Mintha mi sem történt volna
A múlt héten Antall József sorban tárgyalásra kérte az összes ellenzéki pártok vezetőit. Mintha a kormány valóban a kormányzás útját keresné, túl a hatalom megszerzéséért és megszilárdításáért vívott ádáz – és kijózanító vereséggel záruló – küzdelmeken.
A kormány sokáig, egészen pontosan a taxisblokádig sűrű homályba burkolta működését, ám most, hogy e köd oszladozik, a törvényhozásnak rá kell ébrednie, micsoda abszurd helyzetbe került. S úgy tűnik, nincs különbség kormánypártok és ellenzék között, a kormány tevékenységéről egyiknek sem volt sokkal több sejtelme, mint a másiknak. Vagy 70, de minimálisan 28 törvényt kellene megalkotni az évből hátralévő hat hét alatt (ebből leszámolandó a karácsony), ám ezeknek a törvényeknek a legnagyobb része még a bizottsági tárgyalás stádiumába sem került, sőt, semmiféle formában nem került a törvényhozók kezébe. Az eddig beterjesztett és elfogadott törvénytervezetekről sorra kiderült, hogy valójában a kimúlt pártállam utolsó reform-erőfeszítéseinek maradványai, s a régi kormányapparátusok kezenyomát viselik magukon.
A most terítékre kerülő törvények is egyszerű reprodukciónak bizonyulnak, az előző minisztériumok jobb-rosszabb tervezetei: mintha mi sem történt volna. A bizottsági vitákon, vagy előzetes egyeztetéseken rendre kiviláglik: sebtében gombostűzték a megváltozott méretre a régi modellt. A kormány politikai programja pusztán abban ölt testet, hogy a kinevezések és az ellenőrzés jogkörét igyekszik egy-egy módosítással, vagy egy-egy hivatal felállításával magához vonni.
A kormánypártok (már amelyik egyáltalán képes bekapcsolódni valahogy a törvényhozási folyamatba – tisztesség ne essék –) nem kevésbé elképedve fogadják az eléjük kerülő kormánytervezeteket, mint az ellenzék. Úgy tűnik, alig van kapcsolatuk saját minisztériumaikkal. A választási kampányban bevetett Justitia-terv operacionalizálható elemeit például nyár óta nem sikerült átgyömöszölni a törvény-előkészítő kormányzati apparátuson. (Amiért van mit hallgatni a kormánypárti honatyáknak választóiktól – nem irigylem érte őket.) Az abszurd helyzet tragikomikuma, hogy lassan hét hónap alatt sem sikerült megfosztani abszolút kiemelt nyugdíjától Grósz Károlyt és társait, holott egyetlen képviselő egyetlen sóhajtásával sem ellenzi ezt az aktust.
Plakátok, szlogenek és népgyűlési szónoklatok múltán a parlamentnek be kell látnia: a rendszerváltás nem is olyan könnyű dolog. S nagy-nagy kérdés, hogy nem írhatjuk-e ki a Ház kapujára: 1991-ben elmarad.
–t
Érzékelő program
Akinek volt már dolga bírósággal – akár csak egy válóper erejéig –, bizonyára emlékszik a két nagy alvóbabára a bíró(nő) oldalán: ők a népi ülnökök, ők hivatottak képviselni ítélethozatalkor a dolgozó nép természetes jogérzékét. Amikor a bíró hozzájuk fordul, hogy van-e kérdésük, fejük oldalra billen – az álomi mozdulat nemleges válasznak vétetik. Időnként az egyik népi ülnök mégis felriad, s miután a bíróság, a közönség, de még a tettes is belefásult már a bestiális gyilkosság részleteibe, valamint a pszichológus-szakértő míves elemzésébe, váratlanul felszólítja a vádlottat: Csak azt mondja meg, hogy tehetett ilyet!
Bírák, ügyészek, ügyvédek, mindenki egyetért abban, hogy a népi ülnöki rendszert meg kellene szüntetni. Már maga a név is olyan anakronisztikus, mint egy Lenin tér a Szent Imre herceg útja tövében.
A megszüntetéshez azonban ki kellene alakítani egy új bíráskodási rendszert: le kellene szűkíteni azoknak a bűncselekményeknek a körét, amelyek felett nem ítélkezhet egyes bíró, a fennmaradó ügyekben pedig más, működő módon kellene biztosítani a bírói döntés szakmai és társadalmi kontrollját. Egy átfogó bírósági reform kidolgozása azonban időigényes feladat, és a kormány, mint tudjuk, elfoglalt…
Időközben azonban a népi ülnökök megbízatása lejár, a bírák mellett pedig, a hatályos törvények értelmében, valakinek csak ott kell ülnie. Mi sem volna egyszerűbb, mint meghosszabbítani a létező ülnökök megbízatását. Csakhogy a létező ülnökök nagy része már nem létezik: elhaltak, elköltöztek vagy otthon alszanak, új ülnököket kell tehát választani. Azaz módosítani kell a törvényt, hisz az, anno 1972, a néphatalom helyi szerveit, a tanácsokat bízta meg a népi ülnökök megválasztásával.
A módosításnál mi sem egyszerűbb. A komputerbe betáplált törvényszövegből az okos gép kikeresi a községi (városi, kerületi) tanács kifejezést és beleírja: a települési önkormányzat képviselő-testülete. A lényeg máris készen van, a többi kisebb módosítás már csak díszítés.
Hanem az a baj, hogy a komputer csak a tanács szóra érzékeny. A pártállam többi intézménye nincs benne a memóriájában. Így sem a gépnek, sem a kezelőinek nem tűnik fel, hogy a népi ülnököt tanácsi megválasztása előtt jelölni is kell. Márpedig ki más jelölhetne, mint a társadalmi szervezetek: a Népfront, a szakszervezet, esetleg a Magyar–Szovjet Baráti Társaság. Ma persze sok társadalmi szervezet van, bélyeggyűjtők, természetgyógyászok és macskabarátok – s semmiféle törvény nem tesz különbséget közöttük. Egyforma jogosultságuk van tehát a népi ülnökök jelölésére. Különleges jelölési felhatalmazást közülük – erkölcsi alapon – legfeljebb a Volt Elítéltek Véd- és Dacszövetsége, továbbá az Enyveskezűek Egyetemes Egylete élvezhet.
Az értelmetlenségre Hack Péter (SZDSZ) idejében felhívta a figyelmet. Módosító indítványait azonban az Országgyűlés illetékes bizottságai elutasították. Jó esély van rá, hogy így fog tenni a jövő heti szavazáskor a Ház is.
Vannak esetek, amikor sem meggyőződés, sem hagyomány, sem párt, sem személyes érdek nem motiválja a parlamenti többséget, s mégis – mintha nem érzékelnék az értelem szavát. Vajon miért?
Lehet, hogy egyszerűen nincs benne a programjukban?
–szeg
- Beszélő [7]