. Ezzel megindul a hidegháborús korszak egyik legköltségesebb és legkomplikáltabb titkos akciója.
Az 1905-ben született Howard Hughes neve ma, 30 évvel halála után sem ismeretlen a közvélemény előtt. Az apjától jelentős vagyont és egy szerszámgépgyárat öröklő Hughes neve először az amerikai filmiparban vált ismertté, több sikeres film fiatal producereként. Érdeklődése hamarosan a repülés felé fordult. Kitűnő pilótaként a 30-as években több sebességi világrekordot ér el, majd a Föld rekordidő (3 nap és 19 óra) alatti körülrepülésével válik világhírű pilótává. Repülőgép-konstruktőrként szintén sikeresnek bizonyul, technikai zsenialitása már ekkor megmutatkozik. Emellett üzleti zsenialitása is ragyogó eredményeket produkál. Apjától örökölt vállalata, a Hughes Tool Company több mint sikeres. Ez és ennek leányvállalatai kiépülő üzleti birodalmának élete végéig fontos részét képezik. Hughes repülőgépgyártó vállalatot is alapít, a Hughes Aircraft Companyt, amely egyre növekvő vagyonának egyik alappillére marad a milliárdos élete során. Hughes üzleti birodalmához tartozott 1948 és 1966 között a TWA légitársaság, amelyet végül busás haszonnal ad el. A kivételes technikai és üzleti érzékkel megáldott Hughes több sikeres vállalatot alapít a technika több ágazatában, a helikoptergyártástól a tengeri kutatáson és hajózáson át a műholdas távközlésig.
A milliárdos különc ember hírében áll, különcsége a 30-as évek végétől egyre jobban elhatalmasodik. Mindamellett súlyt helyez arra, hogy a legfelsőbb politikai körökkel jó kapcsolatot ápoljon. Az események idején jó kapcsolatok fűzik Nixon elnökhöz, akinek megválasztásához nagyon komoly anyagi adományokkal járult hozzá. Titkos kapcsolatok fűzik a CIA-hoz is, amely számára vállalatai a kémműholdak elektronikus alkatrészeit szállítják. CIA-kapcsolatai azonban ennél is sokkal jelentősebbek. Többek között ő a tulajdonosa a világ jelentősebb nagyvárosaiban irodákat fenntartó reklámcégnek (Mullen & Co), amely valójában a CIA fedőszerve.
Howard Hughes 1966-ban eltűnik a világ szeme elől, beköltözve egy Las Vegas-i szálloda legfelsőbb emeleti lakosztályába. Innen ezután a külvilággal, munkatársait és alkalmazottait is beleértve, csak távközlési eszközök segítségével érintkezik. A gyors fizikai hanyatlást mintha az elmebaj jelei is kísérnék. Az 1976-ban bekövetkező haláláig rejtőzködő milliárdos azonban a szellemi hanyatlás állapotában is világosabb periódusokat él át, amelyek alatt sikeresen, sőt zseniálisan irányítja üzleti birodalmát. A 70-es évek elején összevonja kiterjedt érdekeltségeit egyetlen holding vállalatba, amely a Summa Corporation nevet viseli.
Ez a vállalat, pontosabban üzleti birodalom kapja – feltehetően 1970-ben – a CIA megbízását az elsüllyedt K–129 kiemelésére.
A feladat nem akármilyen technikai követelményeket állított a tervezők elé. A kiemelendő test hossza 98,4 m, szélessége mintegy 8 m, súlya 3500 tonna (vízben 1700-1900 tonna emelő erőt igényelve).
Hughes és vállalata 1971-ben fog neki a feladat tervezésének, 1972-ben a tervek készen állnak. Az eredmény méltó a technikai zsenialitással megáldott Hughes híréhez. A jóváhagyott tervek 1974-ben, kétévi megfeszített munka után válnak valósággá.
A műszaki apparátus legfőbb eleme egy tenger alatti talajkutató- és fúróhajónak álcázott hajóóriás, amely a Glomar Explorer nevet kapja. A 188 m hosszú, 35 m széles hajó fedélzetén fúrótornyokhoz hasonlatos berendezések, valamint sajátos daruszerkezetek láthatók. Nem láthatóak azonban a külső szemlélő számára a hajótest féltve őrzött titkai, a tengeralattjáró kiemelésére szolgáló fantasztikus technikai berendezések.
A Glomar Explorer fenékrésze szétnyitható, a hajótest hatalmas raktárteret (Moonpool) rejt, amely a nyitható nyíláson át beemelt tengeralattjárót hivatott magába fogadni. Maga a hajó oldalirányú meghajtással is rendelkezik mindkét végén, amelynek szerepe a hajótest stabil helyzetének biztosítása – a szél és a tengeráramlatok hatásait ellensúlyozva – a kiemelés érzékeny művelete alatt. Mindezt számítógépek vezérlik, a már ekkor működő műholdas haditengerészeti helymeghatározó rendszer, a NAVSTAR szolgáltatta adatok alapján. A fedélzeti felépítmények valójában egy csőrendszer szakaszonkénti összeszerelését és lebocsátását hivatottak szolgálni.
Az elképzelés szerint a kiemelést egy óriási távirányítású karomszerkezet, a „Clementine” végzi. A Clementine vagy a „Claw” (karom), ahogy az akció résztvevői elnevezik, a technika csodája. A közel 100 m hosszú és 30 m magas szerkezet nyolc darab hidraulikusan működtetett karomból áll (3 pár és 2 db egyedi karom az egyik oldalon), amelyek a kiemelés előtt rácsukódnak a tengeralattjáró testére. Az óriás karmokat egy keretszerkezet foglalja magába, amely maga is saját meghajtással rendelkezik, a rákapcsolódás szükséges precizitását elősegítve. A keretszerkezet kamerákat, reflektorokat és hidraulikus berendezéseket is rejt, amelyek a karmok manőverezését segítik elő. A „Claw” egy 5200 m hosszú csőszerkezettel hivatott kapcsolódni a Glomar Explorer emelő berendezéseihez. Ez a csőrendszer viselné a „Claw” és a tengeralattjáró súlyát, egyben gondoskodna a karom elektromos és hidraulikus kapcsolatáról az anyahajóval. Maga a csőrendszer mintegy 300 db változó hosszúságú és átmérőjű, rendkívül erős anyagú csődarabból szerelendő össze. Ezek mozgatására szolgálnak a fedélzeti daruk, a csőszakaszok összeszerelése és mélységbe bocsátása a fúrótoronyszerű fedélzeti felépítmény segítségével történik. A kiemelés folyamata fordított sorrendű, az emelés során a felszín fölé került csőszakaszokat leszerelik.
Mindez azonban még nem minden! A „Claw” súlya és méretei nem teszik lehetővé ennek a Glomar Explorerben való szállítását, erre külön vízi szállító eszköz kell szolgáljon. Erre a célra tervezik és építik meg a HMB–1 (Hughes Mining Barge) névre keresztelt uszályszerű járművet, amely a helyszínre szállítja a „Clementine”-t.
A HMB–1 maga saját meghajtással, távirányítással, valamint nyitható tetővel rendelkezik, és terhével a felszín alá süllyeszthető.
1974 nyarán minden készen áll az akció végrehajtására. A hatalmas technikai apparátus júniusban már a helyszínen van.
A HMB–1 terhével lesüllyed a kellő mélységbe, teteje kinyílik. A Glomar Explorer elfoglalja helyét a HMB-1 felett, fenékkapui kinyílnak, és létrejön a mechanikus összeköttetés a HMB–1-ben elhelyezett „Claw” és a Glomar Explorer emelő berendezése között. Ezzel a HMB–1 betöltötte feladatát.
Ezután a karmot hordozó első csőszakaszt hozzákapcsolják a Claw”-hoz, és megkezdődhet a karom süllyesztésének hosszadalmas és nagy precizitást igénylő folyamata.
Az akció első fele, a süllyesztés és a „Claw” rákulcsolódása a tengeralattjáró testére sikerrel jár. Megkezdődhet a kiemelés folyamata. Ez már jóval érzékenyebb a leeresztésnél, hiszen az emelőszerkezetet már a tengeralattjáró közel 2000 tonnás súlya is terheli. Fontos a felemelt hatalmas test egyensúlyi helyzetének megőrzése is, a karmok egyenletes terhelésének érdekében.
Valószínűleg itt történik a baj! Augusztus 12-én a tengerfenék feletti 5000 láb (kb. 1500 m) magasságban a tartó karmok közül három eltörik. (Ebben szerepet játszhat, hogy a „Claw” talajt érése a süllyesztés befejező szakaszában túl keményen történt, ami feltehetően sérüléseket okozhatott a karmok anyagszerkezetében.) A K–129 testének nagyobbik része kisiklik a karmok közül, darabokban visszahullva az óceán fenekére. Legalábbis ez a hivatalos verzió, amely évtizedek múlva napvilágot lát. Eszerint végül csak a tengeralattjáró első, 38 láb hosszú részét sikerül beemelni a Glomar Explorer rakterébe, a „Moonpool”-ba. Ezután a Glomar Explorer értékes terhével elhagyja a helyszínt.
A mintegy egy hónapig tartó akció eszerint nem jár teljes sikerrel, de a K–129 megmentett orr-része is értékes okmányokat, kódberendezéseket, műszaki információkat és több nukleáris torpedót tartalmaz. A kiemelt roncsdarab hat szovjet tengerész földi maradványait is magában rejti. (Az ő búcsúztatási szertartásukról és tengeri temetésükről szóló felvételeket juttatják el Oroszország elnökének 1992-ben.)
Végül a mai napig sem egyértelmű, valójában milyen információkhoz jutott az Egyesült Államok a Jennifer-akció során. Sem a tengeralattjáróról készített mintegy 20 000 felvétel, sem a kimentett berendezések és eszközök részletes listája, ill. ezek bizonyítékai nem láttak napvilágot a mai napig.
Az akció hatalmas költségekkel járt. Csak a Glomar Explorer megépítése mintegy 200 millió dollárt emésztett fel. A „Claw” és a HMB–1 építésének, valamint az egész akció teljes költségének végösszege mintegy 550 millió dollárra becsülhető (1974-es értéken).
Itt kell megjegyezni, hogy a hidegháború során a Szovjetunió hasonló célokat az USA-val szemben jóval eredményesebben és mindenekelőtt jóval olcsóbban ért el. Ennek eszköze a hagyományos kémkedés volt.
Az 1985-ben leleplezett John A. Walker és az általa kiépített „családi” kémhálózat (Walker fia, testvére és egyik barátja – mind a haditengerészet alkalmazottai) működésének 18 éve alatt az US Navy legfontosabb titkait leleplező információkat juttatott el a szovjet KGB számára. Ezek az információk tartalmaztak többek között az USA flottája által használt kódokat, a kódoló gépek műszaki adatait és más életbevágóan fontos kommunikációs és kriptográfiai adatokat, amelyek segítségével a Szovjetunió csaknem két évtizeden át akadálytalanul olvashatta az USA haditengerészeti információs forgalmát.
Hasonló információ birtoklása a 2. világháború alatt (a német ENIGMA kódgép titkának megfejtése, valamint a japán haditengerészeti kód feltörése) döntő fontossággal bírt a szövetségesek részére az Atlanti-óceánon folyó tengeralattjáró-háború, valamint a csendes-óceáni háború megnyerésében.
Borisz Alekszandrovics Solomatyin, a KGB volt tábornoka a KGB, egyben a hidegháború történetének legfontosabb szovjet információs forrásának nevezte Walkert és csoportját.
E kitérő után térjük vissza a Jennifer-akció eseményeihez. A hidegháború e legszigorúbb titoktartást igénylő eseménye végül nem sokáig maradt titkos!
Már 1974 első felében tudomást szerez a New York Times egy kutató riportere az akcióról. A nyilvánosságra hozatal ezúttal elmarad, az USA kormányának közbelépése nyomán, amely nemzetközi konfliktus kirobbanásának veszélyével érvel.
A történet mégis nyilvánosságot lát 1975. február 7-én, a Los Angeles Times hasábjain. A publikáció előzményei maguk is egy kémregény lapjaira illenének.
1974. június 5-én éjszakai betörést hajtanak végre Howard Hughes Los Angeles-i főhadiszállásának helyiségeiben. A betörés során féltve őrzött dokumentumok tűnnek el, többek között a Jennifer-akciót érintő iratok. Gyanús körülmény az ügyben, hogy 10 nappal korábban egy Nevada államban folyó jogi eljárás során megidézték (bemutatásra rendelték) ezeket az iratokat. A jogi eljárás Howard Hughes üzleti tevékenységét, politikai kapcsolatait és a Watergate-betöréssel esetlegesen fennálló kapcsolatát vizsgálta.
Azok az eltűnt dokumentumok, amelyek a Jennifer-akció tényeit tartalmazzák, végül a Los Angeles Times birtokába jutnak, amely ezek tartalmát nyilvánosságra hozza február 7-i számában. A CIA kísérletet tesz a további publikációk leállítására, ez azonban már nem jár sikerrel. Az év folyamán a New York Times is megszellőzteti az ügyet.
A történet sajtóban való megjelenése után egy újságíró (Harriet Ann Philippi) nyilvános kérdést intéz a CIA-hoz az információk szabadságáról szóló törvény (Freedom of Information Act) alapján: létezik-e bármilyen feljegyzés, okmány az akcióval kapcsolatban. A válasz, amely szerint a CIA sem megerősíteni, sem tagadni nem óhajtja ilyen okmányok létezését, új szavakat honosít meg az angol nyelvben: a „Glomar response” vagy a glomarizáció kifejezést.
Az évek során több mű jelenik meg a tárgyban, amelyek részletesen foglalkoznak a K–129 szerencsétlenségének okaival, a kiemelési művelet eseményeivel és technikai részleteivel, valamint az akció során megszerzett információval.
A szerencsétlenség okait illetően az akkori szovjet álláspont egy amerikai tengeralattjáróval (USS Swordfish) történt víz alatti ütközésben valószínűsíti a katasztrófa okát. (Tény, hogy a Swordfish a szerencsétlenséget követő napokban feltűnt egy japán kikötőben, kisebb sérülésekkel.)
A hivatalos amerikai vélemény a K–129 fedélzetén történt hidrogénrobbanásban valószínűsíti az okot. (Az akkumulátorok töltésekor ugyanis hidrogén szabadul fel.)
Figyelemre méltó az a vélemény is, melyet Kenneth Sewell szerző vet fel 2005-ben kiadott Red Star Rogue című könyvében. Eszerint a katasztrófa a szovjet vagy amerikai álláspontnál jóval komolyabb esemény következménye. A K–129 valójában egy fedélzetén lévő ballisztikus rakéta sikertelen kilövési kísérletének áldozata. Erre utalnak egyéb körülmények mellett a rakétasiló nyitott kapui, valamint az egyik siló nyílásába beszorult, sérült rakéta, amelyet a Halibut felvételei világosan mutatnak.
Más művek annak lehetőségét valószínűsítik, hogy a valóságban sikerrel járt a Jennifer-akció, és az egész tengeralattjáró az USA birtokába került. Ez Clyde W. Burleson szerző álláspontja, amelyet az 1977-ben kiadott The Jennifer Project című könyvében fejt ki.
A közvélemény többsége ma elfogadja azt a „hivatalos” állítást, hogy csak a tengeralattjáró orr-részét sikerült kiemelni, amely erősen korlátozott értékű információval szolgált.
Maga a Glomar Explorer az akciót követő hosszú pihenő után költséges átalakításon esett át, és manapság olajfúró kutatóhajóként szolgál a Mexikói-öbölben.
A HMB–1 sem tétlen, úszó dokk-ként szolgál az amerikai flotta tengeralattjárói számára.
A „Claw” sorsáról nincs hivatalos információ. Talán egy szép napon egy a hidegháború eszközeit bemutató múzeum kiállítási tárgyaként pillanthatja majd meg az érdeklődő látogató.
Stockholm, 2006. március 4.