A helyi adózás megreformálása elvileg elképzelhető lett volna úgy is, hogy ne járjon együtt a lakosság adóterheinek növekedésével. Ez esetben egyszerű átcsoportosításról lett volna szó, az adóbevételek nagyobb része maradt volna helyben, növekedett volna a helyi önkormányzatok cselekvési tere, és az állampolgár is jobban nyomon tudta volna követni, hogy mire költik az adóját vagy legalábbis annak egy nem elhanyagolható hányadát. Be lehetett volna vezetni továbbá olyan korszerű, új adónemeket, amelyek jogosságát a társadalom is könnyebben belátja és elfogadja.
Mindez nem történt meg. Amikor a törvényjavaslat sorsa eldőlt, a többletterhek elkerülhetőségébe és a bevételek átcsoportosításába vetett remények már réges-rég szertefoszlottak, hiszen az állami költségvetés az 1990-es 7,5 milliárddal szemben 1991-re 26 milliárdos helyi adóbevétellel számol, miközben a központi adóterheket jottányival sem csökkentette. Sőt! De a szavazás megkezdésekor annak az esélye még fönnállt, hogy a helyi adózás ésszerű, méltányos alapokra helyeződjék.
Igaz, az eredeti törvényjavaslat ésszerűtlen és méltánytalan elemek egész sorát tartalmazta, de a szép számmal benyújtott módosító javaslatok magukban hordozták a radikális és kívánatos átalakítás lehetőségét. Az eredeti javaslatban kétféle vagyonadó szerepelt: az építmény- és a telekadó. Az előbbit a városok és községek területén fekvő épületekre, az utóbbit a beépítetlen telkekre lehet kivetni úgy, hogy az építményadó háromszorosa az azonos alapterületre vagy forgalmi értékre kivetett telekadónak. Ez az arány teljesen indokolatlan, mert bünteti azt, aki építkezik. De ugyanilyen okból elfogadhatatlan maga az építményadó is. Minél több a hasznos négyzetméter vagy minél magasabb a forgalmi érték, annál nagyobb adót kell fizetni. Milyen alapon adóztatják azt, aki a saját erőfeszítésével, befektetésével növeli az önkormányzati és ezzel a nemzeti vagyont is?
Még kevésbé elfogadható az eredeti javaslatnak az a pontja, amely lehetővé teszi a területarányos, tételes adóztatást. Ahány négyzetméter, annyiszor x forint. Értelmetlen, igazságtalan, hogy egy külterületi ingatlanért ugyanakkora adót kelljen fizetni, mint az önkormányzat legjobb helyén fekvő telekért vagy házért.
Ezeket az anomáliákat az SZDSZ módosítócsomagja úgy próbálta föloldani, hogy egységes telekadó bevezetését javasolta. Csak a telkeket kell adóztatni, függetlenül attól, hogy van-e rajtuk építmény vagy nincs. A telkek értéke a közösségi erőforrásokból végrehajtott kommunális beruházások függvényében emelkedik, ezért indokolt, hogy az értékemelkedésből származó haszon egy része visszaszálljon a közösségre. Ebből következik természetesen az, hogy a telkeket is csak a forgalmi érték alapján szabad adóztatni, hiszen területarányos adókivetés esetén egy önkormányzaton belül a különböző értékű telkek egyformán adóznak.
A módosító javaslatok azonban elszálltak. A T. Ház megvédte a területarányos adóztatást, nem fogadta el az építményadó eltörlését, és ezzel kizárta az egységes telekadó bevezetésének a lehetőségét. Viszont elfogadta azt a módosító javaslatot, amely a lakás céljára szolgáló ingatlanok esetében személyenként 25 négyzetméter adómentességet biztosít a benne élő egyeneságú rokonoknak. A T. Ház tehát ragaszkodott az építményadóhoz, ugyanakkor az építménytulajdonosok jelentős részének adómentességet biztosított. Működött a középosztályi érdekvédelem. Adómentes a 100 négyzetméter rózsadombi villában lakó négytagú család, viszont építményadót fizethet az isten háta mögötti apró falu viszonylag nagy alapterületű, rozzant parasztházában lakó egyedülálló nyugdíjas. Egységes telekadó esetén a helyzet fordított lett volna, hiszen a sorvadó kistelepüléseken az ingatlanok eladhatatlanok, a telkek forgalmi értéke nulla.
Hasonlóan súlyos ellentmondásokkal terhes a kommunális adó megszavazott változata, nem is beszélve az idegenforgalmi adóról, amelynek behajtása komoly kém- és spiclihálózatot igényel majd.
Talán nem véletlen, hogy a végső szavazásnál számos kormánypárti képviselőben a pártérdek fölé kerekedett a józan ész. A törvény mindenesetre megszavaztatott, azóta a sajtó a helyi adók rémével ijesztgeti az amúgy sem túlságosan jókedvű lakosságot. A törvénybe foglalt maximumokból kiindulva hajmeresztő számokat közöl a helyi adók várható mértékéről.
Azért nem eszik olyan forrón a kását. Már a kormány 26 milliárdos bevételi terve is a maximumok egyötödére épült; mert ennyi lett volna az adóminimum. Azóta a minimumot a parlament eltörölte, így 20 százalékosnál kisebb adó is kivethető. De a törvény azt is lehetővé teszi az önkormányzatoknak, hogy egyáltalán ne vessenek ki adót. Szabadon választhatnak tehát: vagy nem vetnek ki adót, és akkor nem tudják teljesíteni feladataikat, vagy megsarcolják a népet, és akkor nem fognak túlzott szeretetnek örvendeni. Egyébként tartunk tőle, hogy nem a szeretetmegvonás lesz az állampolgárok egyetlen reakciója. Ismerve a riasztóan növekvő terheket, a hagyományosan csekély adófizetési hajlandóságot és a passzív rezisztencia iránti régi keletű vonzalmakat, nagy valószínűséggel állítható, hogy akár kivetik azokat a fránya adókat, akár nem, az állampolgárok jelentős része nem fog fizetni. Hogy erre lesz-e az önkormányzatoknak valamilyen furfangos ellenlépése, az még a jövő zenéje. Mi mindenesetre arra tippelünk, hogy nem.
- gazdaság [6]