A jelek szerint az Antall-kormány a privatizáció brit–német módszerét igyekszik átvenni. Csakhogy ezek a módszerek a magyar esetben nem, vagy – miként az eddigi hazai privatizációs tapasztalatok is mutatják – csak igen rossz hatásfokkal alkalmazhatók.
Ki más hozhatná létre…?
A brit–német módszer mellett lehetséges privatizációs út az állami vagyon szétosztása is. Az „állampolgári részvény” gondolatát az utóbbi években több neves nyugati közgazdász – többek között Anders Aslund, Oliver Blanchard és Richard Layard, Milton Friedman, valamint Jeffrey Sachs – vetette fel. Lényegében két érvet hoztak fel az elképzelés mellett. Egyrészt a privatizáció Kelet-Európában indulatokat korbácsol fel, törekedni kell tehát a lehető legigazságosabb megoldásokra. Azaz olyan privatizációt kell megvalósítani, amely a legkisebb tömeges ellenállásba ütközik. Az SZDSZ ennek az „éremnek” a másik oldalát hangsúlyozza, véleményem szerint helyesen. Nevezetesen: ez idáig a magyarországi privatizáció az emberek feje felett, valahol a magasságos állami hivatalokban zajlott – ha zajlott –, ami a magyar lakosság többségét – és ez még a jobbik eset – közömbössé tette a folyamat iránt. Márpedig az állami vagyon magántulajdonú vagyonokká történő átalakítása kulcskérdés. Ha ebbe az emberek többsége nem kapcsolódik be, akkor ki más hozhatná létre a hőn áhított piacgazdaságot?
A nyugati szakértők másik érve az – összhangban az SZDSZ-szel –, hogy a gazdasági átalakulás, amely amúgy is számos veszéllyel terhes, annál sikeresebb lehet, minél gyorsabban zajlik le. A külföldi tőke részvétele kevés, a tulajdonviszonyok és a tényleges tulajdonosi jogok „egy csapásra” történő átalakítására van szükség. Ezért javasolják a teljes állami (nem számítva a közszolgáltatásban működő és a „kisprivatizáció” – nálunk előprivatizáció – körébe tartozó) vagyont.
Mennyi osztható szét?
Ez a módszer azonban számos, eddig megoldatlan problémát vet fel, amelyekkel most nem kívánok foglalkozni. Csak azt hangsúlyoznám, hogy – és ebben egyetértek a Soós–Tardos-féle javaslattal – egy meghatározott körre szükséges korlátozni az állami vagyon szétosztását. De hogyan határozzuk meg ezt a kört? Szerintem – és ennyiben más a véleményem – az állami vagyon hozzávetőleges könyv szerinti értékének 10 százalékában (200 milliárd forintban) megjelölt határ esetleges, közgazdaságilag nehezen alátámasztható. Ehelyett valódi kritériumot kell keresnünk.
Ilyen ésszerű kritérium lehet a következő. A kisebb vagy viszonylag könnyen decentralizálható vállalatokat a tényleges adásvétel útján szerencsés magánkézbe adni. Ugyanakkor létezik az állami vállalatoknak egy olyan csoportja – talán 150–200 cégről lehet szó –, amelyek nehezen centralizálhatók, hazai méretekben monopóliumoknak számítanak, és amelyek privatizálása és hatékonnyá tétele jelenti a legsúlyosabb problémát. Ebben a körben lehetne alkalmazni az állampolgári részvényt. Persze e vállalatok mielőbbi talpra állítása érdekében a külföldi tőkét is be kell vonni.
Az eljárás innen kezdve viszonylag egyszerű és kidolgozott: az Aslund–Blanchard–Layard-koncepciónak megfelelően az említett vállalati kör részvényeit a lakosság számára azonos összetételű részvénycsomagokban kell kiosztani. A vállalatokat azonnal be kell vezetni a tőzsdére, és a részvényeik forgalmára – a Soós–Tardos-javaslatnak megfelelően – kötelező tőzsdei értékesítést kell előírni.
Az ÁVÜ szolgálatában?
Többen vetették fel és jogosan, hogy 10 millió állampolgár nem lenne képes hatékonyan ellenőrizni vagyonának működtetését. A probléma valóban komoly, de nem megoldhatatlan. Jelentős szerepet kaphatnának ugyanis az olyan – főként külföldi – beruházási bankok, tanácsadó és auditáló cégek, amelyek már ma is szép számban működnek Magyarországon, és asszisztálnak az ÁVÜ (Állami Vagyonügynökség) nehézkes privatizációjához. E cégeket azzal kéne megbízni, hogy befektetési társaságok szervezésében vegyenek részt, vagy maguk alakítsanak befektetési társaságokat.
Jelenleg e tanácsadó cégek – az ÁVÜ megbízottaiként – csakis abban érdekeltek, hogy az ÁVÜ számára elfogadható vagyonértékelést készítsenek, és minél pénzesebb, de legalábbis az ÁVÜ-nek tetsző vevőt találjanak, tehát keressék az összhangot az ÁVÜ bevételnövelési szándéka és más irányú privatizációs törekvései között. Ez az érdekeltség szükségképpen rövid távú – mert a vagyon eladásához, nem pedig a vállalat eladás utáni működéséhez kapcsolódik. Amennyiben viszont az említett cégek befektetési társaságokként működnek, akkor fő törekvésük a vagyon hosszú távú és minél nagyobb mértékű gyarapítása is, hiszen saját, bevételük és profitjuk is ahhoz kötődik. Hatni kezdene tehát a hosszú távú és – ami szintén lényeges – az ÁVÜ helyett, a részvénytulajdonosok, a lakosság megbízásához szorosan kapcsolódó érdekeltség.
Az időzítésről
Súlyos kételyeim vannak a tekintetben, hogy vajon helyes volt-e a javaslat időzítése. Részben azért, mert – legalábbis az általam ismert források alapján – a javaslat meglehetősen kidolgozatlan. De ami ennél is fontosabb: fennáll a nagyon is reális veszélye annak, hogy a javaslatot az MDF és a kormány mint az FKgP-követeléssel homlokegyenest szemben álló másik szélsőséget tudja gyengíteni a közvélemény előtt. Ez taktikai hiba lehet, mert a lényegi kérdésről – a privatizációról – a figyelmet megint máshová, az MDF–FKgP közötti huzavona medrébe tereli. Van azonban egy ennél is rosszabb lehetőség: az a veszély, hogy végül is az MDF és a kormány valamilyen „kompromisszumos” módon – amilyet eddig is több ízben láttunk – belekeveri az SZDSZ-javaslatot a saját zavaros elképzeléseibe, valamint az FKgP-vel folytatott alkudozásába. Ez esetben az SZDSZ-nek sikerül részlegesen „megreformálnia” a kormányálláspontot, de közben maga a javaslat is felvizezódik, és még inkább kiütköznek tisztázatlan vonásai. Persze az SZDSZ reálpolitikusként nem tehet mást: megpróbálja befolyásolni a kormányt. Erre alkalmat kínált a kárpótlási törvény vitája, és kérdéses, hogy lezárulása után lesz-e még egyáltalán szó a parlamentben privatizációról. Mindezek ellenére szerencsésebbnek tartottam volna, ha az SZDSZ a kárpótlási törvény körüli zűrzavartól elkülönítetten, például a közeljövőre beharangozott stabilizációs programja keretében állt volna elő elképzeléseivel.
Bauer Tamás elutasítja az állami vagyon egy részének ingyenes szétosztását (Beszélő, 1991. február 16.) Abban egyetértek Bauerral – miként az a fentiekből is következik –, hogy nem volt szerencsés a Soós–Tardos-javaslatnak a kárpótlással történő összekapcsolása. Itt két, elméletileg és gyakorlatilag is teljesen különböző dologról van szó. Viszont nem fogadom el Bauer fejtegetését, amikor az állampolgári részvény lehetséges veszélyei és tökéletlenségei miatt bírálja a Soós–Tardos-javaslatot. Igen, az állampolgári részvénynek is vannak veszélyei, de eddig nem találtunk jobb és megvalósítható megoldást.
(A szerző az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének, illetve jelenleg a stockholmi szovjet–kelet-európai gazdasági kutatóintézet munkatársa.)
Hivatkozott cikkek
- gazdaság [7]