Az RMDSZ-vezetőség, melynek tagjai egyben RMDSZ-szenátorok, illetve -képviselők – a magyarság jogaiért folytatott küzdelem fő színterévé a parlamentet tették. Mivel az RMDSZ-frakció kitűnő, tapasztalt és a román nyelvet is magabiztosan beszélő jogászokkal rendelkezik, így igazának elsősorban jogi érvekkel próbált érvényt szerezni. Közel egy év távlatából joggal állapíthatjuk meg: a legkisebb eredmény nélkül.
E hiábavaló csatározások, melyek során az RMDSZ gyakorlatilag a Vatra „vitapartnerévé” süllyedt, az RMDSZ-vezetőség csaknem összes energiáit felőrölték. A vezetőség nemcsak az általa képviselt magyarság nagy részétől szigetelődött el, de az RMDSZ területi szervezeteitől is. S mivel a szervezet tevékenységében a hagyományos, hierarchikusan építkező pártmodell érvényesül, megfelelő „felső utasítások” hiányában a helyi szervezetek is távol maradtak a civil társadalom megmozdulásaitól (talán Temesvár kivételével), s meg sem próbálták ellensúlyozni azt a képet, melyet a magyarokról a front sajtója, valamint a Vatra-lapok kialakítani igyekeztek. Így történhettek meg a tv magyar adása ellen szinte folyamatosan zajló támadások s az adásidő megkurtítása, illetve az adások 50 százalékának Erdélyből, azaz a Vatra-centrumokból – Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Szatmárról – való „kitiltása”. Már a kezdet kezdetén felmerült egy román nyelvű RMDSZ-lap kiadásának ötlete, ám az elmúlt esztendő arra sem volt elegendő, hogy a terv a konkrét elképzelések szakaszába juthasson.
A vezetőség egyértelműen a magyar–román együttműködés alternatívája mellett döntött, a parlamentben azonban nemcsak hogy semmi konkrét eredményt nem érhettek el, de konstruktívnak szánt, valóban szakszerű és imponáló működésük még csak a román nyilvánosság megnyerésére sem lehetett alkalmas (bár ilyes illúziókat a vezetőség dédelgetett magában), hiszen a tv Parlamenti krónika című műsorának szerkesztői éberen őrködtek azon, hogy a néző az RMDSZ-képviselők, illetve -szenátorok tevékenységéről ne alkothasson kedvező képet.
Ennek az alternatívának számos buktatója is van. Kezdettől nyilvánvaló volt ugyanis – s a sejtés később hiánytalanul igazolódott –, hogy a parlamenti fronttöbbség csakis a nemzeti kizárólagosság kategóriáiban képes gondolkodni. Ha az RMDSZ a frontot elfogadja partnernek, az csakis magyar kompromisszumokat eredményezhet, olyan értelemben megalkuvásokat, mint a bécsi döntés évfordulóján kiadott nyilatkozat, melyben az RMDSZ is elfogadja, hogy „mindennemű nemzetiségi autonómia perspektivikusan a román állam széteséséhez vezet”.
A másik alternatíva, azaz a román közvélemény legalább egy részének a megnyerése ugyanakkor nem lett volna utópikus célkitűzés. Az elmúlt hónapokban a román sajtó jelentős része (Expres, Acum, Contrapunct, Romania Literara, Romania Libera, Cuvintul, Catavencu, Baricada, Flacara stb.) egyre inkább magyar–román vonatkozásban is a tárgyilagos hangnem, sőt – horribile dictu – a magyarok iránti rokonszenv irányában mozdult el. Nézetünk szerint a Vatra értelmiségi körökben való egyre érzékelhetőbb elszigetelődése is ennek a folyamatnak köszönhető.
A helytelen RMDSZ-stratégia mögött sajnos ezúttal is egy egészen elméleti jellegű félreértés áll. Nevezetesen annak föl nem ismerése, hogy a jog mindig valamilyen társadalmi tényállást, hatalmi erőviszonyt rögzít. Következésképpen ahhoz, hogy a kisebbségek számára kedvező törvények születhessenek, a kisebbségeknek az összes rendelkezésére álló kül- és belpolitikai eszközt föl kell használniuk.
Az RMDSZ-vezetőség a parlamenti csatározások miatt a nem parlamenti ellenzékkel való kapcsolatáról lemondott, a közvélemény szakszerű és hatékony befolyásolásának lehetőségét kihasználatlanul hagyta, a külföldnek pedig – a parlamenti partnerség (csak magyar vonatkozásban reális) fenntartása érdekében – a hatalom valóságos szándékairól tudatosan hamis képet rajzolt.
Hogy mennyire képtelen a mai vezetőség átgondolt taktikai sakkhúzásokra, leginkább talán a Besszarábia kérdésének kezelése mutatja. Ma már kétségtelen, hogy a nagyromán eszme jegyében a moldáviai románság is ugyanazt a kisebbségellenes nemzeti politikát szeretné folytatni, mint a romániai. E tényt felismerve az RMDSZ a Szovjetunió fennmaradására vonatkozó népszavazás (s az azzal kapcsolatos törvénysértések) kapcsán nem nyilvánított véleményt, miközben minden más politikai formáció szolidaritást vállalt a Pruton túli románsággal. Ez a magatartás érzelmileg érthető, politikailag érthetetlen.
A romániai magyarságnak semminemű érdeke nem kötődik ahhoz, hogy Besszarábia a szovjet birodalom része maradjon. A kiváláshoz viszont igen. Ez esetben ugyanis Besszarábia vagy függetlenné válik, vagy csatlakozik az anyaországhoz. Mindkét esetben a romániai magyarság pozíciói erősödnek, perspektivikusan mindkét eset az ország föderalizálása irányába mutató folyamatokat indíthat el.
Az – érdekében is álló – folyamat melletti állásfoglalás egyben pozitív visszhangra találhat a román közvéleményben, főként a virtuális szövetségesek körében. Az állásfoglalás nem jelent elvtelen kompromisszumot sem, hiszen az erkölcsi alapot teremthet a besszarábiai kisebbségek jogai melletti kiállásra is.
A hallgatás a románellenesség jeleként, a magyarellenes előítélek igazolásaként értelmezhető. Ostobaság föl nem ismerni, hogy a román közvélemény minden ilyen esetben árgus szemekkel lesi (nézetünk szerint is árulkodó) reakcióinkat.
Az RMDSZ tehát két többé-kevésbé reális alternatíva helyett a román demokrácia jövőt hordozó erőivel (főként a Polgári Szövetségbe tömörülő fiatalokkal) való összefogás vagy a nemzetiségek kérdése megoldásának és a határok garantálásának összekapcsolása helyett egy teljesen irreális harmadikat, a fronttal való együttműködést választotta.
A fentiekből az a lehangoló következtetés adódik, hogy a román magyarság képviselői ugyanúgy a félig gondolt gondolat jegyében tervezik meg politikai stratégiájukat, mint a háború utáni nemzedék. Félő, hogy az eredmény is hasonlatos lesz.
(Szepsiszentgyörgy)
- Külföld [6]