Az már biztos, hogy június 18-án nem tartják meg az általános választásokat a Kongói Demokratikus Köztársaságban. A legfrissebb hírek szerint július 30-án kerülhet sor az eredetileg tavaly nyár elejére tervezett voksolásra. Remélhetőleg ezzel véget ér a majdnem tíz éven át tartó és szerényebb becslések szerint is legalább négymillió halálos áldozatot követelő, féktelen és értelmetlen öldöklés.
Bár az elemzők a polgárháború kezdetét a Mobutu Sese Seko diktátor hatalmának megdöntésére 1996-ban indított felkelésben jelölik meg, valójában az európaiak megjelenése óta nem volt nyugalom Afrika harmadik legnagyobb országában.
Az első fehér bőrű ember Diego Gao portugál hajós volt, aki 1492-ben rábukkant a Kongó folyó torkolatára, de beljebb nem merészkedett, így még sokáig háborítatlanul élhették mindennapjaikat a térségben a különböző bantu törzsek szövetségére épülő államok. A híres angol felfedező, David Livingstone a XIX. század derekán indult útjára, hogy feltárja a még fehér foltnak számító szárazföldi területeket Afrika szívében. Az ő keresésére indult az újságíróból lett Afrika-kutató, Sir Henry Morton Stanley, aki meg is találta az elveszettnek hitt tudóst, ám Livingstone már olyan beteg volt, hogy nem vállalkozott a hazautazásra. Tíz év múltán, 1879-ben Stanley ismét Afrikába utazott, ezúttal II. Lipót belga király megbízásából. A forrástól a torkolatig követve a Kongó folyót mintegy négyszáz bennszülött törzs főnökével kötött protektorátusi szerződést, s közben mellesleg felfedezte az Albert- és az Edward-tavat. A szerződések révén II. Lipót Belgiumnál körülbelül nyolcvanötször nagyobb területre tett szert, méghozzá magánvagyonként. A belga uralkodó ragyogó diplomáciai érzékkel kihasználta a két nagy gyarmatosító, Anglia és Franciaország rivalizálását, s megszerezte orruk elől a mesés gazdagságú Kongó-medencét, kikiáltotta a Kongó Szabadállamot, s ezt a békát az 1885-ös berlini konferencián le is nyelette velük, sőt a portugálokkal is, akik ugyancsak szemet vetettek erre a területre. A belga királyi flotta ettől kedve számolatlan fuvarral szállította Antwerpen felé az elefántcsontot, a kaucsukot, az aranyat, a rezet és a gyémántot, a drága fafajtákról már nem is beszélve. A felhalmozott dáriusi gazdagságnak természetesen ára is volt: a kizsákmányolás, a zsoldos katonákkal felügyelt bányászat, a kegyetlenkedések és a behurcolt betegségek következményeként Kongó népessége húszmillióról kilencmillióra zuhant. Joseph Conrad „a sötétség szívének” nevezte Kongót, Mark Twain pedig leplezetlen megvetéssel írt a belga uralkodóról: „a brüsszeli királyi palota tizenöt év óta egy fenevad barlangja, akinek kapzsisága minden esztendőben félmillió kiszolgáltatott afrikait gyilkol meg, vagy éheztet halálra.” Ereje fogytán 1907-ben II. Lipót szerződést kötött a belga állammal, amelyben átadta afrikai birtokait, így jött létre Belga Kongó gyarmat. A helyzet csak annyit változott, hogy a nemzetközi tiltakozás hatására a gyarmatosítók valamelyest szelídítettek eszközeiken, a kincsek pedig a belga államot és nem közvetlenül az uralkodót gazdagították.
A második világháború után – miként az egész fekete kontinensen – lassú erjedés indult meg, a kongóiak is mindinkább öntudatra ébredtek, s szerették volna lerázni a gyarmati igát. Az ötvenes évek második felében egyre-másra alakultak a politikai szervezetek, amelyek más-más úton, de egyaránt a függetlenséget tűzték ki célul. A szabadságharc élére a bakongó törzs kulturális szervezete, az Abako állt, a nép vezére, Joseph Kasavubu irányításával. A szervezet 1959. január 4-én tömeggyűlést tartott Léopoldville-ben (a mai Kinshasában), amely fegyveres felkelésbe torkollott. Ezt a gyarmati karhatalom ugyan négy nap után leverte, ám az erjedést már nem lehetett megállítani. Sorra alakultak az első országos méreteket öltő párt, a függetlenségért folytatott politikai harc egyik vezéralakja, Patrice Lumumba vezette Kongói Nemzeti Mozgalom (MNC) helyi szervezetei, amelyekben éppen etnikai sokszínűsége miatt nem volt különösebb jelentősége a törzsi hovatartozásnak. A sorozatos politikai akciók, valamint a francia gyarmatok többségének szabaddá válása arra késztette Brüsszelt, hogy megváljon egyetlen, ám mind kényelmetlenebbé váló (bár még mindig jól jövedelmező) külbirtokától. Tárgyalásokat kezdtek a kongói vezető politikai erőkkel, s ennek eredményeként 1960. június 30-án kikiáltották a Kongói Köztársaság függetlenségét.
A belgák azt remélték, hogy csupán formális politikai függetlenséget adnak, s a gazdaság irányítását továbbra is a kezükben tartják. Ám az elnökké kinevezett Kasavubu és a miniszterelnöki bársonyszéket elfoglaló Lumumba ezt másképpen (sőt, egymástól is eltérően) gondolták. A törzsfőnök Kasavubu – nem adva fel hosszú távú, egy nagy Bakongó Birodalom létrehozására szőtt álmait – megbékélő politikát folytatott a volt gyarmatosítóval szemben, míg Lumumba radikális változásokat sürgetett. Az akkor 35 éves kormányfő a belgák mielőbbi távozását, a bányák és termőföldek azonnali államosítását követelte. Ügybuzgalma mind aggasztóbbá vált a Nyugat számára. A belgák távozása után az országban kialakuló zűrzavar – amelynek során Kasavubu és Lumumba kölcsönösen menesztették egymást – a kalandor politikusok malmára hajtotta vizet, akik az országot darabokra szaggatták. A legjelentősebb közülük Moise Kapenda Csombe, egy gazdag katangai ültetvényes család sarja volt, aki azon ügyködött, hogy belga kapcsolatait felhasználva és a tartomány ásványkincseiből remélt jövedelemre alapozva teljhatalomra tegyen szert hazájában. A politikai vákuumot azonban végül nem ő, hanem egy Joseph-Désiré Mobutu nevű ezredes használta ki, aki 1960 októberében puccsot hajtott végre. A gyarmati időkben a katonai pályán csak a törzsőrmesteri rangig jutó Mobutu az újságírás, majd a belga titkosrendőrség kiszolgálása után Lumumba hívének állt, aminek meg is lett a jutalma: ezredesi rangot kapott, majd vezérkari főnöknek is kinevezték. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy korábbi pártfogóját letartóztassa, és kiszolgáltassa régi ellenségének, Csombénak, aki belga, brit és amerikai segédlettel uralma alá hajtotta Katangát (ma Shaba tartomány). Az üzleti életben is gátlástalannak ismert s magát a nagy lunda törzsszövetség vezérévé nyilvánító kiskirály embereivel kivégeztette a kormányfőt. (Mint később kiderült, a rejtélyes gyilkosságban a CIA keze is benne volt.) Az ásványkincsekben rendkívül gazdag déli területek elszakítása elsősorban a korábbi gyarmatosítóknak állt érdekében. Nem meglepő, hogy Brüsszel és London még katonai támogatást is nyújtott Csombénak, aki nemzetközi zsoldoshadsereget toborozva szembeszállt a még Lumumba által behívott ENSZ-erőkkel is. 1963-ban mégis elbukott, ám kétévi (Franco Spanyolországában töltött) száműzetés után hazatérve egy kis időre a miniszterelnöki posztot is elfoglalhatta. Az időközben tábornokká avanzsált Mobutu a hadsereg főparancsnokaként azonban egy újabb államcsínnyel nemcsak Csombét, hanem ezúttal az elnök Kasavubut is kiebrudalva egyeduralomra tett szert. Ahogy hatalmát megszilárdulni vélte, 1970-től radikális „zairezálási” programba fogott. Először is saját franciás keresztneveit cserélte a hangzatos Sese Seko Kuku Ngende Wa Zabangára (jelentése: leopárd, aki senkitől sem fél), majd az országot keresztelte át a Kongó folyó bennszülött neve után Zaire Köztársaságra, és parancsára megváltoztatták a belga időkből megmaradt más földrajzi neveket is. Aztán nekilátott a bánya- és egyéb nagyvállalatok államosításának. Ez azonban csak azt eredményezte, hogy már nem Brüsszelbe, hanem Mobutu zsebébe vándoroltak az ásványkincsek exportjából származó dollármilliárdok. Féktelen harácsolása és gátlástalan rémuralma nyomán Afrika talán legkedvezőbb természeti adottságú országa még a kontinensen is a legszegényebbek közé süllyedt, miközben a diktátor az olajsejkekével vetélkedő magánvagyonra tett szert.
A növekvő feszültséget érzékelve Mobutu 1990-ben a többpártrendszer látszólagos bevezetésével igyekezett nyugalmat teremteni, nem sok sikerrel. A fokozódó nyomor miatt országszerte sorra robbantak ki a diktatúra súlya alatt csak lappangó ellentétek. A helyi, többnyire etnikai jellegű csetepaték mellett az ország keleti részében élő tuszik 1996-ban Laurent-Desiré Kabila vezetésével, a Demokratikus Felszabadító Erők Szövetségének zászlaja alatt felkelést robbantottak ki Mobutu ellen, s harcukat a következő évben siker koronázta: a „Leopárd” megrémült kiscicaként menekült el az országból. (Marokkói száműzetésben hunyt el 1997 szeptemberében.) Ám az örömöt hamar felváltotta a kiábrándulás: az elnöki széket elfoglalt Kabila (aki az 1960-as évek elején ugyancsak Lumumba híveként tűnt fel, s akit a kongói szabadságharchoz rövid időre csatlakozó Che Guevara italozó naplopóként jellemzett naplójában) néhány hónap alatt bebizonyította: semmivel sem különb elődjénél. Mobutuhoz hasonlóan ő is saját embereit, családtagjait ültette a legfontosabb posztokra. Fia, Joseph vezérkari főnökké lépett elő, két unokatestvérét nevezte ki a belügyi, illetve az igazságügyi tárca élére, sógorát tábornoki rangra emelve a biztonsági szolgálat élére állította, s hogy a pénzügyekkel se legyen gond, lányából bankelnököt csinált. Ráadásul a bányakoncessziókból származó jövedelmeket ugyanúgy „lenyúlta”, illetve egy részüket katonai támogatásra cserélte, mint elődje. Megszegte az őt hatalomra segítőknek tett ígéreteit is. Nem adott például területi autonómiát a tuszi népcsoporthoz tartozó banyamulengéknek. Elmaradt a meghirdetett demokratizálás, és továbbra is az elképesztő méreteket öltő korrupció és az önkényuralom jellemezte az országot.
Nem meglepő, hogy alig egy év múltán újabb felkelés indult a kinshasai kormány ellen, ismét csak a keleti határvidékről és ismét csak ugandai–ruandai katonai támogatással. Az ekkor már szinte csak a határok által egyben tartott államban még néhány – egymással szorosan összefüggő – helyi villongás is bonyolította és súlyosbította a helyzetet. A kormány és a lázadók közötti harc 1996–2004 között valóságos afrikai világháborúvá vált. A kinshasai erőket angolai, namíbiai és zimbabwei csapatok segítették, de kaptak pénzt és fegyvert Szudánból és Csádból is, a lázadók pedig ugandai, ruandai és burundi támogatást élveztek. A felkelők mögött állt országok azzal magyarázták kongói jelenlétüket, hogy így akarják megelőzni a szélsőséges hutu fegyveresek betöréseit. Angola az intervencióval hazai ellenzéke, az UNITA külhoni utánpótlási bázisát kívánta felszámolni, míg Zimbabwe egyik célja az volt, hogy elterelje a figyelmet a belső bajokról. A beavatkozás igazi oka azonban az volt, hogy mindannyian szerették volna rátenni kezüket a hihetetlenül gazdag ásványkincs-vagyonra. Robert Mugabe zimbabwei elnök a katonai segítség fejében busásan jövedelmező bányászati koncessziókat csalt ki Laurent-Desiré Kabilától. (Ebből persze Hararéban nem sokat láttak, mert az államfő abból saját bankszámláit hizlalta, s palotákat építtetett magának többek között a Riviérán.) Időközben egyre nagyobb békefenntartó kontingenst állomásoztatott az országban az ENSZ, melynek egyik vizsgálóbizottsága megállapította, hogy még a gyarmati korban sem zsákmányolták ki ennyire az országot.
Laurent-Desiré Kabilát tíz évvel korábban Angola és Uganda szemelte ki Mobutu leváltására. Csakhogy a veterán forradalmár nem váltotta be a reményeket, ugyanolyan zsarnok – s főleg megbízhatatlan – szövetséges lett belőle, mint elődje. Uganda azért szakított vele, s vette pártfogásba az immár ellene lázadókat, mert az elnök az ígért lefegyverzés helyett maga mellé állította a szélsőséges hutuk negyvenezres seregét, az Interahamwét, amelynek tagjai a Ruandában ismét hatalomra került tuszik serege, az Inkotanye elől menekültek Kongóba. Egyes információk szerint a tuszik irányította új ruandai kormány bérelte fel azt a testőrt is, aki 2001 januárjában saját palotájában lőtte le Kabilát, bár ezt Kigaliban cáfolták.
Helyére fia, Joseph Kabila lépett, ám ő sem érezheti magát kényelmesen az államfői székben. A külföldi haderők kivonása nyomán ugyanis a kormány katonai ereje igencsak megcsappant. Szerencséjére a lázadókat is ellentétek osztják meg. A kinshasai kormány az ország területének negyven százalékát ellenőrzi, a keleti és északi országrészen pedig négy egymással is szemben álló szervezet osztozik.
Bár az öldöklések mára nagyrészt elcsitultak, a rendezetlen etnikai ellentétek miatt továbbra is lappangó nyugtalanság és bizalmatlanság jellemzi az országot. Noha május közepén a Katangában íjakkal és nyílvesszővel harcoló Mai-Mai milícia vezetője, a Gedeon parancsnokként ismert Kyungu Mutanga feladta magát, korántsem biztos, hogy béke köszönt a tartományra. A főként a keleti országrészeket feldúló törzsi viszályok közül a legjelentősebb a hutuk és tuszik ellenségeskedése. A két népcsoport évszázadokra visszatekintő csetepatéi a termőföldekért a térség államainak függetlenné válása után mérgesedtek el, olyannyira, hogy 1994-ben Ruandában szélsőséges hutuk rövid idő alatt 800 ezer tuszit mészároltak le. Miután azonban a tuszik hatalomra jutottak Ruandában, a rémtettekkel vádolt Interahamwe és vele több százezer hutu menekült Kongóba telepedett át. Az így több mint kétmillióra duzzadt hutu népesség jelenléte újabb feszültséghez vezetett a banyamulengék és a „betolakodók” között.
Különös színfoltja volt a kongói polgárháborús szövevénynek 2003-ban a lendu és a hema törzs között kirobbant miniháború, amely ugyancsak összefügg a hutu–tuszi ellentéttel. Az állattartó, gazdagabb hemák a hutukkal, míg a szegényebb, ám többségben lévő, földművelő lenduk a tuszikkal azonosították magukat. Ütközeteik mindaddig nem jártak nagy pusztításokkal, amíg csak szúró és vágó fegyverekkel támadtak egymásra. Ám Uganda – nem kevés célszerű cinizmussal – mindkét felet ellátta modern fegyverekkel, s ennek tulajdonítható, hogy összecsapásaiknak néhány hónap alatt több százezren estek áldozatul – túlnyomórészt civilek. A harcok színterén, az északkeleti határ mentén fekvő Ituri tartományban szolgáló békefenntartók megdöbbenve számoltak be arról, hogy igen gyakran találták magukat szembe felfegyverzett gyermekekkel. Becsléseik szerint a hema és a lendu milíciák 30 százalékát 8–14 éves fiúk tették ki. Az ENSZ-megfigyelők helyszíni jelentései megcsonkított holttestekről, elvágott torkú csecsemőkről szóltak. Nők ezreit erőszakolták meg az ellenséges harcosok büntetlenül. A XXI. században hihetetlenül hangzik az is, hogy a lendu harcosok kivágják a megölt hemák szívét, s megeszik abban a hitben, hogy áldozatuk ereje beléjük költözik.
Afrika számos országában dúltak-dúlnak polgárháborúk, olykor külföldi beavatkozással is, de egyik sem mozgatott meg oly sok idegen államot, mint a kongói. Nem véletlen, hiszen a gazdasági tét óriási. Az ország területe – különösen a déli Shaba és Kisani tartományok – alatt a világ egyik leggazdagabb ásványkincs-vagyona rejtőzik. Ezért a gazdagságért dúl a harc, mióta II. Lipót „bagóért” megkaparintotta a közép-afrikai országot. A Mai-Mai felkelők mozgolódása ellenére jelenleg a kormány ellenőrzése alatt álló déli tartományok arany- és gyémántbányáikról híresek, de uránban és rézben is gazdagok, míg a lázadók kezén lévő keleti területek a trópusi fák kitermelésén kívül a kobalt- s főleg a (nemrégiben felfedezett, elektronikai és hadiipari felhasználása révén stratégiai jelentőségű) koltanérc miatt rendkívül értékesek.
Döbbenetes, hogy ilyen természeti vagyon mellett a Kongói DK a világ egyik legszegényebb országa. A nyílt polgárháború kitörése (1998 augusztusa) után az ipari és mezőgazdasági termelés drasztikusan visszaesett, minimálisra csökkentek a költségvetés bevételei, a korábbinak többszörösére szökött az ország külföldi adóssága, s a külföldi befektetők hanyatt-homlok menekültek Kongóból, kivéve a koltanérc értékesítésével, fegyver- és cigarettacsempészéssel is foglalkozó ruandai, ugandai, sőt orosz, kazah és üzbég tanácsadók vezette kalandorcégeket.
Az elmúlt évtized mintegy négymillió áldozatának jelentős hányada nem a harcok, hanem az éhség és az egészségügyi ellátás szinte teljes hiánya miatt vesztette életét az ENSZ-től és az EU-tól kapott évi majdnem egymilliárd dolláros segélyek ellenére. Abban az országban, amely adottságai alapján még a gyorsan (évente 3 százalékkal) növekvő népességét is bőségesen képes lehetne élelemmel ellátni. Ez persze érthető, ha tudjuk, hogy a kitermelésből származó pénzt évtizedeken át szinte kizárólag fegyverekre váltották át a különféle lázadó csoportok, illetve a mindenkori kormány.
A külföldi csapatok kivonulása és a harcok elcsitulása óta – ami talán Joseph Kabila elnök eddigi legnagyobb érdeme – valamelyest javult az ország gazdasági teljesítménye, de még mindig fényévekre van a lehetőségeitől. Elemzők szerint ez a választás – amelynek során egyszerre szavaznak az elnök, a parlamenti és a helyhatósági képviselők személyére – vízválasztó lehet a kongói békefolyamatban. Nem is elsősorban aszerint, hogy ki győz a választásokon, hanem aszerint, hogy mennyire sikerül azokat tisztán és rendben lebonyolítani. Vannak aggasztó jelek. Már az sem megnyugtató, hogy immár másodszor halasztották el a szavazást. Tavaly azért, mert senki sem garantálta biztonságos lebonyolítását, most pedig adminisztratív akadályokra hivatkoznak az illetékesek. Fegyveres összecsapás(ok) veszélyéről ugyan nem beszélnek, ám ez korántsem jelenti azt, hogy csönd és nyugalom honolna országszerte. Régi és új trónkövetelők egyaránt megtörhetik a hártyavékony rendet, ha a voksolás nem az általuk remélt eredményt hozza. Köztük a néhai diktátor, Mobutu 36 éves fia, Nzanga Mobutu, aki hat évvel ezelőtt hazatérve már Kabila apját is igyekezett eltávolítani a hatalomtól, s tárgyalt a gomai felkelőkkel éppúgy, mint ugandai és ruandai politikai vezetőkkel. Azt nem tudni, hogy a Kabila elleni merénylethez volt-e köze. A rendről a karhatalom és az országban régóta tevékenykedő 17 ezer fős ENSZ-haderő megerősítésére az Európai Unió tagállamaiból (köztük hazánkból) érkezett 1300-1500 békefenntartó hivatott gondoskodni.
Elképesztően nagy a tét. Egy új kormány elindíthat egy olyan politikai-gazdasági konszolidációt, amely – ha még sokáig nem is fényes, de mindenesetre – derűsebb kilátásokat ígér. De ha az új hatalom belátható időn belül nem tud úrrá lenni a gazdasági nehézségeken, vagy nem tudja megelőzni a továbbra is meglévő etnikai és szociális ellentétek kirobbanását, netán elődei hibáiba (harácsolás, önkény stb.) esik, az sem kizárt, hogy az országban ismét eluralkodnak a különféle politikai és törzsi ellentétek, kiújulnak a fegyveres harcok, amelyek lángba boríthatják az egész közép-afrikai térséget az utóbbi hónapokban igencsak forrongó Csádtól Ruandán és Ugandán át a régóta borotvaélen táncoló Zimbabwéig.
- Játéktér [7]