Úgy tűnik, Finnországnak még időben sikerült módosítania a Szovjetunióval fennálló viszonyát. Az elmúlt három hónapban Helsinki törekvései sorra eredményre vezettek, és a moszkvai vezetőség is belenyugodott abba, hogy immáron formálisan is tiszteletben tartsa a finn szuverenitást. Helsinkinek a jelek szerint igencsak megfelel az a periférikus státus, melyben eddig – szovjet akarat nyomán – osztályrésze volt, és nem igényel határozottabb katonai, biztonságpolitikai támogatást a Nyugattól, minthogy szándékainak fókuszában a svédhez hasonlatos semlegességi ideálok lebegnek.
Ám vannak olyan európai államok, amelyek a kontinenshez tartozásukat gazdasági (Ausztria) vagy politikai és gazdasági szempontból (Magyarország) kénytelenek nagyobb nyomatékkal hangsúlyozni. Moszkva egyre inkább tart attól a lehetőségtől, hogy Ausztria fel akarja adni semlegességét, és egyre gyakrabban tesz célzást arra, hogy az 1955-ben a négy győztes nagyhatalommal megkötött államszerződés nem mondható fel minden további nélkül. Valerij Popov, az új bécsi szovjet nagykövet nemrég azt nyilatkozta a Die Pressének, hogy kizárólag a semlegesség fenntartása mellett készek tudomásul venni Ausztria csatlakozási szándékát a Közös Piachoz, az államszerződéssel kapcsolatos mindenfajta módosítás előtt pedig kizárólag az érintett nagyhatalmakkal folytatandó tárgyalások, tehát a közös megegyezés nyithatja meg az utat.
Bár az osztrák szándékokra nyíltan egyelőre csak a szovjetek reagáltak, feltehetően a Nyugat sem venné rossz néven, ha az osztrák államszerződés bolygatására most nem kerülne sor. Így elég ügyesnek is mondható, hogy Moszkva nem csak a saját nevében fogalmazta meg figyelmeztetéseit, hanem egyértelműen utalt egykori szövetségeseinek formális felelősségére is. Persze mindenki tisztában van vele, hogy itt nem annyira a felelősségen van a hangsúly, mint inkább sajátságos érdekeken. Az USA érdekei például azt diktálják, hogy a jelenlegi erőegyensúlyt ne veszélyeztessék erőátcsoportosításokkal; mások – így Nagy-Britannia és Franciaország – érdekeit viszont az sértené, ha megszűnnének az államszerződésbe foglalt azon „távolító garanciák”, melyek végérvényesen óvni voltak hivatottak Ausztriát a német befolyástól.
Ausztria féken tartására Moszkva most a nemzetközi jogra hivatkozva tesz kísérletet, ám a magyarországi, némileg hasonlatos törekvésekkel szemben ez az érvkészlet nemigen használható, minthogy a rendszerstabilizálás itt épphogy a nemzetközi joggal ellentétesen történt, melyet a Nyugat jogszerűnek soha el nem ismert. Így Moszkvának új taktikai válaszokat kellett találni az olyan magyar törekvésekre, mint a Varsói Paktumból tervezett kilépés, a közeledés a NATO-hoz, a gazdasági és külpolitikai érdekek olykor Moszkva rovására történő átfogalmazása, a megszálló szovjet csapatok kivonásának gyorsítására tett kísérletek. És az elmúlt hetekben lezajlott, bizonyos fokú moszkvai antiliberális politikai módosulás alighanem ismét fölfedezte e téren a korábbi rendteremtések „spanyol viaszát”. Hisz mi másnak tekinthető a Pravda október 5-i cikke, mely „tomboló magyarországi szovjetellenességről” beszél, illetve a TASZSZ október 12-i kommentárja, mely – a NATO vonatkozásában – visszaállítja a korábbi időszakok ellenségképét. És az sem lehet véletlen, hogy a moszkvai rádió angol nyelvű adásában ugyanezen a napon fogalmazódott meg az a fenyegető kitétel, hogy a magyar nemzetiségi-kisebbségi helyzet lenne az oka a kelet-európai destabilizációnak, és ajánlatos lenne ez utóbbi megakadályozására életben tartani a Varsói Paktumot. Mindezek ismeretében már csodálkozni sem lehet azon, hogy a szovjet hadsereg szócsöve, a Krasznaja Zvezda kitüntető figyelemmel fordult – milyen véletlen, szintén október 12-én – Románia felé, mely lényegében támogatni látszik a Varsói Paktum jövőbeni életben tartását.
A szovjet befolyási szférából kifelé igyekvőknek sokat segíthet e téren a november végén, Párizsban sorra kerülő, helsinki típusú csúcstalálkozó, melynek megfogalmazott célja „új európai átfogó biztonsági struktúra” kialakítása. Elképzelhető, hogy ez talán sikerrel lenne képes megnyugtatni a Kreml tábornokait, hisz nem kétséges, főképp ők állnak minden olyan, moszkvai kezdeményezés mögött, melyek a szuverenitási kísérleteknek igyekeznek elejét venni. (Egyértelműen kiderült ennek valósága mindabból, ahogyan e katonai körök az 1956-os magyarországi megemlékezésekre reagáltak. És bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy a Pravda ez irányú, október 24-re időzített, a forradalomról nem sok jót mondó kommentárját is az ő szellemük sugallta.)
Moszkvában tehát valami történt, s úgy tűnik, a szovjet vezetőség ennek nyomán ismét illetékességet formai arra, hogy a térségben zajló átalakulások mértékét és határait megszabja. A kérdés csak az, hogy maradt-e még ereje beavatkozni, s hogy mennyi maradt, hisz az idézett sajtóközlemények és a diplomáciai célozgatások intő voltát is csak e feltételek mellett érdemes komolyan venni.
Egy azonban bizonyos: nagyon is indokolt lenne mihamarabb elhagynunk a Varsói Paktumot éppúgy, miként azt a mindmáig létező kelet-európai zónából, melyben a stabilitást Moszkva garantálja.
- Külföld [6]