Minden háború, az Öböl-háború is, a férfijogú társadalom legélesebb, legszélsőségesebb megnyilvánulása, ahol már leplezetlenül vérre megy a hatalomért vívott harc, ahol mindenképpen „győzni” kell, ahol a vereség rosszabb a halálnál (főleg ha névtelen katonák ezrei ontják vérüket, és azok kerülnek ki hősökként, akik harcba küldték őket).
Az Öböl-háború kizárólagosan a férfiak ügye – Szaddám, Bush, Mitterrand, Major és mások –, önhatalmúlag döntenek, és hadseregükre támaszkodva (pontos adatok hiányában is tudhatjuk, hogy ezek 99 százaléka férfi) akarják megoldani a helyzetet.
A meghívott férfi „szakértők” szájából elhangzó nyilatkozatok a rádióban, a tévében és a sajtóban az Öböl-háború esélyeit olyan hangnemben latolgatják, mint egy sportesemény fordulatait, könnyedén fölbecsülik, hogy hány halott várható, ha egy hétig, két hónapig vagy még tovább tart.
A háború klasszikus férfiakció. (…) Hiszen mi kell a háborúhoz? A hagyományos értelemben férfiasnak kikiáltott tulajdonságok: vakmerőség, mely a halált sem veti meg, agresszivitás és a hatalomért, ez esetben az olajért is folyó harcban megnyilvánuló „hősiesség”.
Férfiuralmon alapuló társadalmunkban megfigyelhetők a háborúra vezető jelenségek: a Föld felosztására és uralmára való törekvés, a soha nem szűnő hatalmi harc többek közt a gazdasági életben, amely átgázol az alulmaradó embereken éppúgy, mint Földünk élővilágának többi lakóján. Teljes iskolarendszerünk erre épül, az emberek közti kapcsolatok különböző szintjein a verseny érvényesül, a hatalomra való törekvés. Ennek a háborúnak a ténye így cseppet sem meglepő, de megrendítő eredménye az erőszakra épülő társadalmaknak. (…)
A magas politika szemében a nők rendkívül alkalmasak a sebesültek kötözésére, de nincs és nem is lehet beleszólásuk abba, hogy akarnak-e háborús sebesülteket. (…)
Mi, feministák a hatalmi harc és verseny helyett az együttműködést, szolidaritást, mindenfajta ellentét és szembenállás erőszakmentes megoldását tartjuk az egyetlen emberhez méltó magatartásnak.
Blogok
„Túl későn jöttünk”
Zolnay János blogja
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
E-kikötő
Forradalom Csepelen
Eörsi László
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét