A hétfői International Herald Tribune-ban, amit este kézbesítenek a szerkesztőségbe, még folytatódik a háború első 48 órájának eufóriája. Szinte minden cím egy-egy kortyintás a medve bőrére, aminek kiszabásához – a Közel-Kelet, mi több, a világ leendő rendjének körvonalazásához – ugyancsak hozzákezdtek már a kissé előre szaladó szerzők. Az újságról azonban elvonják a figyelmet a megrökönyödött tévék, amelyek az iraki fogságba esett és élő pajzsnak szánt pilótákkal készített bagdadi felvételeket ismétlik és kommentálják, bár a kommentár fölösleges: az új túszok duzzadt, véraláfutásos arca, sehová se tekintő tekintete, fakó, szomorú hangja önmagáért beszél. Közben az asztalra kerülnek a háborúval foglalkozó hírügynökségi jelentések kupacai. A legnagyobb kazalba azok a hírek vannak gyűjtve, amelyekben az arab és iszlám népek (köztük az Irak elleni koalíció arab és iszlám országainak népei) tüntetnek az új-Nasszernek és új-Khomeininek tartott Szaddám Huszein mellett.
Magabiztos Nyugat, ravasz Kelet
„Köszönet azoknak, akik nem akartak megbékíteni” – írja cikke fölé az International Herald Tribune publicistája, de írásában azokat is megnevezi, akiknek nem jár köszönet. Hogy kik ezek? Odahaza a demokrata törvényhozók többsége, külföldön például Mitterrand, mert kimutatta, hogy „nem De Gaulle és nem is Mitterrand, legalábbis nem az a Mitterrand, aki egykoron felismerte a fasisztát, ha a szagát megérezte”, továbbá Németország, amelyet „az Egyesült Államok ismét világhatalommá tett, s most mögöttünk van, oly messze mögöttünk, hogy odáig már látni se lehet”. És hogy kiknek jár köszönet? A gondosan felsorolt vezetőkön kívül a szolgálatot teljesítő amerikai férfiaknak és nőknek. Olyan technikai tehetségről adtak bizonyságot, „aminőt a világ már nem remélt az amerikaiaktól. Egy nap alatt kiirtották írmagját is annak a nézetnek, hogy a fiatal amerikaiak nem eléggé rátermettek a XXI. századra.”
Schwarzkopf tábornok, a szövetséges csapatok főparancsnoka nyilatkozván elmondotta, hogy az iraki atombomba – ami még nincs kész – most már csak nagy sokára készülhet el, mert a laboratóriumokat, ahol a munkálatok folytak, az amerikai légierő lebombázta. Elpusztította a harcigáz-gyártási kapacitás túlnyomó részét is. A főparancsnok közölte, hogy az iraki repülőterek kifutópályáit használhatatlanná tették, az ellenség légierejét megbénították.
A katonai sikereket kiegészíti a politikai siker. Szaddám Huszein önmagának okozott kárt Izrael provokálásával. A rakétákat nem torolta meg a megtámadott, és ez sokat javított az Egyesült Államok és Izrael kissé feszült viszonyán. A szíriai vezetők pedig jogosnak minősítették az esetleges izraeli választ, holott, mielőtt a Scud rakétákat Tel-Avivra kilőtték volna, kijelentették: ha Izrael harci cselekményhez folyamodik, csapataikat Irak helyett Izrael ellen fordítják Ez mind igaz. De az is igaz, hogy az iraki repülőgéppark nagy része sértetlen, el van rejtve álcázott hangárokban. A Scud rakétákat elfogó Patriotok jól beváltak, de egy-egy „üldözői” elől megszökő Scud nagy pusztításokat is végezhet, különösen, ha harci gáz a rakomány. A veszély nem szűnt meg: sem a mozgatható, sem a rögzített rakétakilövő-állásokat nem sikerült teljesen megsemmisíteni, és tudvalevő, hogy Iraknak mérges gázokból óriási rejtett készletei vannak. De még nem vetett be mérges gázokat. Egyes megfigyelők úgy gondolják, hogy az amerikaiak már elkezdték a háborút, de az irakiak valójában még nem kezdték el. Még csak a kóstolgatásánál tartanak. Schwarzkopf főparancsnok olyanféle célzást tett, hogy esetleg teljesen el lehet kerülni a gyalogság bevetését. Szaddám Huszein azonban a háború elhúzására törekszik, fő erőit (és meglepetéseit) a földi harcokra tartalékolja. Időnyerésre játszik azért is, mert reményeket fűz a „fronton túli frontokhoz”: a terrorizmushoz, a nyugati békemozgalmakhoz és főleg az arab tömegek megmozdulásaihoz.
Az időnyerési taktikára, de nemcsak erre a taktikára gondol a Pentagon egyik vezetője, midőn megjegyzi: „most, hogy elkezdődtek az ellenségeskedések, a cél az, hogy a mi háborúnkat vívjuk; a mi tervünket kövessük, s ne engedjük, hogy Szaddám Huszein ránk kényszerítse az ő háborúját.” Ő azt a háborút akarja vívni, amit Irán ellen vívott. A háború azonnali átvitele „Szaddám Huszein térfelére”, és nem Kuvait fölszabadításának hangsúlyozása a leghatékonyabb módszer a Bush-adminisztráció számára – írja az újság –, hogy összehangolják a katonai, diplomáciai és politikai erőfeszítéseket ebben a háborúban, amely merőben újszerű az összes területeken. Az utóbbi napokban megváltozott a világ, a második világháború és a vietnami háború korszakából átlépett a jövőbe, az Öböl-háború pecsétje által megjelölt jövendőbe. Aspin, a képviselőház hadügyi bizottságának vezetője szerint „ez döntő pillanat, meghatározza Amerika szerepét a világban a következő évtized végéig vagy még tovább”. A válasz a kérdésre, hogy miként kerülünk ki belőle, „determinálni fogja kapcsolatainkat, nemcsak a Közel-Kelet országaival, de Európával is”.
A hadügyi bizottság elnöke a körülmények változásait felsorolva szólt arról is, hogy „ez az első nagy válság, amelynek megoldására az Egyesült Államok úgy törekedhet, hogy a Szovjetunió közben nem törekszik ellenkező töltésű megoldásra”. Ezt a körülményt nagyra tartják Washingtonban. Ezen alapul a hallgatólagos (vagy csupán elhallgatott) Bush–Gorbacsov-megállapodás, amelynek lényege, hogy Moszkva sorsára hagyja az iraki diktátort, s ennek fejében a szovjet tábornokok szabad kezet kapnak a Baltikum elözönlésére. A szovjet vezetés komoly jelzést adott, midőn Beszmertnihet nevezték ki külügyminiszternek s nem Primakovot, az Irakhoz húzó szélsőséges körök jelöltjét. Beszmertnih azt ígérte, hogy Sevardnadze politikájának folytatója lesz. A kinevezés nyilván abban a reményben történt, hogy Bush a történtek ellenére tartja magát az eredeti tervekhez, és február 11-én elmegy a szovjet fővárosba. Petrusenko – a „fekete ezredes”, a szélsőjobboldali Szojuz-csoport vezetője, akit a Die Zeit legutóbbi száma „Mihail Gorbacsov elveszett tisztessége” című kitűnő cikkében idéz – nagy hangon méltatlankodik, amiért „félmillió amerikai katona” állomásozik alig 250 kilométerre a Szovjetunió határától.
De a szovjet katonai vezetők legtekintélyesebb csoportjához tartozó Ahromejev marsall árnyaltabban fogalmaz. Nem hagy kétséget afelől, hogy agresszornak tartja Szaddám Huszeint, de sajnálatosnak mondja, hogy „nem használták ki az összes lehetőséget a konfliktus békés rendezésére”. És ugyanígy szükségszerűnek tartja a német egyesülést, illetve a szovjet erők kivonulását Kelet-Európából, de megjegyzi, hogy a NATO fennmaradása meg a szovjet–amerikai viszony reális fölmérése szükségessé teszi, hogy a szovjet fegyveres erők felkészültsége feleljen meg az ország védelmi érdekeinek. Ám a lényeg az, hogy leszögezi: „ma bizonyosan kijelenthetjük, hogy az Egyesült Államok normalizálja kapcsolatait a Szovjetunióval.” Kérdés azonban, hogy az érdekazonosságon alapuló alkut – a szovjet belpolitika eltűrését az Öböl-háborúra vonatkozó szovjet passzivitás fejében – nem borítja-e fel a szovjet határokon belül és kívül is növekvő tiltakozási hullám. Kérdés, hogy e tiltakozás nem kényszeríti-e valódi szándékaival ellentétes lépésekre az amerikai elnököt?
Bagdad határai
Hátráljunk kissé vissza a történelembe. Kuvait elözönlésekor Szaddám Huszein a történelemre hivatkozott. Kuvait – mondotta – azelőtt is Irak része volt. De azelőtt valójában Irak sem volt. Az ottomán birodalom széthullásáig, tehát az I. világháború végéig három török tartomány volt – Moszul, Bagdad és Bászra székhellyel – a mai Irak helyén. Tény, hogy az a nyomorúságos gyöngyhalászok és kalózok lakta vidék, amely utóbb a mesésen gazdag Kuvait lett, részben a bászrai tartományhoz tartozott. De ez gyönge hivatkozási alap. A mai Irakot (amely 1932-ig mandátumos terület volt) az angolok teremtették meg, s nem mostohán, hanem bőkezűen. Északon, Moszul és Kirkuk olajforrásokban bővelkedő vidékén javarészt török népcsoportok élnek, akikre nem voltak tekintettel, amiként nem voltak tekintettel az önálló államra törekvő nagyszámú kurd lakosságra sem. Azt sem vették figyelembe, hogy az új országban élő arabok többsége síita, a hatalmat a szunnita elitnek adták át.
A törökök, a kurdok, a síiták potenciális bomlasztó erők abban az országban, ahol az önálló állammá válás után három esztendővel megölték a királyt, s miniszterelnökét, Nuri Szaidot cafatokra tépték, azután egyik véres puccs követte a másikat egészen addig, amíg el nem következett Szaddám Huszein országlása, a félelmen alapuló stabilitás korszaka. Különösen gyanúsak a törökök. Özal miniszterelnök, aki ügyesen kombinálja az iszlám ébresztését a liberális gazdaságpolitikával és a Nyugathoz való közeledéssel, NATO-tag lévén az amerikaiak rendelkezésére bocsátotta az Adana melletti Inkirlik légitámaszpontot. Ez rossz Szaddám Huszeinnek. Ő délen, a szaúdi határ mentén akarta föltartóztatni az expedíciós sereget, főerőit pedig a menedéknek tekintett északi övezetben akarta tartalékolni a végső leszámolásig. De másként történt. A félelmetes bombaterhet vivő B–52-es óriásbombázók felszállnak Szaúd-Arábiában, s miután ledobták terhüket, nem kénytelenek visszafordulni. Leszállnak Törökországban, ahol őket üzemanyaggal (meg lövedékkel) töltik fel, s a visszaútban újból támadhatnak. Törökország egyúttal megkérte a NATO-t, hogy az esetleges iraki megtorlástól védjék meg. Kívánságát teljesítették: 40 harci repülőgépet irányítottak át Törökországba, s ebben a vállalkozásban részt vettek a németek is: 19 géppel. De ez ellen is berzenkednek, mert ténykedésükkel kénytelenek akaratuk ellenére kiszélesíteni a védelmi jellegűnek hirdetett Észak-atlanti Szövetség feladatkörét és földrajzi akciórádiuszát. Szomszédai azonban nem ezért néznek ferde szemmel Törökországra. Attól félnek, hogy – bár Ankara az ellenkezőjét állítja – meg akarja szerezni Moszul vidékét, és ezért hajlandó megkockáztatni, hogy belesodródjék a háborúba.
A török szándékok kétértelműsége adta valószínűleg a végső lökést Irak egykori nagy ellenfelének, Iránnak, hogy felhagyjon eddigi politikájával, az iraki agresszió és a washingtoni beavatkozás egyforma súlyú elítélésével, és nagyobb megértést mutasson Bagdad iránt. A volt belügyminiszter, a Libanonban még mindig fogva tartott túszok síita kulcsárainak irányításával megbízott Mohtasemi vezette papi párt meghátrálásra késztette a Nyugat felé orientálódó Rafszandzsani elnököt.
Szíriát tekintették idáig az ENSZ vezette koalíció leggyengébb láncszemének, de kellemes meglepetést okozott új barátainak: először, mert elismerte Izrael jogát az önvédelemre, másodszor meg azért, mert elvetette a tűzszünetre szólító javaslatokat. De Szíriában, jóllehet a terror ott alig kisebb, mint Irakban, közéleti személyiségek, neves értelmiségiek egész sora vette a bátorságot, hogy kiálljon az arab Irak mellett. Egyiptom a koalíció legfontosabb arab országa, de a tömegek (és az értelmiségiek tekintélyes része) ott is Irak oldalán állnak.
Az arab megoldás
Az amerikaiak tulajdonképpen hálásak lehetnek az iraki diktátornak, mert az megtakarítja nekik a béketervek – minden bokorban béketerv terem – visszautasítását. Gorbacsov Kuvaitból való iraki visszavonulással egyidejű tűzszünetet kezdeményezett, Irak legjobb barátai, Jordánia, Algéria, a PFSZ tűzszünetet követelnek és a tárgyalások újrakezdését. De a tömegnyomás oly erős, a mohamedánok még Indiában, Indonéziában és természetesen Pakisztánban, Bangladesben is tüntetnek Szaddám Huszein mellett.
Az „arab megoldást” követelők első sorában álló Arafat megpróbálja ugyan restaurálni – váltakozó erősséggel, javarészt a nap fronthíreitől függően – nyugati kapcsolatait, de az a vélemény, hogy Szaddám Huszein után ő lesz a második legnagyobb vesztese a háborúnak. A mozgalom finanszírozói, az Öböl gazdag országai, amelyekre Szaddám Huszein foga vásik, megharagudtak rá. Mozgalmának második és harmadik emberét meggyilkolta a konkurencia. Fordult a kocka. A háború előtti válságos időszakban úgy látszott, hogy a fegyverek elhallgatása után óhatatlanul bekövetkező, közel-keleti konferenciának Izrael lesz a nagy vesztese. De közben Eagleburger külügyi államtitkár kétszer is Izraelben járt, Washington és Jeruzsálem a Baker-terv meghiúsulása okozta elhidegülés után ismét közelebb került egymáshoz. Az amerikai küldött és az izraeli kormányfő talán nemcsak a rakéták elleni védelemről cseréltek eszmét, hanem a térség problémáinak rendezéséről is, figyelembe véve, hogy az új helyzetben talán hallatni merik hangjukat a palesztin tábor olyan tagjai is, akik nem kizárólag a barát és az ellenség fogalmaiban gondolkoznak, hanem rávehetők az együttélés mindkét oldalt kielégítő új feltételeinek keresésére is.
Ezt a változatot valószínűbbé tenné, ha Amerika – miként sokan akarják, és még sokkal többen nem akarják – prolongálná jelenlétét a térségben a háború utáni időszakban is, illetve attól, hogy valóra válnak-e Aspin képviselő és mások vérmes reményei az „új amerikai évtizedről”. De beleszólása lesz a dologba Európának is. Közelebbről annak, hogy az újjászülető amerikai hegemónia nem gátolja vagy legalábbis nem fékezi-e az Európai Közösség politikai unióvá fejlődését. Annak, hogy mikor lesz valósággá ez a politikai unió? Hamarosan? A távoli jövőben? Soha?
- Beszélő [6]