Az 1939 őszén kirobbant danzigi válság idején a francia fasiszta mozgalom szocialista indulású vezetője, Marcel Déat nevezetes cikket írt ezen a címen: Mourir pour Danzig? – Meghalni Danzigért? Háborút viselni olyan okokból, amelyek között nagyobb szerepet játszik a doktriner demokratikus elviség, mint a valóságos külpolitikai érdek? A kérdés hasonlóan vetődik fel Kuvait Irak által történt annektálása okán is. A közvetlenül megfogható érdek ugyan Kuvait esetében erősebb, mint Danzig esetében volt: a kuvaiti olajra szüksége van a nyugati világnak. De hát ez a szempont nem döntő: ez az olaj pótolható, s egy győztes Irak is a Nyugatnak fogja eladni a kuvaiti olajat OPEC-áron. A háborúig elmenő fellépés inkább elvi-politikai indíttatású, mint közvetlen gazdasági érdek által vezérelt cselekvés Az a megfontolás áll mögötte, hogy meg kell torolni a világ országai között demokratikus elvek szerint működő nemzetközi együttműködés eleddig példátlanul durva megsértését: egy minden nemzetközi tényező által elismert ország bekebelezését. Legalább annyival, hogy az előző állapotot maradéktalanul visszaállítják. Ezt követeli az ENSZ-határozat, amelynek a nyugati hatalmak katonai vállalkozása érvényt akar szerezni. Ez a hadműveletek minimális célja.
A háború eddig történt eseményei bizonyos mértékig túl is haladtak ezen, ugyanakkor a háború valószínűleg nem „visz véghez” az adott esetben kielégítő mértékű megtorlást. Nem lesz kielégítő a megtorlás, mivel a diktátor Kuvaitból való kiszorítását szándéka meghiúsulása ellenére is győzelemnek élheti meg, sikernek vélheti, hogy bebizonyosodott: még efféle „turpisságot” is büntetlenül megengedhet magának. A helyzetet hamar politikai győzelemmé fogja stilizálni az antikolonialista arab közvélemény előtt, ha kijelenti, hogy nem is akarta valóban megszerezni az emírséget, akciójának célja kizárólag az volt, hogy egy nemzetközi konferencia napirendjére kényszerítse a palesztinkérdést.
A hadműveletek kezdetén még esetleg kielégítően elintézhető lett volna a konfliktus az emirátus független állami létének visszaállításával. Ám amikor Irak ok nélkül bombázni kezdte Izraelt; koncepciós perekre emlékeztető módon szerepeltetett hadifoglyokat a tévében, olajat engedett a tengervízbe, s ezzel mesterséges természeti katasztrófát idézett elő – destabilizáló tényezőként vetve be ezt a fegyvert; nos ezzel egyértelműen háborús bűnt követett el. Ennek megtorlása már nem lehet más, mint a hadműveletek maximális célja: a háborús bűnöket elkövető rendszer megdöntése és a békebontásra képes katonai potenciál felszámolása. Ennek elmaradása újabb hasonló lépések veszélyével fenyeget.
A nyugati világ politikai körei és közvéleménye azonban nem osztja egységesen a fent kifejtett véleményt. Széles és befolyásos körökben jelentkezik a „Mourir pour Kuvait?” szemlélet és hangulat. Az amerikai szenátus 47 demokrata szavazója, aki az elnöknek szabad kezet adó felhatalmazás ellen szavazott, a nyugati világ számos nagyvárosának háborúellenes tüntetői úgy vélik, hogy a közel-keleti affér nem ér meg egy új Vietnamot, nem elég indok arra, hogy a nyugati világ s kiváltképp az USA újra véres, sok veszteséget és költséget jelentő, elhúzódó háborúba keveredjen. Azzal a katonai lehetőséggel szemben, hogy az USA fölényben levő légierejével, a lakosság tömeges bombázásával meg tudja törni az ellenfél ellenállását, destabilizálja a hátországot, szembeszegül a humanista lelkiismeret: egy diktatúra agresszív lépéséért nem szabad a lakosságot büntetni. Ez nagyobb gaztett volna, mint Kuvait bekebelezése.
Jelentős baloldali körökben ehhez „neokolonialista” rossz lelkiismeret is társul, amely hajlandó az esetet úgy tekinteni, hogy Irak antikolonialista vállalkozást hajtott végre, amikor felszámolta az olajsejkségek egyikét, amelyeket a nyugati politika mesterségesen hozott létre, hogy rajtuk keresztül birtokolja az olajkincset, az arab népek jogos tulajdonát. Az antikolonialista diktatúra felszámolása nagyobb sérelme volna a demokráciának, mint a neokolonizmus-csatlós monarchiáé. Ezen túl pedig veszedelmesebb precedenst teremthet, mint az iraki agresszió. A győztes Amerika – különösen ha könnyű a győzelem – szokássá teheti, hogy ezentúl katonai úton számolja fel a nem neki tetsző rezsimeket, még ha ennek nincs is olyan indoka, mint Irak esetében.
Mindezen túl ott van a Nyugat legszélesebb értelemben vett baloldali erőinek rémülete attól, hogy a republikánus adminisztráció által kormányzott Amerika győzelme visszafordíthatatlanul a thatcherista-reaganista, kommunistaellenes, szovjetellenes, jólétiállam-ellenes, az alternatív mozgalmakkal szemben ellenséges erők javára billenti a mérleget a nyugati világban. Talán még egy új maccarthizmus fantomja is feldereng.
Az iraki diktátor egy új Ho Si Minh helyzetében érzi magát. Hanoi annak idején kiállta a hadipotenciálja szétzúzásával fenyegető bombatámadásokat. Irak ennél sokkal többet állt ki. Atomfegyver nélkül ugyan, de mégiscsak kipróbálták rajta a „lefegyverző első csapást”, amelyet a stratégia a szuperhatalmak közötti, atomfegyverrel vívott háború egyik stratégiai szcenáriójaként dolgozott ki. A műholdfelderítésre támaszkodó, nagy célpontosságú harceszközökkel (B–52-es stratégiai bombázók, cirkálórakéták) végrehajtott akció feladata az volt, hogy a lakosságot kímélve egy csapásra megsemmisítsen minden lényeges katonai célpontot: rakétakilövő állásokat, repülőtereket, a harci gázt előállító üzemeket, elektronikus felderítő és hírközlő berendezéseket, vezetési központokat. A célpontosság ellenére a lefegyverző csapás sikertelen volt. Nem úgy alkalmazták, ahogy eredetileg megtervezték: nem nukleáris háború során – így pedig nem volt eredményes. Nem tudni, most derült-e ki, hogy a műhold nem tud különbséget tenni a repülő és a rakéta, illetve a makett között, és mozgás közben nem tudja bemérni a mozgatható állványon elhelyezett rakétákat. Hiányzott a klasszikus kémkedés, az ügynöki hírszerzés, amely tudathatta volna, hogy a repülőgépeket föld alatti hangárokba rejtik, és a repülőtereken fából készült modelleket helyeznek el. Pedig erről sok embernek kellett a titkot tudnia, nagyszámú kivitelező legénység, nem csupán a magasabb parancsnokság ismerte. Vagy túlbecsülték a műholdfelderítést, és mellőzték az ügynökök beépítését, vagy egy ilyen diktatúra világába egyáltalán nincs mód kémeket telepíteni.
A villámháború értékű lefegyverző csapás tehát nem sikerült. A hadviselő felek előtt súlyos emberveszteséget ígérő, hagyományos fegyverzettel megvívandó, elnyúló háború áll. Ebben bízik Szaddám Huszein. Az amerikai kongresszust a béketüntetések „frontján” akarja megnyerni, hiszen a vietnami háborút is inkább ezek a tényezők döntötték el, nem a harctér eseményei. A nyugati baloldal háborúellenes fellépéseitől reméli, hogy az ellene indított háború célja elérése előtt abbamarad. Ez Szaddám csodafegyvere.
A nyugati demokratikus világ politikai erőinek jelentős része válaszút előtt áll. Döntenie kell arról, hogy az amerikai erő bevetésével kikényszerített teljes győzelmet, az agresszor politikai rendszerének és haderejének felszámolását akarja-e, számolva a hátránnyal, amely ebből a baloldalra és minden Amerika erősödésében ellenérdekelt tényezőre hárul, vagy eltűri inkább, hogy a nemzetközi viszonyok demokratikus formálását (a hidegháború – és détente – utáni új demokratikus államközi rendszer és nemzetközi konfliktusszabályozás kialakulását) súlyosan gátolja egy minden nemzetközi tényező által elismert állam annexiójának precedense és egy közveszélyes diktatúra regionális katonai hatalomként való fennmaradása és továbbépülése.
Más nevében könnyű nagyvonalúnak lenni. Itt és most mi – akik rendkívüli mértékben érdekeltek vagyunk abban, hogy a kelet-közép-európai térségben új demokratikus nemzetközi viszonyok, demokratikus államközi konfliktusszabályozás jöjjön létre – azt kívánjuk, hogy a nyugati világ baloldali erői legyenek nagyvonalúak, és demokratikus elveiket követve egyezzenek bele a békebontó rezsim felszámolásába. Mert csak ez jelenthet elfogadható megoldást.
Ha a nyugati baloldal így dönt, akkor a diktátor elvesztette a nyugati politikai világ frontján vívott háborúját. Amikor ez nyilvánvaló lesz, valószínűleg lemond a fegyveres erők frontján vívandó megnyerhetetlen háborúról, és megtalálja módját a visszavonulásnak, illetve a kapitulációnak.
Mourir pour Kuvait? – egyértelmű elkötelezettség Kuvait mellett. És nem is biztos, hogy meg kell halni érte.
- Külföld [6]