Miközben a rádió hírül adja, hogy Gorbacsov a hadsereg pártvezetőinek értekezletén beszélt, és azt mondta, a párt szerepe ismét erősödni fog, az International Herald Tribune moszkvai tudósítását olvasom. A tudósítást egy rosszul sikerült születésnapról. „A vendégek hallgattak, és úgy üldögéltek, mintha halotti tort ülnének. Gyászolták, hogy véget ért az álom, és nekik szembe kellett fordulniuk azzal az emberrel, akibe reményeiket vetették. Olyanok voltak, mint a hívők, akik ráébredtek, hogy nincs Isten.”
Az egybegyűlteket a 60 éves Jakovlev látta vendégül. A Moszkovszkije Novosztyi főszerkesztője. A vezetője annak a lapnak, amely eredetileg Gorbacsov újságja akart lenni. De mára ellenzéki újság lett. „Gorbacsov most gyűlöl minket” – állítja Jakovlev. „Ha említeni kénytelen, csak az angol változat címét veszi az ajkára, Moscow Newsnek mondja, azt sugallva, hogy valamifele idegen eszmék szócsöve.”
Az egykor Gorbacsov mögé felsorakozó értelmiség Bovintól, az Izvesztyija szemleírójától Zaszlavszkajáig, a közgazdászig, Afanaszjev történésztől a rugalmas opportunistának tartott Arbatovig, most Jelcint támogatja. Azt a politikust, akiben sohasem bíztak teljesen – jegyzi meg az amerikai tudósító. Akiből nem néztek ki olyan politikai művészetet, mint aminővel Gorbacsov kápráztatott el az első években. Akiről azt hiszik, ha ő lett volna Gorbacsov helyében, biztos kitöri a nyakát az egyik vagy másik kanyarban.
„Borisz Jelcin az utolsó reményünk.” Ezt már a hamburgi Die Zeit tudósításából idézem. A tudósító nem a hitetlenül hívő értelmiségiek hangulatát tolmácsolja, hanem a leningrádi munkásokét.
De előbb visszaemlékszik Gorbacsov első leningrádi fellépésére. „1985. május 17-én, az egykori Szmolnij palotában lépett ki a Kreml új vezetője először elődei árnyékából. Szabadon beszelt és folyékonyan, közvetlenül és lebilincselően, kellemmel és karizmával adott elő eddig nem hallottakat, még csak nem is gyanítottakat. A leningrádi elit lenyűgözve hallgatta, ahogy a moszkvai ember a létezés új könnyedségét mutogatja.”
De a peresztrojka immár a múltba tűnt. „A szögletes dalia, aki most a Kirov Művek munkásai előtt szónokolt, sziklákat okádott ki magából: a robbanékony, sértő, megsemmisítő szavak Gorbacsovra zúdultak. Duzzadt, kivörösödött arcán patakokban folyt az izzadság, elmosva minden kellemet. De az üzem csarnokában a kemény, barázdás arcú emberek csüngtek az ajkán.”
Némely nyugati megfigyelők azt hiszik, hogy a hadonászó populista, a politikai szerencselovag csak Gorbacsov hibáiból profitál. De a valóság bonyolultabb. Jelcin folytatja – más eszközökkel – a küzdelmet, amit Gorbacsov félbehagyott. A Kreml főnöke meg akarta váltani a szovjet múlttól az állampolgárokat és népeket. Hajdani szövetségese és a mai ellenlábasa meg akarja menteni az embereket és a népeket a szovjet jövőtől. „Az egyik fél oldalán az apparátussal és a hadsereggel, a másik fél a mögé sorakozó felbolydult munkásokkal és a felvilágosodott városokkal készül a végső ütközetre” – írja Schmidt-Hauer, a Die Zeit kitűnő szovjetológusa.
A legutolsó napok eseményei azonban arra vallanak, hogy a végső ütközet eltolódik. A konzervatív front sem fizikailag, sem morálisan nem készült még fel egy szovjet Tienanmenre. De az is lenét, hogy a nagy megmérkőzés végleg elmarad. Az újból szovjetizált jövőt felporciózva, kicsi (még az ilyenkor meglepően kevéssé kényes nyugati gyomor számara is megemészthető) adagokban szervírozzák. Épp ez, az úgy-ahogy elfogadható felszolgálás volna a magát államfőből pártfőtitkarrá, a századvég egyik legnagyobb államférfiából trükkös, az igazsággal nagyvonalúan bánó politikussá visszaminősülő Gorbacsov új szerepe. Úgy tetszik ugyanis, hogy a külföld – Bushtól Genscherig és Mitterrand-tól Majorig – kisebbik rosszként elfogadja a még meg sem döntött tervutasításos szocializmus restaurációját a Gorbacsov utáni jövő kockázataival – a sztálinista (és pravoszláv) katonák imperializmusával, avagy a meglehetős valószínűséggel kudarcba fulladó Jelcin-kísérlettel szemben.
Mostanában elég gyakran fölbukkan az a gondolat, hogy a Szovjetunió Kelet-Európa és Kína között terül el: innen nézve Európa, de amonnan nézve Ázsia. Magában a Szovjetunióban is hangot kap a felfogás, hogy hagyni kéne az Európa Házat, ahol már foglaltak a jó apartmanok, s Kelet felé kell fordulni, ahol nem a padlásszobát akarják rájuk tukmálni. A legújabb fejlemények, hogy – miközben Moszkvában a vállukat vonogatják, merthogy Bush elhalasztott látogatása még az utóbb tervezettnél is későbbre halasztódik – tüntető nyájassággal ápolják a kínai kapcsolatokat, és készülnek a nagy kibékülésre Japánnal.
A kínai vezetéssel már régóta igen kellemes a viszony, de eddig suba alatt folyt a barátkozás, most nagydobra verik. Csao Ce-min pártfőtitkár májusi látogatását túláradó lelkesedés előzi meg, nagyjából ugyanakkora hírverés, mint nálunk a pápa látogatását. És a jobblétre szenderített glasznoszty után gleichschaltolt televízió és sajtó megkülönböztetett figyelmet szentel a kínai vezetők jelenlegi tanácskozásának. E tanácskozás üzenete, hogy fenn kell tartani a politikai diktatúrát, de a Tienanmen téri vérfürdő okozta megszakítás után ismét folytatni kell a gazdaság reformját. Ennek a – valamelyest késői Kádár-korszakra emlékeztető – rendszernek az átvétele megfelelő játékteret nyújthat a mai Gorbacsovnak, és elfogadható az apparátusnak meg a tisztikarnak: üzlet lesz, ígéri, de a párt és a bürokrácia, nem pedig a magánvállalkozás számára.
A „kapitalizmushoz” – még ha ez a kommunisták kapitalizmusa leend is – tőke kell. A németek nem győzik hangoztatni, hogy függetlenül a jelenlegi nehézségektől, a Szovjetuniót óriási potenciális piacnak tekintik.
De Moszkva számára most inkább Tokióból száll fel a reménysugár. Washingtonban igencsak erősödik a Japán-ellenes hangulat. Azt hiszik, a két ország közötti kereskedelem jellege, minden módosítási kísérletük dacára, változatlanul Tokió érdekeit szolgálja, tartósítja (és folyamatosan növeli) a jelenkori gazdaság döntő ágazatában, a nem egyértelműen hadi célzatú elektronikában a japán fölényt.
Tokió számára e helyzetben különösen kapóra jön, hogy a szovjetek visszaadják a Kurilli-szigeteket, vagy legalábbis a négy kicsi, de stratégiailag értékes sziget közül kettőt. Ez lehetővé tenné, hogy a második világháború kegyetlenkedései után Délkelet-Ázsiában sem fönntartások nélkül fogadott – és új tevékenységi terepet kereső japán tőke ma kölcsönöket nyújtson Moszkvának, és óriásberuházásokba fogjon a zimankós, de nyersanyagokban igen gazdag, jószerivel még feltáratlan Kelet-Szibériában.
Kell még ide valami befejezés. Jöjjön, és álljon egyetlen szóból: „talán”. Túl nagy a nyomor, túl élesek a nemzeti ellentétek, hogy hinni lehessen bármiféle előre kigondolt menetrendben.
- Külföld [6]