Párizs
A múlt szerdán lezárult tanácskozás mégsem keltett akkora érdeklődést, mégsem gerjesztett akkora érzelmi hullámokat, mint aminőket joggal érdemelt volna. Ennek egyik oka, hogy már nem hozott igazán újat. Inkább összefoglalta, keretbe állította a közelmúlt nevezetes eredményeit: a NATO és a Varsói Szerződés fegyverzetcsökkentési megállapodását, a szovjetek kivonulását Közép- és Kelet-Európából, az európai megosztottság és konfrontáció felszámolását, a hidegháború végét. A kontinensközi – sőt a transzatlanti – kapcsolatokat figyelembe véve a kontinensek közti együttműködés kibővülése és további lényeges bővülésének ígérete sem volt már igazi újság. Még az sem, hogy intézményesítették az EBEÉ-országok kooperációját; kimondották, hogy az állam- és kormányfők kétévenként, a külügyminiszterek évenként legalább egyszer tanácskozni fognak, s három állandó titkárságot állítanak fel három közép-európai fővárosban: Prágában, Bécsben, Varsóban.
Inkább az volt a meglepetés, hogy ezek egészen kis, szinte csak jelképesen funkcionáló titkárságok lesznek. Emögött nemcsak az van, hogy az angolszászok irtóznak a túlméretezett bürokratikus apparátusoktól, hanem az is, hogy elsietettnek tartanák az erős páneurópai struktúrák létrehozását, amelyekben a kiszámíthatatlan jövő előtt álló Szovjetuniónak is komoly szerepet kellene kapnia. A nyugatiak még inkább elzárkóztak minden olyan kezdeményezés elől, amely szerint összehoznák valamiféle összeurópai védelmi szerveződés csíráját, hogy az a Varsói Szerződés, majd később a NATO helyébe lépjen. De éppily határozottsággal elzárkóztak az elől is, hogy az egykori szocialista országokat fölvegyék a NATO-ba. Az elzárkózás indoka: nem akarnak további nehézségeket okozni a szovjeteknek és Gorbacsovnak. Nem vitte előbbre a tanácskozás a Mitterrand francia és Havel csehszlovák elnök javasolta európai föderáció ügyét sem.
Moszkva
Ha a helyzet a Szovjetunióban valamivel kevésbé ingatag, nyilván keservesebben születnek meg a korszakos jelentőségű párizsi határozatok. Göröngyösebb lett volna például a német egység útja, ami Párizsban szinte nem is volt téma már, holott eredetileg ezt tekintették a tanácskozás egyik középponti kérdésének. De a kár valószínűleg nagyobb, mint a haszon. A szovjet helyzet bizonytalansága ködösebb, halványabb fénybe mártja ezeket a határozatokat. A leszerelési menetrendet kérdőjelekkel aggatja körül, hogy a Szovjetunió egyes köztársaságaiban atomfegyvereket tárolnak, s e köztársaságok elszakadási törekvéseit Gorbacsov új, de nagyon elkésett, részleges szuverenitást ígérő ajánlata aligha fékezheti meg. Semmiképp sem bizonyos, hogy Moszkva (Gorbacsov Moszkvája? Jelcin Moszkvája?) megőrzi abszolút intézkedési kompetenciáját e fegyverekkel kapcsolatban. Viszont az sem volna színtiszta öröm, ha a tábornokok azért kaparintanák meg a hatalmat, hogy e gyilkos fegyverek „jó kézben” legyenek.
A további kérdőjel: a hadiipari komplexum irányítói. Ők jelenleg Rizskov miniszterelnök környezetét alkotják, s befolyásukat a politikára, kivált a termelési politikára, a beavatottak fontosabbnak tartják a katonák befolyásánál. Még mindig nem derült ki, miként lehetne őket rávenni, hogy üzemeiket ne csak szavakban, hanem tettekben is átállítsák a békés, a piacot megcélzó termelésre. A kérdőjelet vastagítja, hogy nagy a tét: hajlandóságuk jelentené a tényleges lemondást a tervgazdaságról. Figyelembe véve a termelésben elfoglalt helyüket, nélkülük nem lehet áttérni a piaci gazdaságra.
Párizsban, mondhatni, tetőpontjára hágott a Gorbacsov iránti szolidaritás. Ám ez valójában annak fordított kifejezése, hogy minimumra csökkent a Gorbacsov talpon maradásába vetett hit. De ha hiszik, ha nem, mindent megpróbálnak, hogy lassítsák a szovjet állam szétesését, javítsák Gorbacsov pozícióját. A franciák meghívták a balti államok külügyminisztereit, de Gorbacsov tiltakozott a jelenlétük ellen, és erre nyomban ajtót mutattak nekik. Ezt jogi szempontból nem lehet kifogásolni: az Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezmény Értekezlete konszenzus, azaz az összes résztvevőit egyetértése alapján cselekszik (ez egyik nagy gyengéje a nemzetközi intézmények között folyó létharcban), de azt bizony kifogásolni lehet, hogy ezt a sommás eljárást igen kevesen bírálták. A kevesek kórusából kihallatszott a csehszlovák Havel hangja.
Párizsban határozottabb körvonalakat öltött a nagyszabású kampány, amelynek a szovjet gazdaság átalakításában való közreműködés a távolabbi célja, a közelebbi meg az, hogy még a kemény tél előtt megsegítsék az ínséget látókat. Most a közvetlen segítés van előtérben, és a fő kezdeményezők a németek. Ennek ezer és egy oka van, a legfontosabb így hangzik: meg kell előzni, hogy az új útlevélrendeletet, ami rövidesen életbe lép, új népvándorlás kövesse. Meg kell akadályozni, hogy a jó koponyák az Egyesült Államokba, az emberibb életre áhítozó milliók Nyugat-Európába, főleg Németországba települjenek, vagy – jobb híján – a terheik alatt roskadozó, a tőkés viszonyokra tőke nélkül áttérni próbáló egykori szocialista országokat árasszák el.
Abban, hogy a konferencia iránti érdeklődés a vártnál kisebb volt, része van annak is, hogy az amerikai elnök teste Párizsban volt ugyan, de a lelke már valahol a Közel-Keleten bolyongott. Őt az öböl menti konfliktus érdekelte. El akarta nyerni a jelen levők hozzájárulását egy olyan ENSZ-határozathoz, amely engedélyezné Irak ellen a fegyverek bevetését is. Ennek – a legújabb hírek szerint – komoly esélyei vannak, de Párizsban azt tartották, hogy a konferencia nem a megfelelő fórum ennek megvitatására. Viszont Szaddám Huszein, aki már többször elárulta, hogy van érzéke a morbid humorhoz, épp a konferencia alkalmát választotta a bejelentésre, hogy elengedi az összes német túszt, mégpedig azért, mert „Kohl az öbölválsággal kapcsolatban tanújelét adta, hogy országa igazi érdekeit az önös amerikai érdekek fölé helyezi”.
Kairó, Dzsidda, Genf
Az iraki diktátor humorán nem tudott igazán jól mulatni Bush, aki konferencia befejezése után elindult körútjának a második – a fontosabbik – helyszínére. Kairóban Mubarak elnökkel tárgyalt, Szaúd-Arábiában az uralkodó és az elűzött kuvaiti emír volt a partnere. Mind a hárman arra biztatták az elnököt, hogy készüljön fel a leszámolásra az iraki diktátorral, Bush azt hallhatta, amit szeretett volna hallani. A háború megindításának célszerűségét illetően szkeptikus washingtoni törvényhozókkal folyó huzavona és a fegyveres összetűzés gondolatára felemásan, fanyalogva reagáló konferencia légköre után Bush kedélyének jót tehetett a hálaadás ünnepén fölkeresett csapatok harci szellemének és fölkészültségének megismerése. Ha azt látta, amit a Daily Telegraph tudósítója, kicsit jobban bízhatott ügyének sikerében. „A kikötők az öböl felső peremén a partraszállás előtti napok dél-angliai kikötőire emlékeztettek. Az összes szaúd-arábiai repülőtéren katonai gépek állnak, olykor ameddig a szem ellát. Szorosan egymás mellett vannak, a gépek szárnya szinte összeér” – írta szaúd-arábiai körútja után Keegan, az ismert brit riporter.
A Közel-Keletet elhagyva Genfbe utazott. De még nem végzett a Közel-Kelettel. A svájci városban Asszaddal, a szíriai elnökkel volt randevúja. Ez a tárgyalás kevésbé volt egyértelmű, mint az előzőek. Asszad – a konfliktus eddigi legnagyobb haszonélvezője – megkapta Washington és Jeruzsálem hallgatólagos jóváhagyását Bejrút és szinte az egész Libanon megszállásához. De mit nyújt ennek ellenében?
Itt most némi magyarázatra van szükség. A Biztonsági Tanács öt állandó tagja – az ENSZ megalakulásakor a legjelentősebbnek tekintett öt hatalom: az Egyesült Államok, a Szovjetunió, az Egyesült Királyság, Franciaország és Kína – elfogadta az Egyesült Államok új javaslatát. E javaslat szerint, ha Irak bizonyos határidőn belül (január 15-ig? február 1-jéig?) nem vonul ki Kuvaitból, akkor az ENSZ büntetőszankcióinak listájára fölkerül az a lehetőség is, hogy fegyverrel szerezzenek érvényt a világszervezet határozatainak. Ahhoz, hogy az amerikai javaslatból a BT határozata legyen, az kell, hogy a testület még tíz tagja az öt állandó taggal azonosan szavazzon. Szinte bizonyos, hogy ez így is lesz csütörtökön, amikor a szavazást megrendezik.
Megpróbáljuk összefoglalni, hogy a konfliktussal kapcsolatban milyen álláspontok lehetségesek:
1. „Irak bevonult Kuvaitba. Jól tette.” Ezt a véleményt azok sem szívesen vallják be, akik ezt gondolják. De azért akad kivétel. Például Jemen, amely a Biztonsági Tanács következő soros elnöke lesz. Jemen közelgő elnöksége viszont ok az Egyesült Államok számára, hogy minél előbb tiszta helyzetet teremtsen. 2. „Az amerikaiak és az irakiak egyformán szennyes célokat követnek.” Ezt hirdeti az iráni Rafszandzsani, követelve, hogy az amerikaiak menjenek ki Szaúd-Arábiából, az irakiak menjenek ki Kuvaitból. 3. Szíria, Franciaország és még egy-két ország hajlandó katonát adni Kuvait fölszabadításához, de ha a harcok iraki területre terjeszkednek át, akkor félreáll. 4. Japán, Németország, Olaszország és más „sodródó” országok magatartása. Ha az ENSZ-ben határozatot hoznak, alávetik magukat. De közben azt ismételgetik, hogy még nem merítették ki a tárgyalási lehetőségeket. Valójában tavaszig szeretnének tárgyalni, akkor ugyanis az időjárási viszonyok útját állnak az ellenségeskedéseknek. Ha meglesz a BT döntése, fokozzák erőfeszítéseiket valamiféle kompromisszum érdekében.
Bush és az ugyancsak világjáró Baker, hazatérve Washingtonba, úgy döntöttek: a fegyverzajtól irtózókat figyelmeztetik, hogy Irak, ha nem állítják meg, hamarosan az atombomba birtokában lesz; Szaddám Huszeinnek meg azt mondják: vagy, vagy. Rövid haladékot adnak Kuvait kiürítésére. Ha Huszein nem megy önként, magára vessen. Az első visszhangok szerint nem megy önként. Annyira nem, hogy behívott 60 ezer parasztot akik eddig föl voltak mentve, hogy legyen, aki megművelje a földet. A föld megművelése helyett most kiterjesztették Kuvaitra is az élelmiszerek jegyre adagolását.
London
Bush sem tétlen. A Szaúd-Arábiában állomásozó 230 ezer fős alakulatot újabb 200 ezer katonával egészíti ki. Az angolok is további 14 ezer katonát indítottak el a sivatagi országba. De ez még Thatcher műve volt. Az agresszor megbüntetésének leglelkesebb szószólójáé. De 11 évi kormányzás után átadja a helyét. Visszavonul a brit és a nemzetközi politika nagy egyénisége, aki megállította a gyarmatainak elvesztése után helyét nem lelő Anglia hanyatlását kikényszerítette gazdasága szerkezetének korszerűsítését, elvégezte, hogy az elszegényedés tendenciáját a lakosság nagyobb részének gazdagodása váltsa fel. Meghallotta az idők szavát, amely azt mondotta, hogy a jóléti állam (amely a háború után a kor követelménye volt) elérkezett határaihoz, és az új követelmény úgy szól: „az állam vonuljon ki a gazdaságból”. Legnagyobb érdeme: megállta, hogy ne dobjon mentőövet a gazdaságnak, amikor az 1979-es olajválság fölhajtotta Anglia, az új olajhatalom valutáját, ami megnehezítve az exportot, megkönnyítve az importot, valósággal leterítette a brit ipart, és kétmillió dolgozót az utcára lökött.
Thatcher, pártjának nagy részével is szembefordulva, hajthatatlan maradt és ezzel kisöpörte az életképtelen vállalatokat. De lehetővé tette új, mozgékony kis- és közepes vállalatok ezreinek létrejöttét. A megállást a lejtőn, aztán a gazdaság megindulását fölfelé.
Ez együttjárt a régit, az avíttat konzerváló szakszervezetek hatalmának megtörésével, de a szakszervezetek diktátumának engedelmeskedő Munkáspárt fölszabadulásával is. Lassú megindulásával afelé, hogy modern párttá váljék, amely komoly alternatívát jelent a torykkal szemben. Lemondatásában, abban, hogy baráti miniszterek – bár tapintatosan és szolidárisan, de – arra beszélték rá, hogy adja át a helyét épp az volt a legnyomósabb érv, hogy új vezetővel inkább van esélyük a konzervatívoknak a Munkáspárt legyőzésére, mint a fogyatkozó népszerűségű Thatcherrel.
A kormányfő népszerűségét megnyirbálta a gazdagot és szegényt egyforma összeggel sújtó „fejadó”, amivel Thatcher a rövid pórázon tartott önkormányzatoknak akart kárpótlást nyújtani. Továbbá az, hogy az infláció ismét elszabadult és ez ugyancsak rossz vért szült. Az ismét 11 százalékra emelkedő inflációban végső soron az fejeződött ki, hogy Thatcher Angliája részt óhajt kérni a közös európai kereskedelempolitikából, ám a közös pénzpolitikából ki akar maradni. Az Európai Közösség közös külpolitikájától pedig még távolabb akarja országát tartani. Ehelyett konzerválni törekedett az amerikai–angol különleges kapcsolatokat a Reagan-korszak sajátosságát, akkor is, amikor az Egyesült Államoknak már a megnövekedett gazdasági nagyhatalommá előlépett Németország vált az első számú európai partnerévé.
Talán jelképesnek is tekinthető, hogy Thatcher az új történelmi korszakot ígérő párizsi értekezlet másnapján jelentette be, hogy megválik posztjától. Még pontosabb volna azonban, ha távozását az Európai Közösség októberi konferenciájával, Európa pénzügyi és politikai uniójára mondott harsány „nem”-jével is összefüggésbe hoznánk. De akár az egyik, akár a másik felel meg jobban az ízlésünknek, a lényeg egy: a „prime minister” a jövőnek mondott nemet. A „kisangol” nacionalizmust kiszorító, a nemzetállamok fölé növő integrációnak és a nemzetállamok szilárd kereteit alulról feszegető regionalizmusnak.
A személyiség, a valósággal nemzetközi intézménynek számító bátor és a kíméletlenségig szókimondó „Vaslady” távozását persze mindenütt sajnálják. De ez az élet rendje. Előbb-utóbb a legkitűnőbb vasat is rozsda marja, idővel minden vasból ócskavas lesz.
- Külföld [6]