Prugberger Tamás

Nyomtatóbarát változat

Az idősebb generáció jól tudja, hogy amikor 1949-ben Magyarországon felszámolták az önkormányzati alapokon megszervezett területi közigazgatási rendszert, és helyette a szovjet típusú központosított tanácsi rendszert építették ki, a községi-városi és a megyei önkormányzatok tulajdonát is teljes egészében központi állami kezelés alá vonták. Az úgynevezett tanácsi felügyelet alatt álló vállalatoknál is az egységes és oszthatatlan állami tulajdon elve és a kormányzati irányítás érvényesült. A községi, városi és megyei tanácsok – minthogy hozadékot jelentő vagyonukat és vagyoni forrásaikat az állam teljesen elvonta – gazdálkodni és működni csak a központi költségvetés terhére, vagyis a piramisszerű vagyonelosztás elve szerint tudtak. Most, hogy az új helyhatóságok, a községi, a városi és a megyei (fővárosi, megyei városi) önkormányzatok megkezdték működésüket, kiderült, hogy a megindulás nagyon nehéz, mert nincsenek meg a hatékony működés vagyoni feltételei, forrásai.

A vonalvezetés

A kormány hozzáállása az önkormányzati működés segítéséhez nem mondható kifogástalannak. Már az is megköti az önkormányzatok kezét, hogy a francia prefektusi rendszerhez hasonlóan kialakított köztársasági megbízotti rendszer emlékeztet a régi főispánok megyei önkormányzati működést korlátozó jogaira. Ez kitűnik abból is, hogy a köztársasági megbízottaknak a jog megengedi, hogy politikai, azaz párttevékenységet is folytathassanak. (Ami amiatt is aggályos, mert a köztársasági megbízott feladata a működési területén lévő önkormányzatok munkájának törvényességi felügyeletét foglalja magába, ezt pedig a bírói tevékenységhez hasonlóan csak pártatlanul lehet igazságosan ellátni.) A másik eszköz, amivel a kormányzat fogni akarja az önkormányzatokat, az, hogy az eddig is működtetett adóbevételi forrásokat csak kismértékben kívánja megosztani a helyi önkormányzatokkal, holott a tanácsok költségvetési finanszírozásának a gondja lekerült – legalábbis jogilag – a válláról. A központi adóbevételek arányos elosztása helyett a helyi és területi önkormányzatoktól megkívántatik, hogy új, helyi adónemek kialakításával teremtsenek maguknak pénzforrásokat. Ugyanakkor a kormány is, de az önkormányzatok is tisztában vannak vele, hogy ez ma, amikor a lakosság a fizetési teherbírás végső határához érkezett, szinte lehetetlen.

Ezzel a kormányzati vonalvezetéssel áll teljesen összhangban az állami vállalati törvénynek a módosításával járó privatizációs elképzelés, mely meg kívánja szüntetni az állami vállalat két önkormányzati jellegű formáját, a vállalati tanáccsal, valamint a dolgozói közgyűlés által irányított, kompatitív szférában működő, piacorientált vállalatot. Az elképzelések szerint minden állami vállalat addig, amíg nem privatizálják, szoros közigazgatási felügyelet alatt álló vállalatként működne a pártállam időszakából jól ismert egyszemélyi vezetés mellett. Önkormányzati tulajdonban csupán a nem nyereséges gazdálkodásra létesített kommunális üzemek maradnának, mint amilyen a helyi köztisztasági vállalat, a gáz-, a víz- és a csatornamű, valamint a helyi közforgalmú közlekedés és az elektromos művek.

Átmenet vagy visszarendeződés?

Az ily módon kialakítani tervezett egytípusú állami vállalati modell egyértelmű visszarendeződést jelent még akkor is, ha a privatizációs célkitűzések következtében a vállalatok túlnyomó részét tekintve átmeneti helyzetről van csupán szó. Ez az elképzelés politikai, szociális és alkotmányjogi szempontból egyaránt kifogásolható.

Kezdve először a kérdés politikai oldalával: azáltal, hogy az egyes községek, városok és megyék nem kapják meg a többnyire korábban tanácsi felügyelet alatt állt vállalati tanáccsal, valamint dolgozói közgyűléssel irányított vállalatok tulajdonát – mivel a privatizációs törvény ezekre is kiterjedne –, nem jutnak semmiféle kárpótláshoz azokért az önkormányzati ingatlanokért, erdőkért, legelőkért és üzemekért, amelyeket tőlük 1949-ben az állampárt kincstára elvett. Így a kormány komoly vagyoni bevételi forrásoktól fosztaná meg a helyhatóságokat, ami jelentősen korlátozná azokat abban, hogy feladataikat a korszerű közigazgatás követelményei szerint elláthassák. Szociális problémát jelent ez a foglalkoztatás vonatkozásában is, mert a helyi és a megyei önkormányzatok az adott terület foglalkoztatási gondjain is jelentősen könnyíteni tudnának az esetben, ha saját vállalatokkal is rendelkeznek. Jogi és alkotmányjogi szempontból pedig azért kifogásolható a kártalanítási törvénynek és a vállalati törvény módosításának a tervezete, mert egyrészt mindez ellentétben áll az önkormányzati törvényben lefektetett önkormányzati feladatokkal, működési elvekkel és a mindehhez szükséges vagyoni fedezettel, másrészt mert ellentétben áll az alkotmányban biztosított önkormányzati jogokkal és működési garanciákkal.

Önkormányzat-önigazgatás

Az alkotmányos garanciáknak inkább megfelelne a dolgozók közgyűlése által irányított vállalat formája, melynek összes vonása a termelőszövetkezetekével rokon. Ez megnyilvánul abban is, hogy – ellentétben a vállalati tanáccsal irányított vállalattal – csak akkor lehet az ilyen vállalatot privatizálni, ha az vagy csődeljárás miatt kényszerfelszámolásra kerül, vagy pedig a közgyűlés részvénytársasággá vagy másmilyen gazdasági társasággá történő átalakítását megszavazza.

A dolgozói közgyűlés által irányított vállalatokat csakúgy, mint az állami gazdaságokat – melyeknek belső szervezetét ugyancsak – ilyen-olyan munkaszövetkezetekként kellene felfogni, amelyeknél a dolgozókollektíva korábban állami, ezentúl pedig önkormányzati tulajdonban álló vagyont bérel a községi, illetve a városi vagy pedig a megyei önkormányzattól. Figyelembe véve az utóbbi évek gyakorlatát, már ahol elősegítették azt, hogy a dolgozókollektíva saját tulajdonba vehesse azokat az üzemeket, amelyekből a tőke kivonult, a foglalkoztatási gondokat jelentősen mérsékelni lehet. Az ilyen önkormányzati tulajdont bérlő szövetkezeti munkakollektíva azt követően, hogy megfizetné az államnak és az önkormányzatnak járó jövedelemadót, valamint a helybeli árfolyamok szerint kialakult, de közös megegyezéssel kialkudott bért, a jövedelmével szabadon rendelkezhetne. Egy ilyen megoldás mind a helyi önkormányzatnak, mind pedig az adott munkakollektíváknak hasznot hajtana.

Mindezt figyelembe véve csak az volna korrekt, ha az összes, eddig tanácsi vállalatként működött állami vállalatot az önkormányzatok kapnák kárpótlásul az 1949-ben tőlük elvett vagyonért. Igaz, a ’91-es költségvetés szerint a tanácsi vállalatok privatizációs bevételének fele az önkormányzatok kasszájába folyik be. De az volna méltányos, hogy – ha úgy látják jónak – maguk az önkormányzatok is dönthessenek e vállalatok privatizálásáról.

• gazdaság