A KSH – a Központi Statisztikai Hivatal – mint tradicionális állami intézmény akkor is tette a dolgát, amikor a fővárosban és az országban zajlott a forradalom, ropogtak a fegyverek, pusztultak az emberek mindkét oldalon. Adatokat gyűjtött és feldolgozott, majd a hatalom instrukcióinak megfelelően – elfektetett. A történelem azonban bebizonyította, hogy semmilyen dokumentum nem vész el, legfeljebb elbújik, lappang, de amelyik száz példányban készült el, s abból legalább 40–50 példányt el is küldtek az akkor illetékesnek ítélt címzetthez, az bizonyosan eljutott illetéktelen kezekbe is. Így juthatott el már 1986 előtt a kronológia készítőihez is.
Már korábban feladata lett volna a történészeknek a szigorúan titkos adatok megjelentetése és elemzése, kommentálása, ám hogy erre mégsem került sor, arra talán az lehet a magyarázat, hogy az adatok hitelességének cáfolata vagy megerősítése túl sok és reménytelen munkát igényelt volna. Most, hogy a Statisztikai Szemle 1990. októberi számában a teljes – 17 hasznos oldalt tartalmazó – dokumentumot közzétették, érdemes egyrészt erre a 34 évig titokban tartott kiadványra irányítani minden érdeklődő figyelmét, másrészt érdemes elgondolkodni azon, hogy az adatok mennyire helytállóak.
A KSH adatgyűjtési módszeréről a közreadó, illetve előszóíró nem tájékoztat bennünket. Ez pedig azt jelenti, hogy a lőtt sebtől származó sérülések vonatkozásában eo ipso kétségeink lehetnek, mert tudjuk, hogy igen sok kórházban a lőtt sebbel kezelteket, a megtorlásoktól megóvandó, nem jelentették, kórlapjukra más betegséget jegyeztek fel, vagy éppen kórlapot sem vettek fel. Más esetekben pedig nem is volt idejük sem az orvosoknak, sem pedig az ápolóknak a betegeket adminisztrálni. Így aztán joggal vonhatjuk kétségbe a sebesültekre vonatkozó adatokat a Szociális és kultúrstatisztikai jelentésben. Kétségeinket tovább erősíti, hogy igen sok sebesültet nem orvos látott el, illetve nem kórházban történt az ápolásuk. Így ezek a személyek eleve kicsúsztak a statisztikai felvétel alól. Fenti okok miatt a sebesültekre vonatkozó adatokkal most nem foglalkozom.
A halottakat illetően már más a helyzet, hiszen őket el kellett temetni, s az adatokat feltehetően a tisztiorvosi bizonyítvány alapján gyűjtötték, felhasználva a temetőktől és kórházaktól szerzett információkat is. Továbbá a halottaknak már nem származhatott (?) bajuk abból, hogy – az akkori hivatalos terminológiát használva – harci cselekmények részeseiként veszítették életüket. Kivételt képezhetnek azok a halottak, akiknek lőtt sebét, illetve harci cselekmény közben szerzett sérülését nem kórházban látták el, vagy kórházban látták ugyan el, de nem ilyenképpen jelentették, és sérüléseikbe később haltak bele. Ismerve az 1957. május 15-i politikai hangulatot, semmiképpen nem hihetjük, hogy a politikai vezetőség a valóságos adatokat várta volna a KSH-tól. Hogy pontosan mit várt, azt nehéz lenne ma rekonstruálni, mert a magasabb számok, a több sérült és halott azt bizonyította volna Kádárék számára, hogy milyen súlyos harcok folytak, milyen erősek voltak az „ellenforradalmárok”, a kisebb számok igénye mellett viszont az szólt, szólhatott volna, hogy bagatellizálják a történteket.
A statisztikai felvétel az 1956. október 23. és az 1957. január 16. közötti időszakra terjed ki. Jellemző a kor hangulatára és a KSH-ban uralkodó légkörre, hogy a forradalmat nem ellenforradalomként említik, a rövid dolgozat következetesen, valamennyi táblacímben az értéksemleges „október 23-i és az azt követő események”-ről szól. E jelentés szerint a forradalom ideje alatt, illetve az utóvédharcokban „mintegy 2700 halálozás történt, ebből 2195 halálesetet anyakönyveztek, 307 halálesetről a temetők és exhumálások, valamint a kijelentések alapján értesült a statisztikai hivatal, ezenkívül mintegy 100–150-re tehető az eddig még nem exhumált és be nem jelentett halálozások száma”. A szövegben explicite nem mondatik ki, hogy kizárólag magyar állampolgárokról esik szó, vagyis a szovjet katonák sebesülése és halálozása továbbra is a titok homályában marad, holott igen sok, a harcokban sérülést szenvedett szovjet katona részesült ellátásban magyar kórházban, illetve sok szovjet halottat temettek el sebtében, magyar „ellenfeleikhez” hasonlatos módon.
A mi számunkra, a rendelkezésünkre álló hely szűkössége miatt, csak néhány alapadat ismertetése lehetséges. A fővárosban a legtöbben a VIII. és a IX. kerületben veszítették életüket a forradalom ideje alatt: 435-en, ill. 234-en. A vidéki adatsorokból kiviláglik, amit eddig is tudtunk, hogy a nagy vérengzések hol voltak. Mosonmagyaróváron 50-en, Salgótarjánban 46-an, Veszprémben 29-en, Miskolcon 25-en haltak meg.
Az október 23. és november 15. közötti időszak halálos áldozatairól készített grafikon világosan érzékelteti, hogy a harcoknak két nagy kulminációs szakasza volt. Az első a forradalom kitörését követő 3 napban, a második, elhúzódóbb, november 4. és november 9. között. De a grafikon azt is mutatja, hogy november 3-ra már lecsendesültek a harcok, a halálozások száma mind a fővárosban, mind vidéken 10 alá csökkent, tehát valóban megérettek a feltételei a november 5-i békés munkakezdésnek.
Október 25-én Budapesten a halottak száma meghaladta a 200-at, vidéken azonban még a tízet sem érte el. Ebből a fővárosi 200 halottból (egy másik tábla tanúsága szerint) októberben az V. kerületben 91 veszítette életét. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ezek zöme a Kossuth téri vérengzés áldozata. Kiugró a fővárosi halottak száma október 30-án is. Ekkorra már csillapodnak a harcok, a halálozási trend lefelé tart, majd hirtelen ezen a napon 40 fölé emelkedik. Igen, ezen a napon zajlott a Köztársaság téren a budapesti pártbizottság elleni ostrom.
Vidéken csak két olyan nap volt, amikor a halottak száma meghaladta a százat: október 26. és november 4. Október 26-án volt a miskolci és a mosonmagyaróvári sortűz, ez a magas szám magyarázata. November 4-én pedig a bevonuló szovjet csapatokkal szembeni ellenállás okozott súlyos veszteségeket.
Megrendítő, hogy a halottak 22 százaléka volt 19 évesnél fiatalabb, 57,2 százaléka pedig 29 év alatti.
A statisztikából – természetesen? – nem derül ki, hogy a halottak között hány volt ávós, hányan voltak a pártalkalmazottak. Azt azonban megtudhatjuk, hogy 1330 fizikai dolgozó volt (zömük ipari munkás), 281 szellemi dolgozó, 241 katona, 121 BM-alkalmazott, 44 egyetemi és főiskolai hallgató, 196 pedig középiskolás tanuló, illetve ipari tanuló. A 224 ismeretlen foglalkozásúnál található lábjegyzet szerint ezek zöme katona és BM-alkalmazott volt, sajnos azonban ezen megállapítás forrására vonatkozóan nem kapunk bővebb magyarázatot. Ám ebből is nyilvánvaló, hogy a forradalom harcosai és ebből következően hősi halottal a munkások és a diákok voltak (a halottak kétharmada volt munkás, diák, egyetemi hallgató).
Jó oka volt a Kádár-rezsimnek titokban tartani ezeket az adatokat, hiszen az évtizedeken át újra és újra hangoztatott állítást – miszerint a harcosok között a lumpenelemek alkották a többséget – a tények kétségbevonhatatlanul cáfolják, örülhetünk annak, hogy a dokumentumot ma már bárki kézbe veheti (bár az igen kis példányszámú szakmai folyóirat a közember számára legfeljebb könyvtárban elérhető), de recenzens számára talán a legfontosabb, hogy megfogalmazható egy új feladat: ma, szinte az utolsó pillanatban el kellene készíteni a halottak (fegyveres harcban elesettek és ártatlanul, védtelenül lemészároltak, pufajkások által agyonvertek, folyóba fojtottak) lehetségesen teljes feltárását. A hősök és áldozatok előtti tisztelgés megkövetelné, hogy teljes névsort állítsunk össze a halottakról, megadva ezzel számukra az egyetlen megadható elégtételt, a személyes megemlékezést, emlékük kollektív megőrzésének lehetőségét.
S persze jó lenne, ha megismerhetnénk a harcok során életüket vesztett szovjet katonák számát is, hiszen ők is ártatlanul áldozták életüket egy őrült diktatúra külhoni fenntartásáért. Amikor a forradalomban életüket veszített magyar harcosokra emlékezünk, mindig emlékeznünk kell a másik oldalon harcoló szovjet kiskatonákra is, akik értelmetlenül pusztultak el, hiszen a magyar harcosok a nemzeti függetlenségért áldozták életüket, a szovjet katonákat azonban feletteseik kergették a halálba.
* 1956 – A forradalom kronológiája és bibliográfiája (Századvég Kiadó, Atlantisz Kiadó, 1956-os Intézet, Bp. 1990)
- Kultúra [6]