– Kinek a kezében van ma a hatalom a Szovjetunióban?
– A pártapparátuséban, amelynek minden földrajzi egységben és minden gazdasági ágazatban érintetlenek a pozíciói, s amelynek akaratát hűségesen követi a KGB. A KGB viszont a rendőri erők és a hadsereg egyes szegmentumait tartja ellenőrzése alatt és használja föl céljaira. Nagy tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Gorbacsov és ezek az erők valódi hatalommal bírnak. A szovjet hatalmi szerkezet kaotikus. Az egyes köztársaságokban, a nagyvárosokban vagy akár a kisebb településeken is a választott tanácsok szembefordultak a régi establishmenttel, s új, demokratikus struktúrák, egy alternatív hatalmi bázis kiépítésén munkálkodnak. A Szovjetunió mára e két erő nyílt konfrontációjának színtere lett. Ez nyilvánult meg januárban Vilniusban és Rigában is.
– Hogyan oldódhat meg ez a szembenállás?
– Egy biztos: a nómenklatúra nem győzhet. A választott testületek el fogják söpörni az apparátust, a kérdés csak az, hogyan. Én kétfajta forgatókönyvet tudok elképzelni. Nézzük először az optimista változatot. Eszerint a központi apparátus hatalma lassan, lépésről lépésre elsorvad, s ami megmarad belőle, az Orosz Köztársaságra száll. A konfrontáció ebben az esetben az orosz parlament és Gorbacsov apparátusa között bontakozik ki. A felszínen Oroszország és a Szovjetunió párharcát látjuk, a gyakorlatban azonban a Jelcin vezette parlament, a Szobcsak vezette leningrádi tanács, a Popov és Sztankevics vezette moszkvai tanács, illetve a minisztériumok és párttestületek között fog kialakulni. Gorbacsov és Jelcin eközben békés eszközökkel végigjátszhatja a maga játszmáját, amelynek optimista végeredménye az lehet, hogy a központi szovjet szervek kezéből kicsúszik a végrehajtó hatalom, s a Szovjetunió egyszerűen fölszívódik, hiszen eddig is Oroszország volt benne a csontváz, s ez a csontváz most egyszerűen kisétál belőle. Oroszország lesz az egykori központi szovjet hatalom örököse, a többi köztársaság pedig függetlenné válik. Négy köztársaság, Oroszország, Ukrajna, Belorusszia és Kazahsztán már meg is kezdte a tárgyalásokat egy laza szövetségről. Az elnöki tisztet rotációs alapon töltenék be az egyes köztársaságok elnökei, közös lenne a hadsereg, a távközlés, a közlekedés. Egyszóval egyfajta nemzetközösségről lenne szó. A balti államok, Moldávia, Grúzia és Azerbajdzsán csak gazdaságilag kapcsolódna hozzájuk: nekik az orosz nyersanyagra van szükségük, Oroszországnak pedig a balti kikötőkre.
De lássuk a másik változatot is. A régi apparátus érzékeli azt a veszélyt, amit ez a fokozatos átmenet jelent, s megkísérli az erőszakos megoldást, a katonai puccsot. Kérdés, hogy a hadsereg egésze hajlandó lesz-e a nómenklatúra érdekeiért cselekedni. A vilniusi támadás mindenesetre intő példa: a vilniusi helyőrség parancsnoka, Uszkopcsik vezérőrnagy ugyan lelkesen támogatta a rohamcsapatok akcióját, de a kaunasi már nem. Ezért foglalhatták el csak a vilniusi tv-tornyot, s ezért maradt érintetlen a kaunasi. Ráadásul ezek a különleges alakulatok sem engedelmeskednek feltétlenül a kiadott parancsnak: tizenöten dezertáltak, azóta is a litván lakosság bújtatja őket. Másik részük egyszerűen úgy viselkedik, mint egy rablóbanda: polgári otthonokba törtek be, tankokkal üldözték a járműveket stb. Mindenesetre ha ez az a fegyveres erő, amiben Gorbacsov és a pártapparátus bízhat, akkor tényleg nagy baj van.
– Milyen a hadsereg belső rétegződése?
– A párt és a hadsereg összetartó ereje a KGB és a Pugo vezette belügyminisztérium. Jazov is a KGB saját embere, világéletében a honvédelmi minisztérium káderügyeivel foglalkozott. Körülötte alakult ki azoknak a különleges feladatokkal megbízott KGB-tiszteknek a szövetsége, akik a Gorbacsov-szárny magvát alkotják. Ők azonban csekély fegyveres erőre támaszkodhatnak. A következő csoport, az ún. „fekete ezredesek”, az Alksnis- és Pertusenko-féle orosz imperialisták tele szájjal szidják Gorbacsovot Kelet-Európa és Németország elvesztése miatt, sőt ha tehetnék, bármelyik pillanatban halomra lőnék a gorbacsovistákat, s létrehoznák saját diktatúrájukat. A fiatalabb, demokratikus szemléletű tisztek szerencsére – parlamenti jelenlétük révén egyelőre ellensúlyozzák befolyásukat, kérdés, hogy ez a befolyás elegendő lenne-e arra, hogy adott esetben a fegyvert a tűzparancsot kiadó tábornokok ellen fordítsák. Mindenesetre a hadsereget megosztó három említett, jól elkülönülő politikai vonal miatt igen veszélyes játék a hadsereghez nyúlni a hatalom fenntartásáért. A helyzet kísértetiesen emlékeztet 1799. brumaire 18-át megelőző időszakra. A direktórium Napóleont és a hadsereget akarta felhasználni az ellenzék megrendszabályozására, Napóleon ekkor feloszlatta a nemzetgyűlést, aztán szétzavarta a direktóriumot, első konzullá nyilvánította magát. Ezt a szerepet két vezető is eljátszhatja a Szovjetunióban: az egyik Gromov tábornok, a másik Ogarkov marsall. Gromov most belügyminiszter-helyettesként is a hadsereget képviseli, s az „afgánok” egykori parancsnokaként bizonyos tekintélynek örvend… Bármit is tesz Gorbacsov, saját hatalmát aknázza alá. A végkifejletet a népszavazás utáni időszakra, tavasz végére, nyár elejére jósolom.
– Mit tehet Kelet-Európa?
– Ha a központ beveti a hadsereget Oroszország ellen, miért kímélné Magyarországot és Lengyelországot? Kelet-Európa biztonsága Jelcin győzelmétől függ. Jelcin a hét végi népszavazás eredményétől függetlenül megpróbálja elfogadtatni az új orosz alkotmányt, amely lényegében az amerikai alkotmány mása, aztán elindul az orosz elnökválasztáson, s ekkor derül majd ki, mire is képes valójában. Úgy vélem, Gorbacsov pozíciója hallatlanul meggyöngült, inog körülötte a régi hatalmi struktúra, bizonytalan a katonai támogatás. Kelet-Európának felül kellene kerekednie a Gorbacsovtól való félelmen, s közvetlenül Landsbergisszel, Jelcinnel, Gamszahurdiával kellene az államügyeket intéznie.
- Külföld [6]