A Rejtőzködő legendárium
egy olyan ember „sorstörténetét”, szellemi életrajzát mutatja be, aki irodalomtörténészként, tanárként, lapszerkesztőként és művelődéspolitikusként a Kádár-korszak egyik meghatározó egyénisége volt. Ha „csak” Pándi (Kardos) Pál ellentmondásokkal teli életét ismerhetnénk meg Csáki Judit és Kovács Dezső interjúiból, az sem lenne érdektelen, de Pándi kortársainak, tanítványainak vallomásaiból az elmúlt negyven év, s főleg az 1956 utáni korszak művelődéspolitikájáról kapunk összetett, távolról sem teljes, de tanulságos képet.
„A Tanár” – ahogy Pándit az egyetemen és egyetemen kívül sokan nevezték – két fiatal tanítványa huszonnégy embert szólaltatott meg. A hosszabb-rövidebb beszélgetések csak részben szólnak az interjúk tárgyáról, többnyire magukról az interjúalanyokról, azoknak Pándihoz, egymáshoz, a korhoz és a hatalomhoz fűződő viszonyáról árulkodnak. Ezek az emberek mind aktív részesei voltak a Kádár-korszak politikájának, s vallomásaikban vagy vállalják szerepüket, vagy igyekeznek tisztára mosni magukat. És ahogy ezt teszik, az mondja a legtöbbet a rezsim torz politikai gondolkodásmódjáról és módszereiről. Pándin kívül egyvalakit emlegetnek még sűrűn, aki személyében testesítette meg az elmúlt három évtized kultúrpolitikáját: Aczél Györgyöt. A kötet egyetlen nagy hiányossága, hogy éppen ő nem szólal meg benne.
Pándi Pált kortársai zöme tragikus sorsú embernek tartja. Tragikuma egyrészt abból fakad, hogy mindig, minden körülmények között, konokul hű maradt hitéhez, eszméihez, másrészt abból, hogy akiket fegyvertársainak hitt, azok éppúgy elhagyták, mint ahogy szisztematikusan szembefordultak vele legjobb tanítványai is, akik közül nem egy az akkor még illegális ellenzék prominens képviselője lett. Tragikus vétsége volt, hogy kiépülésétől, kiépítésétől kezdve fenntartások nélkül elfogadta a Kádár-rezsimet s annak konszolidációs politikáját, és elhitte, hogy felülről adományozható a népnek a demokrácia, az anyagi és szellemi jólét. Hűsége egy idő után nem csupán anakronisztikussá, önveszélyessé és meg a politikai elit számára is kényelmetlenné, de közveszélyessé is vált; tanítványait elidegenítette, hiába próbálta velük vitázva akár az általa szerkesztett Kritikában, akár másutt megvédeni, ők már így vagy úgy egy másfajta társadalmi-politikai realitás felé fordultak.
Hol a választóvonal?
A sok szubjektív megnyilvánulásból kialakuló s az objektivitás körvonalait sejtető mozaikkép újra meg újra túlmutat önmagán, egy kor és egy életút bemutásán. Jelen idejű következtetéseket, újabb dilemmákat sugall. Pándi gondolkodásában, munkásságában mély nyomot hagyott az ötvenes évek végén tetőző kontinuitás–diszkontinuitás-vita, amelyben – leegyszerűsítve – két tézis fogalmazódott meg: az egyik szerint mindaz, ami 1956 előtt a szocializmus építésében történt, az előzménye az 1956 utáni fejlődésnek is, a másik szerint 1956 éles cezúra. Pándi a kontinuitást vallotta. A vita egy adott politikai szituáció tünete és kifejezője volt, a valóságban a kérdésfeltevés történelmietlen, a vagy-vagy helyett az is-is közelíti meg inkább a realitásokat.
Olvasva-hallgatva a mai parlamenti vagy publicisztikai megnyilatkozásokat, úgy érzem, óhatatlanul újrafogalmazódik a kontinuitásprobléma. A retorikában a rendszerváltás ködös időpontja mint radikális választóvonal szerepel. S ím, megint egy mesterségesen kreált politikai szituáció, amelyben elvetendő, elutasítandó minden, ami 1990 előtt történt, s gyökeresen újnak hirdetendő, ami ezután következik. De ilyen váltás nincs. Nem tagadható meg a múlt, még ha sokan ezt teszik is. Vállalnunk kell – mint ahogy vállaljuk is, hisz mi mást tehetnénk – a múltunkat, az egyénit is, a kollektívat is. Nem feltétlenül örömmel persze, s a józanabbak kritikusan és önkritikusan. A múlt feldolgozása hosszú időt igényel. Ma még a múlt kacatjainak a kisöprése a divat, de el kell kezdődnie a kacatok újratanulmányozásának is. A ma is érvényes, nem a pillanatnyi politikai konjunktúrához kötődő értékek kibányászásának.
S hogy lehetne választóvonalról beszélni, amikor a mindennapi életben, a politikai, társadalmi és gazdasági szférában tovább élnek a régi beidegződések. Nem lehet az egyik napról a másikra beköszöntő gyökeres változásban reménykedni. Sajnos. Hiszen nem öröm az, hogy lépten-nyomon olyan jelenségekkel találkozunk, amelyek a „pártállam” időszakából ismerősek. Hiszen változatlanul gyakori a felülről vezérlés (lásd a Hungaroton vagy az Országos Filharmónia igazgatóváltását, a Magyarország főszerkesztőcseréjét mint módszert, és sokan változatlanul azt hiszik, pozíciójuknál fogva nekik kell megmondani, hogy mit szeret vagy nem szeret a nép.
Mi nem kell a közönségnek?
A könyvben Mezei Gyula, a volt Fővárosi Tanács művelődésügyi osztályának volt vezetője hosszan taglalja, miért akarták például letiltatni Spiró György Csirkefejét, vagy miért nem lehetett bemutatni Nádas Péter Találkozását a fővárosban. Az egyik esetben az író személye irritálta a kultúra legfőbb irányítóját, a másikban a darab valóságtartalma zavarta az idillt álmodó kulturális vezetőket. De mindkét esetben arra hivatkoztak, hogy ezek a művek nem kellenek a közönségnek. S egy mai példa: Nyíregyházán Gombrowicz Esküvő című darabjának bemutatója után ugyanezen indokkal akarta levetetni a műsorról az előadást a város polgármestere. Egyik példámban sem a produkciók tényleges művészi értékei vagy hibái játszottak szerepet a véleményalkotásban; akkor is, most is féltek a vezetők, féltették pozíciójukat, ideológiai vagy politikai hatalmukat, s valami más megoldatlan problémáról terelődött el a figyelem egy partikuláris gond felnagyításával. A védekező mechanizmus nem változik.
A kötet fiatalabb interjúalanyai rendre megfogalmazták a nyolcvanas évek politikai életének jellegzetességeit: a koncepciótlanságot, a stratégia hiányát s az ebből eredő taktikai hibákat, az eszmei-gyakorlati elbizonytalanodást. De hiába történt meg a politikai váltás az irányítás minden szintjén, finoman szólva, képlékeny viszonyok uralkodnak ma is. Keménykedés az egyik oldalon, döntésképtelenség a másikon. Például az oktatásügyben intézmények megszüntetése, átalakítása egyfelől (például a pedagógiai kutatás terén), s a minisztérium koncepciótlansága másfelől (tantervek, tanulmanyi versenyek, oktatási törvény stb.).
A Mozgó Világ-botrány
A Rejtőzködő legendárium egyik legfelkavaróbb részlete az, amelyből a régi Mozgó Világ körüli manipulációkra derül fény. Sok mindent tudunk ezekről, mégis a rendszer kapkodó működését különösen érzékletesen leplezi le az, ahogy az egyik oldalról Agárdi Péter, a másikról Kulin Ferenc láttatja az eseményeket, azok hátterét, a lap megszüntetésében részt vevők szerepét stb. S e beszélgetéseket olvasva kinek ne jutna eszébe a Magyar Nemzet körüli mai huzavona? S ki nem gondolkodna el azon, hogy kitűnő elemzőképessége ellenére is mennyire nem értette meg a viharos gyorsaságú politikai változásokat a reformkommunista Agárdi, s az elmúlt évtizedben milyen tipikus pályát járt be az MSZMP-titkárságtól a meghasonláson, az ellenzéki gondolkodókkal való találkozáson át az MDF-ig, a briliánsan elemző tudóstól, érzékeny szerkesztőtől a hivatásos politikusig Kulin.
Ahhoz, hogy jelenünk és jövőnk európai mintákhoz igazodva alakuljon, elengedhetetlen – még ha ma ez sokaknak képtelenségnek és fölöslegesnek is tűnik – a közelmúlt analizálása. Csáki Judit és Kovács Dezső interjúkötete ehhez fontos – a tudományos kutatást nem helyettesítő, de nélkülözhetetlen – adalék lehet. S egyben arra is figyelmeztet, hogy mindannak, ami a kötet tanúsága szerint is az elmúlt negyven évben a kultúrpolitikában történt, egyetlen ellenszere lehetett volna: a nyilvánosság. Ami akkor nem létezhetett, az most lehetőségeiben adva van. A nyilvánosság lankadatlan kontrolljáért is kiált a Rejtőzködő legendárium.
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]