David Kumerman

Nyomtatóbarát változat

Az ikrek

A cseh politikai élet szereplőit az utóbbi időben egyre súlyosabb tériszony gyötri: amint magasabb szintre jutnak, máris mindent megtesznek, csak hogy ismét visszacsúszhassanak – véli számos tekintélyes cseh gondolkodó. A Polgári Fórum januári kongresszusán például úgy tűnt, minden elrendeződött: a szervezet párttá alakult, s akinek ez nem tetszett, keserű szájízzel ugyan, de kilépett. A csalódottság nem véletlen. Szavazatunkat nem egy magabiztos jobboldali pártra adtuk, hanem az ellenzéki múltat folytató szervezetre. Így aztán a Liberális Klub tagjai és támogatói rögtön a kongresszus után megindították (szélmalom)harcukat, új választásokat követelve, s már-már süllyedőben volt a parlament hajója, amikor – deus ex machina? – megjelent Havel elnök, hogy egy kiváló dramaturgiai fogással mentse a menthetőt. Nem volt titok, hogy bár szíve a liberálisok felé húz, esze mégis azt diktálta, hogy inkább megegyezésre szorítsa őket.

A Klaus-követők megalakították a maguk elitpártját, s nagy hangon tiltakoznak minden ellen, amit kommunistának vagy a kommunizmus származékának vélnek. Míg a régi máskéntgondolkodók a kommunista rendszer ellenzékeként, azaz a totalitarizmussal szemben álló liberálisként definiálták magukat, addig a maiak a kommunizmussal szemben álló totalitarizmus hívének bizonyulnak. Mintha kicsit összekavarodtak volna a szavak, az értékek.

A Klaus-szárny neve: Polgári Demokrata Párt. Egy szót a másik oldal is megtartott az eredeti névből, s hozzátette azt, amit legfontosabbnak tartott: Polgári Mozgalom. Egyik vezetője, Dienstbier így jellemezte: „Mi megnyerni, nem elrettenteni akarjuk az embereket.” Kérdés persze, alkalmas-e erre az alapszabály egyik fő pontja: a belépni szándékozónak nyilatkoznia kell, volt-e valaha tagja a kommunista pártnak… A két csoport között számos különbség van, az mindenesetre tény, hogy a PF mint parlamenti többség s mint koalíciós partner továbbra is megmaradt.

A jobboldali pártok egyértelműen üdvözölték a szakadást, az új pártban ugyanis számos olyan társra találhatnak, akikkel megoszthatják véleményüket, s még akár sütkérezhetnek is forradalmi múltjuk fényében. A baloldal is elégedett lehetett, hisz így már nem kell tartani attól, hogy az egész eredeti nagy párt jobbra tolódik. És a centrum? Jelenleg nem létezik. Az új mozgalom célja ugyanis épp az, hogy kitöltse ezt az űrt, s tagjai már azzal is elégedettek, hogy egyáltalán sikerült felszínen maradniuk. Mindenkinek van tehát oka az örömre. Csak a külső szemlélő figyel egyre növekvő félelemmel: lehet, hogy a forradalommal mégsem is tűnt el a hajdani politikai szemfényvesztés minden bűvészmutatványa?

Kongresszus befejezés nélkül

Egy év sem telt el még, és mekkora a különbség. A Charta ’77 aláíróinak tavalyi, első kongresszusa mámoros örömünnep volt; olyanok látták viszont egymást, akiket azelőtt gyakran évekre elválasztott egymástól a vasfüggöny, ahol hitetlenkedve vettük tudomásul, hogy a sarok mögül nem bukkannak elő hirtelen titkosrendőrök.

Tizenegy hónap elteltével azonban más meglepetések is értek bennünket. Nem ennyire örömteliek. Míg 1990 márciusában minden további nélkül kijelenthettük, hogy a Charta munkája nincs befejezve, dolgoznunk kell tovább, addig 1991 februárjában ez már nem látszott ennyire megkérdőjelezhetetlennek. Az egykori aláíróknak most csak alig fele gyűlt össze komor hangulatban abban az óriási teremben, ahol azelőtt a legfényűzőbb kommunista pártkongresszusokat tartották. Az elveszett múlttal kapcsolatos érzéseket paradox módon épp maga Havel elnök mondta el. Régi, megszokott hangján beszélt, mégis inkább az elnököt láttuk benne, nem az egykori aláírótársat. Utána Prunskiene volt litván miniszterelnök üdvözölt bennünket barátságosan, de formálisan, majd Václav Havelnak távoznia kellett. A protokoll erősebb volt, mint a Charta.

Ilyen körülmények között korántsem volt egyszerű arról dönteni, folytassa-e tevékenységét a Charta, vagy számolja fel önmagát. „Olyan ez a helyzet, mintha egy háború befejezte után új partizánokat toboroznánk” – vélekedett S. Bíly. Nem kevesebb vitát váltott ki a jelenlegi establishment politikája sem: néhány aláíró máris petíciót fogalmazott és aláírást gyűjtött azt követelve, hogy helyezzék törvényen kívül a volt titkosrendőrséget, s számoltassák el keményebben a volt nómenklatúra tagjait, akik még most is jobban élnek, mint múltbeli áldozataik jó része.

A múltbeli áldozat, a régi dicsőség azonban programnak kevés. Nem csoda, hogy a kongresszus határozat nélkül szakadt félbe, mindössze laza megegyezés született arról, hogy az aláírók többsége valamiképp tovább folytatja tevékenységét. Az emberi jogokért folytatott harc eszménye talán alapot adhat arra, hogy újjáélesszük a közös értékek egyéni képviseletének régi szellemét, s talán ezzel áthidalhatóak az egykori aláírók politikai felfogásában támadt különbségek is. Mert az tagadhatatlan, hogy a forradalommal elveszítettük azt az ellenséget is, amely a múltban összekötött bennünket.

• Külföld