efhá [F. Havas Gábor]

Nyomtatóbarát változat

Szállodaportásként kezdtem 1961-ben, a Royal Szálló megnyitásakor. ’62-ben kerültem a vendéglátó-ipari főiskolára. Végzés után elmentem Rómába, és az ottani közgazdasági egyetem idegenforgalmi szakán diplomáztam ösztöndíjasként. Itthon vörös diplomával végeztem. Amikor hazajöttem, a siófoki szállodasoron lettem üzletvezető, aztán igazgató, majd fölkerültem a Pannónia központjába, ott egészen a kereskedelmi főosztály-vezetőségig jutottam, amikor ’73-ban rájöttek, hogy kígyót melengettek a keblükön, és elkezdtek piszkálni. Legalább hat rendőrségi eljárást indítottak ellenem.

Beszélő: Hogyan jöttek rá, hogy kígyót melengettek a keblükön?

– Feltételezéseim szerint elő akartak léptetni, keményebben lekádereztek, és rájöttek, hogy egyrészt a származásom nincs rendben, másrészt ’57-ben bevittek, mert ’56-ban ott voltam a Széna téren. A Bimbó útra vittek be, ott volt a második kerületi kapitányság, január 7-én éjjel 1 órakor egy Pobedával. Aztán szerencsére elengedtek.

Beszélő: Mi volt a baj a származásoddal?

– Nagypolgári családból származom, anyai nagyapám az óbudai hajógyár részvényese volt, apai nagyapám pedig tanácsnok az akkori városházán.

Beszélő: Térjünk vissza a rendőrségi ügyekre.

– Ezeket többnyire még a rendőrségi stádiumban ki tudtam védeni, kettő azonban ügyészségi stádiumba került, sőt egyszer a bíróságra is eljutottam, de az első tárgyaláson a tanú azzal kezdte, hogy ő hamis tanú, rábeszélték, és akkor az ügyész javasolta, hogy zárják le a tárgyalást. ’75-ben mindenesetre beláttam, hogy ennek nem lesz jó vége, és elmentem maszeknak. Illetve előbb még írtam egy kérvényt, hogy helyezzenek szakmunkásállományba. Megtörtént: éjszakai portás lettem a Metropol Szállóban. Ott másfél év alatt kerestem annyi pénzt, hogy tudtam venni egy cipzárboltot a Kárpátia udvarban. Híres üzlet. Aztán visszatértem a szakmába. Versenypályázaton elnyertem a Panoráma Klub bérleti jogát Almádiban, ott csináltam egy diszkót. Addig is diszkó volt, de vasúti resti szintjén működött. Komoly pénzt fektettem bele. Elég jól sikerült, ma is az ország legelitebb diszkójának számít. Később megint továbbléptem. Létrehoztuk az Expo 25 elnevezésű kft.-t, majd a legnagyobb magyarországi diszkót, az Expo 25-öt, ahová háromezer ember fér be. Ez is nagyon jól ment, de nem álltam meg, csináltam egy svéd–magyar vegyesvállalatot, szállodaipari beruházások szervezésére, majd egy német bankcsoporttal létrehoztuk a Wossala és Társa nevű céget. Megvettük a hajdani Sanghaj bárt – ’45-ig működött ezen a néven –, most építik, jövőre szeretnénk megnyitni. 48 millió forint az alaptőke, üzleteket építünk, felfuttatjuk, beüzemeljük, és utána megpróbáljuk haszonnal eladni. Ez történt a Paradiso és az Expo esetében is, mert idén nyáron az én üzletrészemet eladtam. A Panoráma diszkótól nem szeretnék megválni – az az első nagy vendéglátó-ipari üzletem, azt csinálom tovább –, de egyébként ilyesmivel foglalkozunk. Néhány nagy nemzetközi szállodavállalattal, nemzetközi beruházócéggel dolgozunk Magyarországon. Pillanatnyilag egy kétszázötvenmillió dolláros üzlet tárgyalásaiban veszünk részt konzultánsként. Sokfelé ágazó partnerkapcsolataink vannak, angol, francia bankokkal, francia, amerikai, svéd beruházóvállalatokkal tárgyalunk.

Beszélő: Az állambiztonsági szervek a szállodákat különös figyelemben részesítették.

– Számos szigorúan titkos állományú tiszt dolgozott ezen a területen. Az állambiztonság elvárta, hogy rendszeres jelentések érkezzenek a vendégekről.

Beszélő: Hogy élted ezt át?

– Nekem azt mondták, nevezetesen a személyzeti osztályvezető jelenlétében valaki, akit nem ismertem, és aki nyilvánvalóan a Belügyminisztériumból volt, hogy a szállodák itt Magyarországon „tartott” objektumok. Eleinte a szállodatitkár volt a belügyes, később ugyanezek az emberek már igazgatóhelyettesként működtek. Sőt, volt olyan, aki a végén igazgató lett. Belügyi állományból kerültek a szakmába, de jó szakemberré képezték ki magukat, és egy részük vezetőként dolgozik ma is. Velem egyébként rendesen viselkedtek. Mert amikor ’73-ban problémám volt a szervekkel, egyiküknek köszönhettem, hogy nem kerültem börtönbe. Mert olyan információkkal látott el az ellenem folyó ügyekről, hogy előre tudtam tervezni. Már az első házkutatás előtt felhívta a figyelmemet arra, hogy valami baj van velem. Ismertem persze közöttük sok bunkót is.

Beszélő: Milyen címen folytak ellened ezek a rendőrségi ügyek?

– Koncepciós ügyek voltak. Volt például egy beépített ember, egy üzletvezető-helyettes, aki két éven át mindig fölírta, hogy mit ettem az étteremben: spenót tükörtojással, mákos tészta stb. Csináltak egy nagy. listát belőle, és azt mondták, hogy én azt ingyen ettem meg. Összejött 178 ezer forint, meg a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett különösen nagy értékű nem tudom mi vádja. Csak volt egy hülye szokásom: mindig kifizettem, amit kajáltam, és volt egy még hülyébb szokásom, hogy eltettem a számlát. Erre nem számítottak.

Beszélő: Tulajdonképpen miért szálltak rád?

– Én beszélek nyelveket, és ez eszébe jutott egy magas rangú külügyi tisztviselő feleségének, és mondta a férjének, hogy miért vesztegetem én az időmet a vendéglátóiparnál, nekem a külügyben volna a helyem. Behívattak a Külügyminisztériumba, és fölajánlották, hogy dolgozzak ott, de én nem akartam, eszem ágában sem volt. Egy hét gondolkodási időt kértem, nem mertem rögtön azt mondani, hogy nem vállalom. Feltételezem, hogy akkor alaposabban lekádereztek, és rájöttek egy-két dologra. Én addig is csodálkoztam, hogy az én származásommal és múltammal hogyan kerülhettem vezetői pozícióba. Valószínűleg a pártközpontból indult ellenem a háború. Somogyi Jenő, a Pannónia akkori vezérigazgatója, aki most szaktanácsadó az egyik cégemnél, mesélte nekem, hogy kijött hozzá késő éjjel egy ismeretlen ember a pártközpontból, és azt mondta, hogy amennyiben továbbra is enged igazgatóként működni, akkor nem érti a párt politikáját.

Beszélő: Milyen módszerekkel dolgoztak?

– Amíg folyt ellenem a hajsza, folyamatosan lehallgattak. Akkoriban éppen lakást építettem. Megkértem a bécsi Bowling Center igazgatóját, akivel üzleti kapcsolatban álltam, mert be akartam hozni a siófoki szállodasorra két bowlingpályát, hogy vegyen nekem a két fürdőszobába négy réz csaptelepet, mert itthon nem lehetett kapni. Meg is vette, de nem volt annyi pénzem, hogy azonnal kifizessem. Háromezer-valahányszáz schilling volt az ára. Mondta, hogy nem kell most, majd gyűjtsem össze, össze is gyűjtöttem, de nagyon féltem a lebukástól, és beraktam az irodámban lévő mosdó szifonjába. Én azt a mosdót sose használtam, viszont utólag kiderült, hogy a takarítónő igen. Mikor megjött az emberem, lecsavartam a szifont, és ronggyá volt ázva a pénz. Nagy gonddal kiteregettem a fűtőtestre, hogy száradjon. Mondtam a pasasnak, ne haragudjon, eldugtam, elázott, most szárad, este odaadom. Nem sokkal később ez a belügyes, akit oda helyeztek a szállodába, jóindulattal viseltetett irántam, figyelmeztetett, hogy erről például tudnak. Ebből nyilvánvaló volt, hogy lehallgató van az irodában. Persze rosszul tudták, mert azt hitték, hogy a vécében van eldugva. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb kinyomnak.

’76. január elsejével kiléptem az igazgatóságtól, és elmentem portásnak a Metropol Szállodába. Másfél évig dolgoztam ott, nagyon jól kerestem, összegyűjtöttem egy kis pénzt, a haveroktól is kértem kölcsön, és ’78 tavaszán megvettem a …Lajos bácsi cipzárüzletét a Kárpátia udvarban. Előtte bejártam hozzá négy és fél hónapig. Idős ember volt, és szakmai hiúságból olyannak akarta átadni az üzletet, aki továbbviszi a hagyományt. Addig nem adta oda, amíg meg nem győződött arról, hogy kitanulom a szakmát. Kitanultam a szakmát, egy fél évig naponta négy-öt órát bent töltöttem, megtanultam cipzárt javítani, és akkor eladta nekem az üzletet.

Beszélő: Igazán szakértő vagy ebben a kérdésben. Véleményed a privatizációról?

– Mindenki abból az alapállásból közelíti meg az ország helyzetét, hogy ez egy kiszipolyozott, negyven éven át porba taposott, tönkretett, szerencsétlen ország. Az államkassza üres, a minisztériumok kasszája üres, nincs honnan elvenni, nincs mit elosztani. És senki nem gondol arra, hogy ez az ország tulajdonképpen mennyire gazdag. Mert ebben az országban egyrészt hatalmas szellemi tőke van. Másrészt az állam tulajdonában relatíve lényegesen nagyobb vagyon van, mint bármelyik nyugat-európai állam tulajdonában. Nálunk látszatprivatizálás folyik. Privatizálunk, mert ez divatos, mert ezzel fölzárkózunk majd Európához, csak épp a tulajdonviszonyok nincsenek megoldva. Így csak kezelői vagy bérleti jogot privatizálnak, nem tulajdonjogot, mert nincs tulajdontörvény. Ha lesz tulajdontörvény, az állam gazdaggá válik, mert hatalmas vagyon van a birtokában, amit el lehet adni. Erre azt szokták mondani, hogy nem lehet eladni, mert nincs magántőke, de erre meg kitalálták már a régi rómaiak a lízinget. Ha az állami tulajdonban lévő termelőeszközöket és ingatlanokat lízingbe adják, és a lízing maximális futamideje tizenöt, minimális futamideje öt év, akkor az állam olyan évenkénti bevételhez juthat, amely minden eddigi elképzelését messze túlszárnyalja. A külföldi tőkére nem lehet építeni. Akármennyi külföldi tőke jön is be, a nemzetgazdaságban komoly szerepet nem fog játszani. Ebben a helyzetben egy olyan rendszert kell kialakítani, ahol a tehetség, a rátermettség dominál. Pályázattal döntenék el, hogy egyes gazdasági objektumokat ki kap meg lízingbe. A lízingszerződés megkötésének a pillanatától tulajdonosi jog illetné meg a lízing bérlőjét. Ez a szisztéma zálogjoggal lenne kombinálva. Ha valaki nem teljesíti a vállalt kötelezettségeit, egyszerűen elveszíti addigi tevékenysége eredményét, és az üzletet vagy az üzemet újra meghirdetik. Ez lenne véleményem szerint az egyetlen módszer arra, hogy a tőkével nem rendelkező, de rátermett ember is eséllyel induljon a versenyben, és végbemenjen a privatizáció.

Beszélő: Az előprivatizációs törvény ebbe az irányba mutat…

– Szerintem nem, mert nem oldották meg a tulajdonviszonyokat. Kiírtak egy pályázatot húsz vállalatra. Beérkezett rengeteg pályázat: különböző bankok, szélhámosok Nyugatról, Keletről, akik megpróbálnak ebből pénzt csinálni maguknak. De hogy bontsuk föl a nagyvállalatot, az senkinek sem jutott eszébe. Én a Pannónia Vendéglátó-ipari Vállalathoz értek a legjobban, mert ott nevelkedtem, nekem ez volt az egyetlen állami munkahelyem egész életemben. Annak rengeteg nagy szállodája, kis szállodája, étterme, büféje van. A Pannóniára két cég adta be pályázatát: a Medgyessy Péter-féle bank, és egy Morgan nevezetű angol cég. Mind a kettő egyben gondolja privatizálni, ilyen látszatmegoldásokkal fűszerezve, hogy tíz százalék részvényt a dolgozók között árverezzenek el. Egyrészt a dolgozóknak nincs annyi pénzük, hogy tíz százalékot megvegyenek, másrészt a maradék 90 százalékot csak olyan cég tudja megvásárolni, akinek ahhoz a szóhoz, hogy privatizáció, semmi köze. Én például szívesen csinálnék egy nagy szállodát, de csak lízingben tudnám megoldani, pedig én mint vállalkozó már tartok valahol. Mégsem tudok hatvanmillió dollárt elővarázsolni a cilinderemből, hogy megvegyem a Hyatt vagy a Fórum Szállót. De ha lehetne lízingelni, akkor élnék a lehetőséggel, és sokkal jobban csinálnám, mint ahogy most csinálják. És ez az iparban, a mezőgazdaságban és a kereskedelemben is így van. Szerintem ez az egyetlenegy mód arra, hogy igazságos privatizáció menjen végbe. Persze makulátlanul igazságos megoldás nincs. Mindig lesznek homokszemek a rendszerben. Mondjuk, sógor-komaság alapján elzárnak egy chipet a komputerben, és nem fog kiderülni, hogy ennek nagyobb a végzettsége vagy a rátermettsége mint annak, és nem ő fogja megkapni az állást. Állítom, hogy az előprivatizáció körébe eső üzleteknek csak körülbelül az ötven százalékát fogják megvenni. Nagyrészt tőkehiány miatt. A mai hihetetlen kamatfeltételek mellett nem lehet például egy vendéglátó-ipari melegkonyhás üzletet rentábilisan üzemeltetni. Ha nekem csak a befektetéshez szükséges pénz x százaléka van meg és a nagy részét kölcsönveszem, nem tudom megkeresni a kamatokat.

Beszélő: A hírek szerint minden párt beléd veti bizalmát.

– Kétségtelenül jó kapcsolataim vannak mind a két nagy párt vezetőivel. Az MDF vezetői között sok osztálytársam, gyerekkori barátom van, Antall úr pedig tanárom volt a Toldiban. Nagyon jó tanár volt egyébként. Az SZDSZ-ből is ismerek jó néhány vezetőt. Én nagyon tisztelem ezeket az embereket, mert tudom, hogy borzasztó nehéz megoldani a problémákat. Van olyan dolog, amit másképp csinálnék. Nekem mint gazdasági embernek a privatizáció az érdekes. Az a véleményem, hogy egyik párt sem fordít kellő súlyt arra, hogy a gazdasági fejlődést megalapozza. Nagyon sok szó esik az alkotmányosságról, a jogállamiságról, nagyon kevés a gazdaságról. Ez nem véletlen. Népjóléti, környezetvédelmi, művelődésügyi miniszter lehet valaki karizmatikus alapon. Gazdasági vonalon viszont csak olyan ember tud eredményt elérni, aki gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezik. Ilyen ember viszont nem megy el 56 ezer forintért miniszternek vagy államtitkárnak.

Beszélő: Azért egy kicsit Antall tanár úrról külön is hallanánk.

– Nagyon pozitív emlékeim vannak róla. Rettenetesen szuggesztív, rettenetesen sok emberi erőt sugárzó tanár volt. Én ’58-ban érettségiztem, ’56-ban a tanárom volt. Történelemtanár. Ő vitt el a Bem térre minket. Utána átmentünk a Parlamenthez, majd a rádióhoz is. Mindig azt mondta, hogy aki a könyvre hagyatkozik, az nála nem rúg labdába. Be kell járni az órára, mert ami a könyvben van, az nem igaz. Már ’54-ben is ezt mondta. Szóval imádtuk mint tanárt. Nekem az a véleményem, hogy ma Magyarországon nincs még egy olyan politikus, mint ő.

Beszélő: A rendszerváltás után nem tett ajánlatot?

– Nem, nagyon kedves mindig, amikor találkozunk, de soha nem ajánlott semmit. Ajánlatot nem tettek, de megkérdezték, hogy mi lenne a véleményem, ha megbíznának valamilyen feladattal. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium került szóba. Konkrétan nem mondták, de úgy éreztem, hogy államtitkári, helyettes államtitkári posztra gondolnak. Ezek a dolgok nem úgy zajlanak, hogy: na, édes fiam, itt van ez az állás, betöltőd vagy nem.

Beszélő: Miért nem vállaltad?

– Azért, mert egyrészt anyagilag nem tudnám elviselni. Másrészt, mert nem biztos, hogy tudnék annyit segíteni, hogy érdemes legyen ekkora áldozatot vállalni. Ha meg lennék győződve arról, hogy meg tudom oldani az ország gazdasági helyzetét, akkor ingyen is elvállalnám, de nem vagyok meggyőződve róla.

• Belföld