Az év utolsó hónapjára az elnöki rendszer utolsó bástyáit építő Gorbacsov és tanácsadói számára is világossá válhatott, hogy a balti köztársaságokban nem fog eredményre vezetni az a forgatókönyv, amelyet az örmény–azeri, moldáviai–gagaúz, grúz–oszét konfliktusok esetében követtek. Ezeken a vidékeken – miután a harcoló feleket „sikeresen” kijátszottak egymással szemben – rendteremtés címén minden további nélkül bevezethették a rendkívüli állapotot. Nem vezetett célra a gazdasági blokád sem: a tervutasításos rendszer által kialakított egymásrautaltság szövevényében az egyik helyen elmaradó szállítások azonnal többszörös erővel ütöttek vissza a másik helyen. Igazat kell adnunk azoknak a megfigyelőknek, akik úgy vélik, hogy az egyetlen „büntetlenül” és közvetlen következmények nélkül megtorolható „alkotmányellenes cselekedet” a szovjet hadsereg diszkriminálása, a sorozási kötelezettség elmulasztása volt. A több lapban is közzétett adatok szerint a „sorozási tervet” Litvániában mindössze 12,5 százalékban, Lettországban pedig 25,3 százalékban, Észtországban 24,5 százalékban teljesítették.
Egyre több előjel utalt rá, hogy a „rendteremtés” nem késik soká: s a végrehajtók még arra sem ügyeltek, hogy provokatív akcióik után a nyomokat eltakarítsák, például a töltényhüvelyeket összeszedjék. A forgatókönyv szerzői rossz krimiíróknak bizonyultak.
Az előjáték
December 21-én, azon a napon, amikor a szovjet hadsereg baltikumi „vezérkara” felhatalmazást kapott arra, hogy szükség esetén minden eszközzel érvényt szerezzen „jogainak”, a litván, lett és észt városokban működő szovjet katonai városparancsokok is megkezdték a honvédelmi miniszter parancsának végrehajtását: azonnali hatállyal át kell adni a belügyi hatóságoknak azokat a személyeket, akik „megsértik a közrendet, jogellenes cselekedeteket hajtanak végre, vagy bármilyen formában sértegetik a katonai szolgálatot teljesítőket”. A parancs – szükség esetén – a fegyver használatát is engedélyezi a „szocialista értékek” és „katonai objektumok” védelme ürügyén.
Nehéz eldönteni, hogy a január 2-i akció, a rigai sajtóház elfoglalása még mindig az előjáték része volt-e. A lett parlamenti képviselők és népfrontosok hiába próbálták megtudni, ki adott parancsot a hírhedt, „feketesapkás” rohamosztagok bevetésére. Pugo, az újdonsült belügyminiszter és az idevezényelt belügyi csapatok parancsnoka mindenesetre egyöntetűen tagadta, hogy ők adtak utasítást az épület elfoglalására. Sokak szerint az SZKP kihelyezett lett tagozatától ered a parancs. Ennek alapja az, hogy a lett kommunisták a magukénak tekintik az épületet, ám az év utolsó napjaiban az épület tulajdonlására létrehozott részvénytársaság döntése értelmében a részvényeknek csak alig harmada illetné meg az állampártot. Ha megalapozott is ez a feltételezés, még mindig nyitva áll a kérdés, a többi „tulajdonosnak” tett volna-e módja arra, hogy „rohamosztagosok” bevetésével szerezzen érvényt tulajdonjogának?
Ugyanezen a napon a szovjet belügyi csapatok a vilniusi pártszékházat is megkísérelték ellenőrzésük alá vonni. Az észt és lett népfront, valamint a Sajudis január 5-én közös nyilatkozatot tett közzé, amelyben az említett székházfoglalási esetekre hivatkozva teljes joggal állítják: a Kreml részletes forgatókönyvet dolgozott ki a balti államok törvényes kormányainak és parlamentjeinek megdöntésére…
Az említett forgatókönyv teljes elkészültéig már csak afféle „stilisztikai utómunkálatok” voltak hátra. Ezt a feladatot a baltikumi katonai körzet mindvégig háttérben maradó főparancsnokára bízták, aki január 7-én hivatalosan közölte a lett kormányfővel, Ivars Godmanisszal, az észt miniszterelnökkel, Edgar Savisaarral és a litván elnökkel, Landsbergissel, hogy Jazov védelmi miniszter parancsára jelentős deszantegységek fognak bevonulni a három köztársaságba, a kényszersorozások végrehajtásának biztosítására.
A három köztársaság különféleképp reagált. A lett Gorbunov egyezkedett: csak 13-a után hajtsák végre az akciót, az észtek Gorbacsovnál tiltakoztak, Landsbergis a demokratikus országok kormányaihoz és közvéleményéhez fordult támogatásért.
A moratórium vége
A deszantosok épp Litvániába vonultak be legelőször és legnagyobb számban: már a bejelentés másnapján, január 8-án megjelent Vilnius utcáin harckocsikból, páncélozott szállító járművekből stb. álló hadosztály a becslések szerint legalább 10 ezer katonával – tudósított Vasyl Kapkan, a Sajudis külügyi bizottságának egyik sajtótitkára. A kemény moszkvai csapás okát más megfigyelőkkel együtt ő is abban látta, hogy a Litván Legfelsőbb Tanács múlt évi utolsó ülésén (dec. 29-én) megszüntette annak a 100 napos moratóriumnak a hatályát, amelynek értelmében a Moszkvával folytatandó tárgyalások kezdetétől felfüggesztették volna a litván függetlenségi nyilatkozatot. Ám mivel a tárgyalások nem kezdődtek el, a moratóriumnak sem volt értelme. Ugyanezen a parlamenti ülésen vétózták meg a litván kormány 2-3-szoros áremelési tervét is, amelyet azonban Prunskiene kormánya – gazdasági racionalitásra hivatkozva – ennek ellenére is végrehajtott.
A döntés óriási tiltakozási hullámot váltott ki, s bár ez nyilván nem volt előre bekalkulálva a forgatókönyvbe, a Kremlnek nagyon is jól jöhetett ez az improvizáció: míg a litvánok többsége a Prunskiene-kormány lemondásával volt elfoglalva, a Moszkva inspirálta Inter-mozgalom tüntetést szervezett. Állítólag közben áradtak a segélykérő levelek és táviratok a litvánoktól Gorbacsovhoz, hogy ugyan teremtsen rendet és terjessze ki rájuk az elnöki rendszert.
És elkezdődött a rendteremtés…
Vasárnap késő este telefonon kaptunk tájékoztatást Vytautas Radzvylastól, a Litván Liberális Szövetség elnökétől.
„Rendkívül felforrósodott a hangulat a szombati nap folyamán. A Minisztertanács épületénél a legkülönfélébb provokációkra került sor. Éjjel két óra körül a tévéadótoronynál, amelyet a mi embereink – asszonyok, öregek, gyerekek – őriztek teljesen fegyvertelenül, a közeledő tankok figyelmeztető lövéseket adtak le. Aztán valóságos támadás kezdődött. Többeket egyszerűen elütöttek, a falhoz szorítottak. Vaktában lövöldöztek robbanótöltetekkel. Elfoglalták az egész épületet. Több áldozatot elhurcoltak magukkal, hogy ne lehessen összeszámolni, hány halottja volt az akciónak. Sőt, néhányat közülük átöltöztettek szovjet katonaruhába, hogy úgy állítsák be a történteket, mintha mi lőttünk volna. Odacsempésztek egy halott katonát, mintha ő is a mi áldozatunk lett volna.
Ma reggel a litván rádión a magát önhatalmúlag kinevező Nemzeti Megmentés Bizottsága statáriumot vezetett be egész Litvánia területére, a katonai városparancsnok kijárási tilalmát azonban senki sem tartja be: a parlament előtt ma is több mint nyolcvanezer ember gyűlt össze.
Megérkezett a Szovjetunió elnökének különbizottsága, és megkezdte az éjszaka történtek kivizsgálását, tanúkat hallgattak meg, videofelvételeket tekintettek meg. Sejtésünk szerint azonban ez a bizottság is legfeljebb csak azt »deríti ki«, ami a Kreml forgatókönyvében egyébként is meg volt írva. Nyilvánvaló katonai puccsról van szó, amire az elnök hallgatólagos beleegyezése nélkül nem kerülhetett volna sor.
A mostani litván eseményeknek két motivációja van. Egyrészt a függetlenség tényleges megteremtését próbálják megakadályozni, másrészt – véleményünk szerint – ezzel az akcióval elindították a Szovjetunió régi rendjének teljes visszaállítását.”
Utóhang
Gorbacsov hétfőn a Legfelsőbb Tanács ülésén kijelentette: nem ő adta ki a tűzparancsot, a történtekről csak utólag szerzett tudomást. Az azonban tény, hangsúlyozta, hogy: „ebben a helyzetben politikai megoldást kell találni. Ki kell zárni a további destabilizálódás lehetőségét. Ezért kell feloszlatni minden törvénytelen katonai alakulatot, be kell gyűjteni minden fegyvert, ami csak a lakosságnál található. Adataink vannak arról, hogy a törvénytelenül működő Litván Területvédelmi Hivatal leszámolásra készült: itt van egy lista azokról a – litvániai szovjet hatalom kiépítésében aktív szerepet játszó – személyekről, akiket likvidálni akartak. Ezt a listát a területvédelmi hivatalból kobozták el. Tehát nem a Kreml, hanem a litván kormány és parlament volt az, aki a konfrontáció útját választotta.”
- Külföld [6]