Sütő az Új Élet főszerkesztője, amikor a följegyzések elkezdődnek. Kacsó Sándor példáját idézi (május 22.), amit még sokan mások is idéztek akkortájt, akik írtak vagy szerkesztettek. „Hogyha csak tenyérnyi papírod van, arra is írnod kell.” A lap, újság, írott szöveg léte lényegesebb, mint tartalma, melynek esendősége mindenkor menthető a cenzúrával. De nemcsak a szerkesztők, írók vélekednek emígyen, hanem az egész szellemi, sőt mindennapi életet áthatotta egyfajta metaforikus szemlélet. „Itt és most”, a „lehajtott fejű fűszálat nem vágja a kasza”, „túlélni bármiképpen”, „tegyük, amit lehet, s ne foglalkozzunk azzal, ami kellene, mert az megvalósíthatatlan”… Nem az élet minősége, hanem puszta megléte és heroikus megtartása a fontosabb. A Ceausescu-éra Romániájában valószínűleg minden idők egyik legmetaforikusabb szelleme honolt. Mert hogyha már a valóság egyre szűkösebb, akkor vesztett tágasságát a metaforában lehet keresni.
A szóban forgó metafora az élet közvetlen értelmezésére szolgál, s ebbéli, közvetlen, valósághoz tapadt minőségében válik aztán az irodalom, a politika, az ideológia nyelvévé, s hatja át, fogja egybe a kifejezésformák sokaságát. Ugyanakkor azonban, érdekes, nemigen tudott „Nagy Metaforává”, műfajteremtő erővé válni. A Ceausescu-diktatúra alatt nem jött létre a mindenkori diktatúrák olyan ábrázolása, amilyen mondjuk a Gabriel Garcia Marquezé. Más oldalról a tapasztalat is valahogy föloldódik a közvetlen metaforában, s nem születik olyan leírás, mint amilyent mondjuk Otto Klemperer adott a Harmadik Birodalom nyelvéről vagy Hannah Arendt a totalitarianizmusról. Nicolae Ceausescu csúfos bukása után nem került elő az asztalfiából, almáriumból, híúból a Mű, amelyik magyarázatát adta volna, maradandó elemzését annak, ami a 35 év alatt történt. (Maga Sütő András darabjaiban kétségtelenül próbálkozott. Sikerét majd a Schopenhauer által emlegetett 50 éves távlat igazolhatja.)
Mindez azonban a legelső megközelítés, s csak teljesületlen elvárás. A metaforának – mint már a fentiekből is talán érzékelni – társadalomfilozófiai értelme volt, van, mind a mai napig.
A metafora két szinten is kínálja az elméletalkotás kiindulópontját:
1. a politizálás rejtett formája;
2. nyelv (a 70-es évek vitáinak keresztségében a „metanyelv” nevet nyerte).
A közélet szereplői, de mások is – a diktatúra amolyan mindennapi tapasztalataként – azt észlelték, hogy a rendszer mint ellenségeset minden politikai megnyilvánulást elnyom, ilyeneknek tehát nincs is semmi értelmük. De minden olyan beszéd is betiltatik, amelyik akár a legtávolabbról is politikai beszédre emlékeztet. A metafora így kommunikációs szükségszerűség, amellyel meg lehet kerülni a politikai szférát úgy, hogy közben az a kellemes, bátorító illúzió is támadhat, mintha mégis politikaiul szólnánk. A diktatúra nyelvi kijátszása politika fölötti kvázi-politikai világot teremt, a politikai sugallatok játszi terét. (Nagyon fontos legalább itt, e zárójelben megpendíteni, hogy a metaforikus beszéd keletkezésének ez a magyarázata történelmileg nem igazolódik: a Trianon után kialakult irodalmi transsyilvanizmus már a metaforának, mítosznak melegágya volt. Sőt a kérdések itt megfordíthatóak: előbb volt a nyelv, majd jött ennek egyik értelmezése, az, hogy ezért a nyelvért a diktatúra a felelős.)
Ezek után a metafora már mint önálló nyelv szerepel, saját magát generálva és továbbértelmezve, független létezőként. Ilyen kifejezésekkel illették a jelenséget azok, akik gondolkodtak felőle: „öngeneratív esszé”, „szöveggeneráló értelmiség”… (Megjegyzem, mindez a román szellemi közegben is érvényesnek látszik.)
A metaforának ebből a két jelentéséből igazán csak az utóbbi elemzése haladt valamennyit is előre. A 60-as évek végétől, de még inkább a 70-es évek közepén – a magyarországi Lukács-iskola és szociológia hatására is – Bretter György és a körülötte kialakult iskola ideológiai kritikai programja vállalkozott arra, hogy a metaforikus nyelvhasználat kisebbségideológiai fontosságát, helyét megmutassa. Az azonban mind a mai napig föltáratlan, hogy a metafora miként helyettesíthette a politikát, illetve ami valószerűbb, a politizálás összes jellegzetessége hogyan szívódott föl, szűnt meg a metaforában. Miként lényegítette át a metafora a politikát? Mit jelent ez a mondat, és milyen társadalomfilozófiai megállapításokra ragadtat?
Sütő András jegyzetei erről is szólnak. Megidézem tehát ezeket a Naplóhoz hasonlóan, töredékes formában.
Végestelen-végig
Majdnem mindegyik följegyzés az üldözésről-megfigyelésről, követésről, lehallgatásról, behívásról, szekusokról, fülesekről, belügyérekről, följelentésekről, besúgásokról, provokátorokról szól. Az élet ebből áll – mondja a Napló. Ez a „kút”. (Lásd július 7-i bejegyzés és az erről írottak). Nem is látni innen politikai kérdéseket, csak ezek közvetlen kihatásait, jobban mondva becsapódásait a közvetlen egzisztenciába.
június 16.
Nincs bejegyzés. Nagy Imre temetése egyszer, június 28-án kerül szóba, csupán egy abszurdoid helyzet miatt, még csak nem is önmagáért vagy kiemelt politikai-történelmi jelentősége okán. By the way jön egy jégszekrényjavító, aki elmeséli, hogy Eminescu-szobrot kellett őriznie június 16-án. A Securitate nagyobb fontosságot tulajdonít a temetésnek, mint Sütő. (Nem állítom, hogy ez az észrevételem túlságosan sportszerű lenne, holmi naplóbejegyzések olvastakor. De hát az elkövetkezendők szívszaggató fényében talán elnézhető nekem…)
július 7.
Kádár János halála. „Sok-sok éven át a hozzánk ellátogató magyarországiak versengve dicsérték az ő Jani bácsijukat. A kút mélyén dideregve irigykedéssel hallgattuk őket. Ez részint meghatározta az ottani ellenzékiekről alkotott véleményünket is.”
De legyünk hűek a szöveghez, melyben ez is áll: „Ám a tökéletes elnyomás állapotában túlbecsültük a tökéletlen elnyomatás eredményeit. (Vajon mire véljük az „elnyomás” és „elnyomatás” közötti különbséget? Fogalmi vagy érzelmi, netán sitilisztikai eltérés? Az „elnyomatás” mindenesetre tá-volságtartóbb, meghatározatlan kifejezés, mint a nyers „elnyomás”.) Mégis, jól föl kell vésnünk Sütő első szavait, mert – kivéve a kutat – pontosan leírják a romániaiak viszonyát Kádár Magyarországához Kádárhoz. A romániai magyarok szerint egyetlen ponton volt igazán támadható a Kádár-rendszer: nemzetiségi politikájában, Erdély-politikájának vérszegénysége miatt. Ám ez a támadhatóság sem jelentkezett különösen élesen: a kolozsvári magyar konzulátus fölállítása, a Kádár–Ceausescu-találkozó Debrecenben 1977-ben, majd a Szűrös Mátyás-féle új politikai irány jelentkezése a ’80-as évek elején, időről időre meg-megújították az irracionális, a politikai logikából aligha fakadó reményeket. „Valahol, valakik mégiscsak védelmeznek bennünket”, s a kádári Magyarország látszólagos sikerei csak fölerősítették ezt az álombéli gondolatot. (Az április 30-i bejegyzésben például az áll, hogy „OTT”. „Egy európai jogállam körvonalait észlelni. Tisztességes és tehetséges államférfiak egész sora tűnt föl.” OTT, így, csupa nagybetűvel, nyilván Magyarország. Hogy kik is a tehetséges és tisztességes új államférfiak a már-már-majdnem-jogállamban? Sajnos nem tudjuk meg, mert fránya kipontozás takarhatja a neveket és konkrétumokat.) És ugyanezt az álombéli gondolatot fölerősítette egy illyésgyulás-csoórisándoros, népnemzeti-táncházas-annabálos, erdélybarangolásos-feketetóivásáros hátizsákos-hálózsákos-bokályos hangulat is, valamint ennek ideológiája, az irodalmi nacionalizmus. (Ami a metafora természetes közegévé vált.)
Általában
Példa a politikai véleményre: „Égzengés a világpolitikában. (Balti államok, Prága stb.)”
augusztus 27.
Hosszas féregnyűvés – poloskák fölkutatása és kiirtása – után a naplóíró megosztja tapasztalatait Király Károllyal, akinek első ötlete, hogy az államelnöknek kellene elküldeni a bizonyítékokat, maradványokat. (Nicolae Ceausescunak… hátha megbánja?)
augusztus 28.
A kipontozott rész így fest: „Nem olyan az idő (…)” Még pont sincs. (Nagy baj van, esőre áll.)
április–november
A Napló, valahol az elején (május 7.), egy Sinkovits Imre által a Kossuth rádióban fölolvasott nyílt levéllel, ennek hatásaival foglalkozik. Aztán Sütő András lemond az Új Élet főszerkesztőségéről. És lassan-lassan radikalizálódik. Ahogy a közvetlen egzisztenciális szorítás enyhül, a tét mind kristályosabban politikai; ahogy az ellenállás dacossága oldja az élet egyszerű védelmezésének vak görcsét, úgy lesz a Napló mind ironikusabb, távolságtartóbb, szórakoztatóbb és hatásosabb. A poloskák leszerelése és a Vincze Jánoshoz – A Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsának ügyvezető alelnökéhez – írt tiltakozó levél után igazán élvezetes olvasmány a Napló. Az irodalmias panaszkodást fölváltja a fölháborodás irodalma. Tegyük hozzá, hogy ez a lassú fölszabadulás 1989 októbere környékén válik igazán érzékelhetővé. Ez az az időpont, amikor Nicolae Ceausescu újrajelölése az RKP főtitkári posztjára indulatokat kavart Romániában, és ekkor nyilvánult meg talán először az a politikai elhatározás, hogy Ceausescut meg kellene buktatni. Ez most még csak politikai hangulat, de kétségtelenül politikai.
november 12. hajnalán
A G. rövidítése Tamás Gáspár Miklóst takarja. A naplóíró most végre olyan igazi gyűlölettel izzik föl, amilyent még a szekusok sem váltottak ki belőle. Ezen a novemberi hajnalon, jó hónappal az ekkor előre nem sejtett események előtt, az író T. G. M. 1983-as Látóhatár-béli interjúját olvassa. T. G. M. az erdélyiséget határozza meg, és ez az, ami nem tetszik a naplóírónak.
Ám itt van az a pont is, ahol visszakanyarodhatnánk mélyértelmű fejtegetéseinkhez, sajnos azonban a Napló is hirtelen véget ér.
A kötetet a marosvásárhelyi események néhány dokumentuma zárja. Akinek pedig ennyi is sok a politikából, az utolsó oldalakon keresztrejtvényt talál.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]