Különböző filozófiai nyelveken Kant, Schiller és Arendt azt mondja el, hogy a világgal való esztétikai kapcsolatunk, a szépre és a csúnyára vonatkozó ítéleteink egyszersmind viszonyt teremtenek az ítélő és annak embertársai között. Esztétikai felfogásuk világlátás, mert nem a dolgok szépségét taglalja, hanem a szépség szerepét a világban. Diskurzusukban a világ nemcsak természet, hanem egyszersmind az emberi nem helye, és mint ilyen, a szabadság tere is. Esztétikai gondolatmenetük utat nyit a szabadság és a közösségi lét filozófiai kérdésköre előtt, és az esztétika, az etika és a politika szakterületeibe való szigorú besorolhatóság fölé emelkedik. Ennek a filozófia belső diszciplináris felosztásán átívelő tartalomnak az a lényege, hogy mint egymáshoz való viszonyulások, ízlésítéleteink nemcsak az esztétika, hanem az etika és a politika jelenségvilágát is érintik; esztétikai, erkölcsi és politikai ítéleteink közös forrása a szabadság, hogy adott esetben másként is ítélhetnénk, mint ahogyan éppen ítélünk. Schiller és Arendt számára a szabadság és az emberek közötti együttélés megértésében Kant esztétikája a referencia. A továbbiakban Kant számukra fontos téziseit és az ő Kant-recepciójukban megszólaló saját hangjukat próbálom rekonstruálni.
Az ítélőerő kritikájában Kant azt vallja, hogy ízlésítéletek csak társadalomban lehetségesek. Az ízlésítéletek éppen ezen nyilvános jellegének köszönhető, hogy erkölcs- és politikafilozófiai szempontból is érdekesek. Ugyanis minden egyes ízlésítélet az egyéniség és a többi emberhez való viszonyulás kifejezése. Az ízlés, a morál és a politikum hármas kapcsolatát egy szabadságfelfogás teremti meg, amely Kant művének mindvégig háttérgondolata marad. Schiller és Arendt hipotézise, miszerint Kant esztétikája magában hordozza egy politikafilozófia lehetőségét, egymástól függetlenül rátalál a kapcsolat alapjára: a szabadságra mint autonómiára. Az autonómia gondolata Kant erkölcs- és ízléselméletében egyaránt jelen van. A fogalom, mely közvetlen kapcsolatot teremt a szabadság mint autonómia etikai és esztétikai jelenléte között, az érdekmentesség.
Az ízlésítéletek ezen diszciplína-felettiségének vizsgálatát csak úgy érdemes elvégezni, ha a három terület, az esztétikum, az etikum és a politikum ízléssel való összefüggését külön-külön elemezzük. Enélkül ugyanis a vizsgálódás az egyik terület másik területből való magyarázásának végtelen regresszusába torkollhat. Az esztétikum, az etikum és a politikum önjogú kérdéskörei összehasonlításának tehát abból kell kiindulnia, hogy melyikükben milyen helyet foglal el az ízlés problematikája. Az átfedések csak ezt követően tárhatók fel.
Kant esztétikájában a szép tapasztalata az értelem és a képzelet szabad játékának megélése. A szabad játék fogalmán Kant az értelmi és az érzéki elemek fogalmilag nem artikulálható – valamilyen konkrét fogalomra le nem szűkíthető – egybecsengését érti. Ennek megfelelően azt vallja, hogy ízlésítéleteink egyszerre tartoznak a fogalmiság és az érzéki benyomások birodalmába. Kifejtvén, hogy az ízlésítéletek az értelem és a képzelet szubjektív tapasztalatára irányuló reflexiók, Kant az ízlést implicite a szabadság tereként írja le. Friedrich Schiller az esztétikai tapasztalat inherens szabadságának ezen gondolatmenete mellett tesz hitet, amikor a Kallias-levelekben a szépet mint a jelenségben testet öltő szabadságot (Freiheit in der Erscheinung) definiálja. Az ember esztétikai neveléséről szóló levelekben ezt a definíciót gondolja tovább.
Az ízlés inherens szabadsága az érdekmentesség követelményéből érthető meg leginkább. Ez az a fogalom, amely Kant esztétikáját erkölcsfilozófiájával összekapcsolja. És egyúttal ez az a fogalom, melynek mentén Schiller és Arendt Kant esztétikájának mint politikaelméleti sajátosságnak a rekonstrukciója felé halad. Schiller és Arendt interpretációja Kant esztétikájának etikai és politikaelméleti összefüggéseiről egyben saját elméletük kifejtése ezekről az összefüggésekről. Ennek a folyamatnak mindkettőjük szigorúan vett Kant-elemzéséhez való viszonyát tehát csakis figyelmes hermeneutikai munkával lehet egymástól elválasztani. A szövegek ezen rétegének elemzése ráébreszt arra, hogy a saját tézisalkotásnak és az implicit recepciónak ezt az átfedését Arendt tudatosabban végzi el. Ő ugyanis sokkal inkább filozófiatörténészként nyúl hozzá a témához, mint Schiller, aki saját elméletet ír. Arendt is saját elméletet ír, de reflektáltabban választja el saját mondanivalóját attól, amit Kantnak tulajdonít.
Az esztétikum és az erkölcs összefüggéseit Kant különböző módokon, olykor homályosan írja le. Különböző fogalmak vonatkoznak erre a relációra, úgymint érdekmentesség, célszerűtlen célszerűség, forma, autonómia, pluralitás, közölhetőség és sensus communis, hogy csak a legevidensebbeket említsem. Az esztétika és az etika vizsgálódásainak átfedései leginkább az érdekmentesség jelentésében valósulnak meg. Ez a fogalom ugyanis a partikuláris (nem észnek megfelelő) érdeknek mind a morális ítéletekből, mind pedig az ízlésítéletekből való kiküszöbölésére vonatkozik. Az érdekmentesség fogalma nemcsak az esztétikában rejlő erkölcsfilozófiai tartalmat hordozza, hanem Kant kifejezetten erkölcsfilozófiai munkáiban is alapfogalom. Az érdekmentesség fogalmának ez a hídfunkciója abból a szabadságfelfogásból ered, melyet Kant kritikai korszakának erkölcsfilozófiai és esztétikai – mi több késői politikaelméleti – fejtegetéseiben is egyaránt használ.
Tekintettel arra, hogy a reflexív ítélés kontextusában, amely az ízlésítéletek alapja, Kant inkább a heautonómia fogalmát használja, mint az autonómia fogalmát, félrevezető az erkölcsi és az esztétikai szabadság egyszerű analógiájára gondolni. Ellenben egy általánosabb szinten vizsgálódva, amelyen Kant szabadságfelfogásának lényegét próbáljuk megragadni, az autonómia fogalma az erkölcsi és az esztétikai szabadságot egyaránt magában foglalja. A közös pont nem a heautonómia, mint az autonómia szűkre szabott – csupán a reflexív ítélésre fenntartott – fogalma, hanem a szabadság átfogóbb jelentése. Ennek a szélesebb értelemben vett szabadságfelfogásnak a kulcsfogalma az érdekmentesség. Ez bizonyítható abból a szerepből, amelyet az érdek–érdekmentesség fogalompár Kant erkölcsfilozófiájában és esztétikájában egyaránt betölt. Az átfedés egy olyan közös jelentés, amely alapvetőbb, mint az autonómia–heautonómia megkülönböztetés. Erkölcsfilozófiájában Kant az autonómia és a heteronómia megkülönböztetésével közvetlen kapcsolatot érzékeltet az érdek erkölcsi aktusokban való jelenléte vagy hiánya között, és az érdeket a moralitás számára csak az ész érdekének magasabbrendű értelmében, a kategorikus imperatívusz érdekének értelmében menti meg. Ebben a kontextusban nyer értelmet az érdekmentesség mint az esztétika és az etika közös szabadságának alapfogalma.
Az érdekmentesség fogalma azon a megfontoláson alapszik, hogy az érdekből fakadó cselekvés a szabad cselekvéssel ellentétes irányban hat. Erkölcsfilozófiájában Kant az érdek által motivált cselekvést heteronómiának nevezi. Esztétikájában azt állítja, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik; ebből ered az érdekmentes tetszés megfogalmazása, mint a szép tapasztalatának sajátossága. Mind az esztétikai, mind pedig az erkölcsi ítéletek esetében azt tanuljuk Kanttól, hogy az érdek megjelenése az ítélés aktusában magának az ítélésnek a tisztaságát teszi tönkre. Az érdek okozta impuritás lényegüket aknázza alá. Eszerint az érdektől való függetlenség azt jelenti, hogy az ítélés aktusa autonóm.
Érdemes megfigyelni, hogy az érdekmentesség fogalma közvetlenül kapcsolódik a szabadság gondolatához. Az ízlésítéletek esetében az érdekmentesség megköveteli az ítéletek függetlenségét azoktól a motivációktól, amelyek az ítélet tárgyának létében érdekeltek, nem pedig az adott tárgyra irányuló érdekmentes tetszésben. Az erkölcsi ítéletek esetében az autonómia–heteronómia distinkcióban az érdekektől való függetlenség hasonló követelményével találkozunk. Míg az ízlésítéletek esetében az egyetlen legitim érdek az érdekmentes tetszésben való – mondjuk így – magasabb érdek, addig a morális ítéletek esetében az érdek egyetlen legitim esete az észnek a kategorikus imperatívusz érvényesülésében való érdeke. Ennek megfelelően a heteronómia a partikuláris érdek jelenléte a cselekvésben: az esztétikum és az etikum természete közötti párhuzam egyre nyilvánvalóbb.
A szabadságnak az esztétikában betöltött szerepében az érdekmentesség fogalmát a célszerűtlen célszerűség és a forma követik, amelyek az esztétikum öntörvényűségét jelölik. Az érdekmentesség, a célszerűtlen célszerűség és a forma egyetlen összefüggő egység elemei, amely felöleli mind az erkölcsi, mind pedig az esztétikai jelenségvilágot, és amelynek közös lényege az érdektől való függetlenség követelménye. Az érdekektől való függetlenség az etikum és az esztétikum közös normativitása; közös világuk az az ideális hely, amelyet Kant célok birodalmának nevez, és ahol a szabadság az önmagam felett gyakorolt törvényt jelenti: ez tehát az autonóm cselekvők világa. Az autonómia ellentétpárja a heteronómia, amely a szabadság hiányához vezet, az erkölcsi cselekvésben és az esztétikai alkotásban egyaránt a „csúnyaság” hordozója. Ily módon a csúnya és a rossz, a szép és a jó már nem metaforikusan kerülnek egymás mellé, hanem azáltal, hogy az érdektől való motiváltság vagy annak hiánya a szabadságnak ugyanahhoz a jelentéséhez kapcsolja őket.
Kant hatása Schiller egyes műveire, különösképpen az emberi nem esztétikai neveléséről szóló, huszonhét levélből álló értekezésben nem kérdéses. Már az első levélből kiderül, hogy Schiller nem is titkolja inspirációjának kanti forrását. A második levélből azt is megtudjuk, hogy éppen a szép jelensége és a szabadság összefüggése az, ami Schillert ebben a művében Kant esztétikájából érdekli.
Kant és Schiller esztétikai értekezése az okfejtés módszertanában és a kifejtés stílusában nagyon különböznek egymástól. Ezek a formai különbségek sajátosan tükrözik a filozófiai tartalom különbségeit is. A két különböző munka ugyanis egyszersmind két különböző állásfoglalás is arról, hogy miként kell filozófiát írni. Schiller szépíróként ír filozófiai értekezést. Ez lehetetlenné teszi, hogy művét kizárólag mint értekezést olvassuk. Kant analitikus érvelésmódja természettudományos iskolázottságát jelzi. Ezeknek a stílusbeli különbségeknek következtében a két szöveg téziseinek egybevetése is sajátos figyelmet igényel. Schiller tudatában volt stílusa kvázi-teoretikus jellegének, amikor Goethével folytatott levelezésében azt írta magáról, hogy ő költőnek filozófus, filozófusnak költő. Ám ez az ambivalencia nemcsak az értekezés ingadozó fogalmi szigorának hátrányaihoz vezetett, hanem éppenséggel a kifejezésmód függetlenedéséhez is egy olyan fogalmi kerettől, amellyel maga Kant is küzd az esztétikai tapasztalat leírásában. Ennek a részben nyelvi természetű küzdelemnek a terméke lett legvitatottabb könyve, amelyben a megszokott terminológiai szigort helyenként félig-meddig tisztázatlan metaforák váltják fel. Például abban a kifejtésben, amely az esztétikai tapasztalatot mint morális ideák lehetséges szenzuális kifejezésmódját taglalja. Nagyon különböző szellemi habitusuk és stílusuk ellenére mindketten beleütköztek abba a nehézségbe, hogy az esztétikai tapasztalat csak részben fogalmi természetét fogalmilag írják le. Azt mondhatnók tehát, hogy értekezésük fogalmi szigorának helyenkénti megbomlását vizsgálódásuk tárgyának, az esztétikumnak a természete, fogalmisággal való sajátos viszonya okozza.
Nem szükséges Schiller Kant-interpretációjának egészét elfogadnunk ahhoz, hogy csupán egyes állításait tartsuk érvényesnek. Mi több, Schiller érvelésének támadható pontjai is hasznosak mind Kant mondanivalójának, mind pedig a Kant-recepciók folytatódó sorának jobb megértésében.
Kant esztétikájának politikafilozófiai olvasatában Arendt saját tézist fejt ki a modernség, ezen belül a modern politikai gondolkodás természetéről, miszerint az nem vet kellőképpen számot a partikularitással, nem képes az individuális dolog megragadására. Ebből adódik Arendtnek az ítélés mint olyan képesség iránti affinitása, amely meg tud törni egy kauzális láncot, képes lévén ezáltal arra, hogy más irányt adjon a történéseknek. Ezeknek a megfontolásoknak a mentén körvonalazódik Arendt álláspontja, melyet így foglalhatunk össze: az ítélés a szabadság gyakorlata. Az erweiterte Denkungsart, vagyis a kiterjesztett gondolkodásmód, mely egyike a reflexív ítélés Kant által megnevezett tulajdonságainak, egyszersmind ismeretelméleti, morális és esztétikai gyakorlat. Ebből ered Arendt alapgondolata, hogy ugyanis a gondolkodás (és az ítélés) képessége kognitív esély és erkölcsi teher, melynek során a jót a rossztól megkülönböztetjük. Arendt nem állt elő semmilyen konkrét politikaelmélettel. Nem fogalmazott meg semmilyen normatív cselekvéselméletet, politikafilozófiát vagy ideológiát. Hozzájárulása a politikai gondolkodáshoz egy olyan leírása a politikai észnek, amely nem választható el az esztétikai észtől. A közös pont a reflexív ítélés képessége, mely kapcsolatot teremt az ízlésítéletek és egy általánosabb értelemben vett ítélés között, amely alapvetően szociális természetű, és magában foglalja az esztétikai, az erkölcsi és a politikai ítélést. A szélesebb értelemben vett ítélést és az ízlésítéleteket a sensus communis kapcsolja a reflexív ítélés általános képességéhez. Az esztétikai néző (the spectator) és a politikai világszemlélő (Weltbetrachter) a világközösségnek ugyanabból az ideáljából ered, amelyből Kant gondolata (és ideálja) a történelem végkifejletéről mint a Mündigkeit, vagyis az emberiség morális nagykorúsága állapotának megvalósulásáról. Ez az állapot Kantnál az etikai világközösség megvalósulásának reménye – a természet végcélja. A természet végcéljának gondolata pedig összekapcsolja az esztétikát a világ teleológiájával. Az erweiterte Denkungsart a nyilvános tér ontológiai előfeltétele, mely nélkül sem az ízlés, sem a politika mint közös emberi tett nem volna lehetséges, és amelynek hiányában egyikük sem létezhetne a másik nélkül. Arendt megkísérli felfedezni Kant esztétikájában a ki nem mondott politikafilozófiát. Jóllehet azzal vádolják, hogy figyelmen kívül hagyja Kant specifikus politikafilozófiai írásait, az autonómia gondolatköre mentén haladva Arendt mégiscsak egy olyan alapvető kanti gondolatot követ nyomon, amely Kant műveiben explicit módon is összekapcsolja az etikai és a politikai létet. Az esztétikai főmű kapcsolódása az etikához és a politikához létezik ugyan, de nem szisztematikus. Ezt a hiányzó vagy inkább befejezetlen láncszemet próbálja Arendt összekapcsolni Kantnak, az autonómia filozófusának az életművével.
Kant esztétikáját mint egy politikafilozófia lehetőségét olvasva Schiller és Arendt rátalál az ítélőerő kritikájának egy implicit tézisére. Eszerint az ízlés nyilvános jellege kapcsolatot teremt az erkölcsfilozófiával és a politikafilozófiával. Kant esztétikai elmélete, amely elsősorban a szép és a csúnya jelenségének vizsgálatára összpontosít, egyszersmind állásfoglalást tartogat a jó és a rossz etikai és politikai jelentésének megértésére is.
A rejtély – és ennek a megoldására irányulnak Kant, Arendt és Schiller vizsgálódásai egyaránt – a közös ítélés lehetőségének rejtélye. Schiller és Arendt vizsgálódásainak közös eredménye Kant esztétikájának egy olyan olvasata, amely megmutatja annak implicit morál- és politikafilozófiai tartalmát; ennek az olvasatnak kulcsa a Kant esztétikáján, etikáján és politikafilozófiáján átívelő szabadságfelfogás: a szabadság mint autonómia.
A közös ítélés dilemmája az, hogy az ítélés alapvetően individuális jellege ellenére miként lehetségesek a kollektíven elfogadott értékítéletek. Ennek a kérdésnek a tisztázása egyaránt felölel ismeretelméleti, esztétikai, morálfilozófiai és politikafilozófiai vonatkozásokat. Egyúttal ez az a kérdés, amely külön kutatási témává teszi magát a politikai és esztétikai vizsgálódás közötti kapcsolatot. A közös ítélés kérdésköre felveti az esztétikum–etikum–politikum összekapcsolódásának azt a vonatkozását is, amelyet Arendt fejt ki leginkább, de Schiller Kant-recepciójában is jelen van. Közös mondanivalójuk ebben a kérdésben így foglalható össze: az ember kapcsolata a világgal nemcsak kognitív és morális természetű, hanem esztétikai is. A világgal való esztétikai kapcsolat az ítélő mindenkori helyzetéből ered – abból tehát, hogy aki ítél, az mindig valamilyen konkrét szemszögből ítél. A pont, ahonnan nézve az ítélet születik, a többi emberrel megosztott közös tér egyik pontja. A mindig valahol levés ontológiai perspektívája egyszersmind morális és esztétikai hely, ugyanis mind a morális ítéletek, mind pedig az ízlésítéletek alapvető plurális környezetére figyelmeztet. Ez a pont a néző mint morális és esztétikai ítélő pozíciója, melyet Schiller és Arendt egyaránt felfedez Kant esztétikájában, és továbbgondol. Arendtnél ez a felismerés vezet el ahhoz a kijelentéshez, hogy a pluralitás a világ törvénye. A „stop and think” pozíciója Arendtnél mindenfajta gondolkodás elengedhetetlen mozzanataként jelenik meg. Az őt mindenhova elkísérő és mindig vitatkozó szomszédot emlegető Szókratészre utaló Arendt a gondolkodás mindenkori kettőségét elemzi: a gondolkodást mint önmagammal folytatott párbeszédet, mely minden közösségi interakció kognitív alapja. A gondolkodásba és annak következményeibe bevont mások ezt a kognitív kettősséget morális kettősséggé változtatják. A kogníció morális dimenziója a reflexióval kezdődik, amely nem más, mint egy hipotetikus külső szemlélő – Szókratész szomszédja. Arendt vizsgálódása eljut tehát Az ítélőerő kritikájának a jelen vizsgálódás számára alapvető vezérmotívumához, miszerint az erkölcsi ítéletek és az ízlésítéletek egyaránt az ítélő és a többi ember viszonyán alapszanak. A gondolkodás folyományaként az ítélés erkölcsileg elszámoltatható aktus. Az ízlésítéletek morális és politikai dimenziója az interszubjektív létnek ebben a premorális és prepolitikai valóságából származik. Az ízlésítéletek morális és politikai dimenzióját tehát nem úgy kell elképzelnünk, mint az etika esztetizálását vagy mint az esztétika moralizálását.
Kant, Schiller és Arendt közös álláspontja az esztétikum, az etikum és a politikum összefüggéséről csak akkor érthető meg, ha figyelembe vesszük, hogy mi a közös abban, ahogyan az ítélés természetéről gondolkodnak. Eszerint az ítélés csupán lehetőség; az a mentális adottság, amely mindig útkereszteződéshez vezeti azt, aki választani készül. Az ítélés morális súlya abban a semleges nyitottságban keresendő, mellyel az ítélés minden lehetséges irányába tekint. Ebben rejlik alapvető szabadsága. Az implicit tézis, melyet Kant, Schiller és Arendt az ítélés természetéről oszt, az, hogy az ítélés szükségképpen viszonyulás mindenki máshoz, aki ítélhet. Minden egyes egyéni ítélet viszonyulás az ítélésre képes lakók közös világához. Az ítélés ebben az értelemben válik a szép, a jó és a helyes metszéspontjává.
Kant, Schiller és Arendt közös filozófiai álláspontja szerint mind az egyéni szabadság, mind pedig a szabad egyénekből felépülő társadalmak szabadsága rekonstruálható annak a szerepnek az alapján, melyet az ízlés ezekben a társadalmakban betölt. Ugyanis a tényítéletekkel és a morális ítéletekkel ellentétben csak az ízlésítéletek kapcsolódnak egyszerre az egyéni opciókhoz és a mások létének elismeréséhez, akik ugyancsak egyéni ítélők. Kant, Schiller és Arendt közös víziója az emberiség morális fejlődésének utópiája. Szerintük a tét a felelősség az iránt, ami velünk született. Ez a tét nem más, mint a gondolkodás és az ítélés velünk született kognitív lehetőségének erkölcsi tartalma.
- Játéktér [6]