Kormányzási készségének deklarálása után az SZDSZ-nek mihamarább fel kell mérnie, hogy kinyilvánított céljainak megvalósításában milyen tömegbázisra támaszkodhat. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: Mekkora lehet a lakosságnak az a hányada, amelynek nem fűződik érdeke semmiféle politikai változáshoz. 30–40 százalék? Netán a felénél is jóval több?
A manapság unalomig hallott kinyilatkoztatás szerint a nép közönyös, a nép torkig van a politikával, a nép fél. A kétségtelenül (és egyre inkább) munkálkodó félelem és a bizonyíthatóan meglévő közöny mellett a tömegek mozdulatlanságának talán legfőbb oka az, hogy a lakosság jelentős része úgy érzi, semmiféle gazdasági érdeke nem fűződik a politikai változásokhoz. Néhány hét előtti, Beszélő-beli cikkében Mester Béla rámutat a gazdasági motiváció hiányának veszélyeire. Ám a szóban forgó jelenség véleményem szerint nem új keletű, hanem mára már megszilárdult, meghatározó erejűvé vált, s okai időben sokkal mélyebben gyökereznek.
A pártok mindeddig – érthető okokból – ódzkodtak az istenadta népet rossz színben feltüntető, kényes téma taglalásától, ám (jobb későn, mint soha) végre fel kell mérnünk, a lakosság mely rétegeire támaszkodhatunk jövőbeni programunk megvalósításában. Aligha számíthatunk az egykori pártállam jelentős számú, nem reform-elkötelezett kegyeltjére, akik a kezdeti berezelés és bizonytalankodás után hamar berendezkedtek, és otthonosan érzik magukat a jelenlegi langyos közegben: nem áll érdekükben a liberalizálódási folyamat siettetése. Merő naivitás és súlyos politikai hiba volna azonban azt hinnünk, hogy nyomasztó gondjainkért kizárólag az egykori egyeduralkodó párt regisztrált tagjai, vezetői a felelősek. Azt remélhettük, hogy a társadalom derékhadát képező, meghatározó jelentőségű középkorú réteg, amely évtizedekig fulladozott a kádári korszak ideológiai posványában, most fellélegezve két kézzel kap az éltető, liberális eszmék után. Nem így történt. Az egykor (a hatvanas évek végének lázas Európájában) kecsegtető reményekkel induló, nagy generációnak kikiáltott nemzedék már a hetvenes években behódolt a pártállamnak, de legalábbis a nyárspolgári életszemléletnek; a nonkonformizmussal járó kirekesztettséget és üldöztetést csak igen kevesen vállalták.
A lakosság nagy része – még ha belülről ösztönösen tiltakozott is a fennálló rendszer ellen – átvette a politikai elit életszemléletét, viselkedési sémáit: mintegy kivált a társadalomból, és a görbe utakat keresve tisztességtelen úton próbálta biztosítani – nemcsak megélhetését, de anyagi gyarapodását is. E régi beidegződések ma is élnek: a dolgozói réteg nagy hányada nem az alulról szerveződő szakszervezeti csoportosulások révén reméli megvalósulni érdekeinek képviseletét, hanem – a berögződött reflexeknek megfelelően – jobban bízik a jól bejáratott, bevált manipulációs lehetőségekben, és sündisznóállásba helyezkedve, saját pecsenyéjét sütögetve próbál boldogulni. (Az lenne az igazi magyar csoda, ha mindazt a leleményt és energiát, amelyet az emberek a tisztességtelen vagyonszerzés terén felmutatnak, a társadalom javára lehetne fordítani. Valószínűleg tüneményesen gyors gazdasági felemelkedésnek lehetnénk tanúi.) Úgy tűnik, a tulajdonviszonyok átrendezése sem lesz csodafegyver: könnyen lehet, hogy a privatizáció szent nevében létrehozott Hungarian Red Will Kft. valójában titkos, vagyonátmentő akció révén született, és vezető emberei talán éppen régi/új kapcsolataiknak köszönhetik pozíciójukat. S nem lehetetlen, hogy Kovács János, a Red Will Kft. szerelője ma éppúgy lopja a közös vagyont, mint egykor a Vörös Akarat Gépgyárban, a szocialista nemzetgazdaság legszebb napjaiban.
A morális leépülés kétségkívül a régi politikai elit köreiből indult ki. De az igazi baj akkor kezdődött, amikor az istenadta nép nem a hatalom birtokosai elleni harcot választotta, hanem mintegy lemásolta az általuk követett érvényesülési sémákat. Napjainkra az állampolgárok nagy részében megszűnt a bűntudat: a kisebb-nagyobb disznóságok elkövetése hétköznapi rutinná, életformává vált. Az ilyen életmódba beleszokott és belekényelmesedett emberek irtóznak bármiféle változás gondolatától is; a szerény, de biztos jövedelmet hozó mindennapi kis stiklik és seftelések lehetőségét nem akarják felcserélni a bizonytalannal, s egy esetleges új politikai vezetést csak addig fognak szeretni, amíg az nem korlátozza őket az ügyeskedés terén kifejtett töretlen buzgalmukban.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a közmorál ilyen mértékű leromlása több évtizedes folyamat eredménye; e tekintetben az Antall-kormány közel egyéves országlása jelentéktelen epizóddá törpül. (Más kérdés, hogy a kormány semmit nem tudott tenni e folyamat megállításáért; a demoralizációs trend az utóbbi egy év alatt talán még jobban érvényesül.) Szemléletesen úgy fogalmazhatnánk, hogy a régi pártállam által telepített időzített bombák korunkban robbannak fel, és még hosszú évekig pusztíthatnak, lehetetlenné téve privatizációt, politikai megújulást, gazdasági felemelkedést. A lakosságot társadalommá összefogó kohéziós erő évtizedek óta nem létezik; a nemzet egyedeire hullott szét, és már a földrajzi határok is alig-alig tartják össze. Úgy tűnik, a régi hatalmi struktúra nem az adósságfelhalmozással és a gazdasági csőddel, hanem a tömegek demoralizálásával okozta a legsúlyosabb károkat. A gyors privatizáció, a piacgazdaság kialakulása megnyithatná az utat a gazdasági fellendülés és egy magasabb rendű erkölcsi alapokon kiépülő társadalom felé, de éppen ez utóbbinak a hiánya miatt látszik lehetetlennek a kezdő lépések megtétele.
Milyen esélyei lehetnek ma e csapdából való kitörésre annak a politikai erőnek, amely kinyilvánította kormányzási szándékát, és felelősen fel meri vállalni a rettenetes örökséget? Az új eszméket, a morális megújulást hirdető prófétákat ritkán fogadják virágesővel: a bibliai időkben többnyire megkövezés vagy lenyakazás lett osztályrészük; civilizáltabb világunkban legfeljebb közröhej tárgyává lesznek. A nagypolitika hátországában mégsem kínálkozik egyéb harcmodor, mint hogy kegyetlenül nehéz, kitartó aprómunkával, jól irányzott propagandával megkíséreljük megnyerni a tömegeket. S e kilátástalan, hosszú menetelésben nem lehet egyéb támaszunk, mint egy maroknyi, a liberális eszméket töretlenül valló kisebbség, amely valami megmagyarázhatatlan csoda folytán mindeddig a Lajtán innen maradt. Az ország jelenlegi helyzetében fel sem merülhet a kérdés, hogy érdemes-e megkísérelnünk a lehetetlent – egyszerűen nincs más választásunk.
- Visszabeszélő [6]