„Ha valaha a nők azon kiváltságoktól megfosztatnak, melyeket azért élveznek, mert őket gyöngébbeknek tartjuk, csak az nap kezdődnék elnyomásuk” – jövendölte Eötvös József a múlt század közepe tájt. A gyöngeség kiváltságától megfosztattak – már amennyiben valaha is volt nekik úgy általában –, s elkezdődött az alávetettség helyett elnyomásuk. Napjaink demokratikusabb viszonyai között megint újfajta elnyomásuk kezdődik, mint annyi más kisebbségnek (mely – tudni kell – nem mennyiségi fogalom, hanem társadalmi). Zsidók, cigányok, nők, proletárok kellemetlen meglepetéssel vehetik tudomásul, hogy a mindenható állam elnyomásmonopóliuma helyett most az erősebbek társadalmi elnyomásával találják szemben magukat. S mivel demokrácia van, egyet tehetnek: megszervezik magukat. A nőket kereső foglalkozásra kényszerítő, de szemérmetlenül kizsákmányoló s szemforgató módon Nőtanácsot, a közéletben női kontingenst felállító párt helyett valóságos érdekkifejező és -érvényesítő női szerveződések kellenek, ha a nők nem akarják magukat sokkal rosszabb helyzetben találni, mint amiben eddig voltak. A figyelmeztető jelek nem várattak magukra. A demokratikusan választott parlamentben, a politikai életben alig akadnak nők. A családról, a nők hivatásáról, a „Rendről” szinte csak férfiak vitatkoznak.
Az első mozgolódások az értelmiségi nők körül indultak, ahogy az első szabad szakszervezetek és az első pártkezdemények is az értelmiség köreiben szerveződtek. Először a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetén (TDDSZ) belül alakult feminista csoport. Majd a nyugati alternatív mozgalmak közé sorozódó, feminista tanokat közvetítő bölcsészkari speciális kollégium körül jött létre a Feminista Hálózat. Létesítéséről a közvélemény alighanem most szerzett tudomást, az Öböl-háború ellen tiltakozó tüntetés révén, melyről egy-két napilap címoldalon emlékezett meg, s – ha enyhe lekezeléssel is, de – tudósított a Tv-híradó.
A „Nő és a társadalom” c. 1990-es nyitott bölcsészkari szociológiai szemináriumon összesereglett az a pár tucat budapesti nő, akinek valami köze volt/van az alternatív mozgalmakhoz. Előadója volt Bollobás Enikő, a TDDSZ-es feministák ideológusa, aki oly dühödt vitára ingerelte akkor még MDF-es párttársát, Fekete Gyulát, majd később a magzatvédőket. Eljártak a Duna-mozgalom és a Zöld Párt, valamint az Autonómia Csoportba tömörült anarchisták lányai és asszonyai. De jöttek mások is: az önállóságuk mellé öntudatos emancipációt igénylők. Huszonhat nő – jórészt ennek a szemináriumnak a résztvevői – alapította meg 1990. június 8-án a Feminista Hálózatot. A mi politikai viszonyainkra oly jellemző módon „Hálózatnak” nevezték el magukat, bár amit a név sugall – hálózatba lazán összekapcsolódó sok kis szervezet –, nem létezik. Csak jó volna, ha lenne. De hát majdnem ugyanilyen volt a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség, sőt a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája is. Önmagukat megvalósító próféciák. Meglátjuk, mi lesz a Feminista Hálózatból: valóban hálózat, mint a Liga; szorosabb szervezet, mint az SZDSZ, vagy semmi. A Feminista Hálózatnak ma kb. 50 tagja van. Jelentős belső bázis híján külföldi – főleg nyugati – rokon szervezetekkel szőtt kapcsolatok révén erősíti magát. (Mások is így csinálták, s jól tették.)
Egyelőre a Nyugaton hagyományos feminista témákat tűzte napirendjére. Kb. 5000 aláírást gyűjtött az abortusz betiltása ellen, amikor a Magzatvédő Társaság offenzívába lendült; mintegy 25 tagjával és szimpatizánsával tüntetést rendezett a lengyel követség előtt a lengyelországi abortusztörvény elleni tiltakozásul, s a „Nők elleni erőszak” nemzetközi napján, 1990. november 25-én a Műegyetem „R” Klubjában (sok hajdani féllegális rendezvény patinás színhelyén) tartott összejövetelt.
Bár kétségkívül meggyőződésükből és érzéseikből fakadt, mégis a nyugati alternatív mozgalmakat követte az Öböl-háború elleni tüntetés is.
A magyar feministáknak igen sok dolguk lesz. A kormány és a kormánypártok nem jelentéktelen részének konzervatív, tekintélyelvű politikai iránya még sok kedves meglepetést tartogat; a szűkülő és kíméletlenedő gazdaságból máris előzékenyen tessékelik kifelé a női munkavállalókat. Nagy szükség lenne rá, hogy a Feminista Hálózat rátaláljon az emancipációt kívánó hazai nők legfontosabb érdekeire, legégetőbb problémáira, melyek alighanem mások, mint a fél évszázaddal előbbre járó nyugatiaké.
A Feminista Hálózatnak egyelőre nincs postafiókja. Szívesen közvetítünk: ha olvasóink érdeklődnek munkájuk iránt, s kapcsolatot keresnek velük, írjanak szerkesztőségünk címére, s a leveleket továbbítjuk.
- Hátsó oldal [6]