Az MDF nagyon elégedetlen a saját kormányával. Némi feketehumorral azt is megkockáztatnám, hogy elégedetlenebb, mint pl. a Beszélő szerkesztői. Nekünk ugyanis már a tavaszi választások két fordulója közötti kampány óta nincsenek illúzióink. (Meg is írtuk.) Abból, hogy a demokráciát ígérő és követelő pártprogramokkal békésen megfért a több százezer példányban terjesztett „Apák és fiúk”; a tekintélyelvű egyházak mozgósítása, a szószékről folytatott korteskedés és a suttogó antiszemita propaganda, már sejteni lehetett, hogy a későbbi kormánypártok rendkívül bizonytalan körvonalú képződmények, és a kormánykoalíciót elsősorban a hatalmi pozíciók együttes birtoklása fogja egyben tartani. Tamás Gáspár Miklós híressé vált „Mucsá”-ja végül is tévedésnek bizonyult. Nem „Mucsa” győzött, hanem valami sokkal heterogénebb. S az is eléggé előre látható volt, hogy a gazdaság valóságos állapotával szembeni vakság mélyíteni fogja a válságot, iszonyú nehézségek elé állítja majd a kormánykoalíciót, s enyhén szólva nem kedvez majd a bizonytalan alapok, a bizonytalan kontúrok megszilárdításának. A kormány olyan helyzetbe hozta magát, hogy a kormánypolitikát tulajdonképpen a fölöttébb kétséges bázissal rendelkező, fölöttébb szerény választási eredményekét produkáló, botrányt botrányra halmozó, tragikomikus kisgazdapárt határozza meg, amelyik sikeresen tartja sakkban a Nyugodt Erőt, akadályozza az ország működése szempontjából elengedhetetlenül fontos törvények megalkotását, és a tulajdonviszonyok, mindenekelőtt a földtulajdon rendezését. A kormány olyan helyzetbe lavírozta magát, hogy a koalíciós partner foglya, és immár maga mélyíti az elődök alapozta gazdasági válságot és kibontakozásképtelenséget, ki tudja, meddig. A parlament akkor volt képes konstruktív munkára, mikor a háromoldalú megállapodásokat és a százszor szidott, átkozott MDF–SZDSZ-paktumot hajtotta végre. (Igaz, hogy ezek a tételek a széles társadalom közvetlen érdekeit kevéssé bolygatták.) Rossz álomhoz hasonlít, ahogyan hétről hétre csócsálja a parlament a kisgazdák kikényszerítette kárpótlási törvényt, miközben az önkormányzatok, a mezőgazdaság, a külföldi tőke bénultan várnak sorukra. A lakosság, az ország népe világosan látja ezt, pontosan érzékeli, hogy „nem történik semmi”, és a politikai döntéshozók nem foglalkoznak azzal, amivel foglalkozniuk kéne. A legnagyobb kormánypárt, az MDF-es politikusok népszerűsége meredeken zuhan, s a vákuumba akkor is betörnek a hatalom nélküli, ellenzéki szereplők, ha nem nyújtanak különösebb teljesítményt. Az MDF tehát nagyon elégedetlen a kormányával, s lassan ráébred, hogy esetleges bukásának nem az ellenzéki versenytársak az okai, hanem a saját kormánya. A legnagyobb kormánypárt viharos gyorsasággal válik kormánya ellenzékévé, ahogyan abszurd módon azzá vált az utolsó pártállami parlament. (Tamás Gáspár Miklós: Szent Isten, Béla, a kommunisták ki akarnak lépni a saját kormányukból! Beszélő, I. évf. 3. sz.) Alighanem ez áll az MDF múlt heti sejtelmes fordulatának hátterében, s nem az SZDSZ-nek a korábbinál offenzívabb hangütése vagy az MDF „nemzeti liberális” szárnyának megvilágosodása Csurka István tanításaival kapcsolatban. De nem is az az igazán érdekes kérdés, hogy mitől születtek új felismerések egyes MDF-politikusok fejében. Miért most ismerte fel a parlamenti demokráciát fenyegető veszedelmet Elek István, s miért a fölöttébb kártékony, de mégiscsak extravagáns szélsőséget képviselő Csurkában, mikor a kirekesztő nemzetfelfolgásnak számos ékes jelzését bocsátották már ki centrális szereplők is. Például Jeszenszky Géza külügyminiszter az ellenzéket kivonulásra késztető emlékezetes interpellációs válaszában, mikor ezt mondta: „Engedtessék meg nekem feltételezni, hogy a mi kormánykoalíciónk pártjai jóval hitelesebben képviselik a nyugati civilizáció… a magyarság nemzeti értékei és érdekei iránti elkötelezettséget, mint a tisztelt ellenzék sok tagja. …Ha Önök (ti. az ellenzék) közül valaki mégis úgy érzi, hogy igenis ezeknek az eszméknek az összességét vallja, azt szívesen látjuk a parlament innenső soraiban, illetve a koalíció valamelyik pártjában, mert valóban itt a helye.” Vagy a miniszterelnök, aki a szabad demokratákat az alvilág politikai iskolájának bizonyítványával tisztelte meg. Miért most jött rá Horváth Balázs, az MDF alelnöke, hogy pártjának nem az SZDSZ, hanem a gazdasági válság és az infláció az ellensége? (Ami egyébként nagy igazság, de igaz volt ez májusban, sőt márciusban is.)
Az igazi kérdés az, hogy Elek Istvánon kívül van-e „nemzeti liberális”, aki a liberális minimumon, vagyis a mai nyugati demokráciák minden parlamentben megjelenő politikai erőjének közös axiómarendszerén belül határozza meg a maga politikai terét? Tehát van-e olyan politikai csoport, amellyel megbízhatóbb alapon, kiszámítható, kölcsönös elvárások mellett lehet tárgyalni – na nem a kormányalakításról, az még odébb van, ha egyáltalán valaha is megérnek hozzá a feltételek, hanem azokról a koncepcionális alapkérdésekről, földről, privatizációról, melyeknek megvitatását ma sorra leszavazta a többség, s a törvényhozás meg a kormány közötti kommunikáció megteremtéséről például, ami szemmel láthatóan nem sikerül külön-külön sem az MDF-nek, sem az SZDSZ-nek. S ehhez a „nemzeti liberálisoknak” nem kell többségben lenniük, még csak sokan lenniük sem. (E tekintetben tanulhatnánk pl. a kisgazdáktól, akik igazán nincsenek sokan.) De azért valamilyen csoportnak, kikristályosodási pontnak lenni kell.
Nehéz szívvel vallom be, hogy én ilyen csoportot nem látok kirajzolódni. Az MDF erejét, önbecsülését és választói bizalmát ismét nehezen összeegyeztethető eszközökkel igyekszik visszaszerezni. A sok jóra elszánt, tisztán gondolkodó és nyitott MDF-es képviselő – mert sok ilyen arc rajzolódik ki lassan – belegabalyodva korábbi ígéretekbe, korábbi propagandák kényszerébe – nem látszik összeállni világos vonalvezetésű csoporttá. A váltás meghirdetésének nagy hetében a Justitia-terv állt a frakció .szereplésének frontvonalában. Húzta-nyúzta azt a nyugdíjrendezési törvényt, hangulatkeltésre, s az indulatok neki kedvező terelgetésére használva a drága parlamenti napokat. Ha a kisgazdák a kárpótlással domborítanak, az MDF, vagyis bizonyára egy markáns, s enyhén szólva nem Elek István mellé felzárkózó csoportja, a „kiváltságok eltörlésével” domborított. Nem lehet, hogy ők ne látnák, milyen hamis ez az egész, miközben a kormány egy másik politika bűvöletében lázasan építi az új hivatalnok kliensek kiváltságrendszerét, így erősítve hatalmi bázisát. Különösen hátborzongató volt, amikor egy különben józan és kedves MDF-es képviselő folyosói beszélgetésben közérzetjavító intézkedésnek nevezte a Justitia-terv végrehajtását.
Remélem, olvasóinknak világos, hogy a nyugdíjkiváltságokat a Beszélő szerkesztői nem kívánják megőrizni, eddig sem kívánták volna. De hogy a kormányzópártnak ma ez legyen a politikai mondanivalója, az új politikai tőkefelhalmozása, az nem sok jóval kecsegtet.
Az MDF rosszul érzi magát. Szeretné, ha szeretnék. Megint kampányba kezd, kampányba, amelyben egyszerre erősíti a liberális szólamot – vagyis tolja előtérbe hiteles liberálisát –, plebejus moralistáinak az irreális választasi ígéreteket felelevenítő dallamát, és a liberálisa által elutasított fajvédő uszítást. (Lapunk további oldalain találkozik az Olvasó ennek több dokumentumával.) Attól félek, nem jutottunk előbbre ezzel a fordulattal.
Persze, nagyon szeretném, ha nem lenne igazam.
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [8]