A klasszikus zenei rádiók a médiapiac talán legbizonytalanabb státusú, legtöbb problémával szembesülő szereplői – tevékenységük és funkciójuk az utóbbi évtizedek társadalmi, politikai és gazdasági változásainak hatására két alapvető szempontból is megkérdőjeleződött. A XX. század végére ugyanis a klasszikus zene intézményrendszere mellett a közszolgálatiság eszméje is válságba került. A közszolgálati médiának komoly ideológiai, politikai és technológiai problémákkal kellett szembesülnie az elmúlt két évtizedben, a téma kapcsán kialakult vitában még a közszolgálatiság fenntartásának szükségessége is megkérdőjeleződött. Mára nyilvánvalóvá vált: a digitális kor komplex, egyre inkább kereskedelmi alapokon működő médiapiacán való érvényesüléshez elkerülhetetlen a közszolgálati média szerepének újraértelmezése. Jelen dolgozatban azt vizsgálom, hogy a közszolgálatiság és a klasszikus zenei intézményrendszer átalakulása milyen hatással volt a brit és a magyar klasszikus zenei rádiózásra, és ezek a változások milyen műsortervbeli módosításokat, átalakításokat tettek szükségessé. Először azonban röviden áttekintem, hogy Nagy-Britanniában a klasszikus közszolgálatiság-fogalom hogyan alakult át az 1920-as évektől, illetve a közszolgálatiság mai helyzetét, szerepét vizsgálva számba veszem, hogy a közszolgálati médiumoknak milyen kihívásokkal kell szembenézniük napjainkban.
1. Változó közszolgálatiság
A British Broadcasting Corporation (BBC) által kidolgozott közszolgálatiság-koncepció Európa legtöbb országa számára még ma is mintaadó. Igaz ugyan, hogy a közszolgálatiság hagyományos értelmezése a BBC-vel teljesen összefonódott, ez nem jelenti azonban azt, hogy a közszolgálatiság koncepciója nem változott, fejlődött Nagy-Britanniában.1 A két világháború közti időszakban a közszolgálatiság fogalmához egyrészt a BBC 1927-ben kiadott Királyi Chartája által rögzített hármas célkitűzés, a „information, education, entertainment” (tájékoztatás, nevelés, szórakoztatás), másrészt a BBC első vezérigazgatójának, John Reithnek a nevéhez fűződő fogalompár – „education and elevation” (nevelés és felemelés) – kapcsolódott. A hagyományos koncepció szerint tehát a közszolgálati média információval látja el a lakosság széles rétegeit, a köz ízlésének nevelésére törekszik, és még szórakoztat is, valamint legfőbb feladata, hogy közönségét „felemelje”, azaz szellemét csiszolja, és látókörét szélesítse.
Az eredeti elképzeléseknek megfelelően a közszolgálati média kulturális szerepe igen szerteágazó volt. Feladatul tűzték ki, hogy iskoláknak szóló műsorokkal, nyelvleckék sugárzásával részt vállalnak a fiatalok szocializációjában, és „minőségi” műsorokkal igyekeznek formálni a közízlést – ehhez kapcsolódott a BBC normaképző, -közvetítő, -megőrző szerepének hangsúlyozása. A legfontosabb törekvések közé tartozott továbbá, hogy a közszolgálati média a hagyományok – a bevált társadalmi, politikai, kulturális tudás- és szabálykészlet – megőrzése és ápolása, valamint a közgondolkodás kikristályosítását szolgáló diskurzuszóna biztosítása által egyfajta integráló erőként lépjen fel.
A BBC vezetői a rádióhallgatást komoly, jól irányított tevékenységgé igyekeztek formálni. A közönséggel kapcsolatos stratégiájukat legjobban az előíró magatartás jellemezte, azaz a BBC-nek magas minőségi színvonalú produkciókat kellett kínálnia annak alapján, hogy mire van szükségük a hallgatóknak, és nem azt követve, hogy mit akarnak valójában hallani. A műsorpolitika a „mixed programming” (vegyes műsorszerkezet) elvét követte: a műsorszámok rendjének kiszámíthatatlanságával igyekeztek rábírni a hallgatót arra, hogy folyamatosan figyelemmel kövesse az adásokat. A BBC feladata volt az is, hogy nevelje a közízlést és a közerkölcsöt. Ennek szellemében a világháború előtti közrádióban azt is fontosnak tartották, hogy „a bemondók kulturált, tapasztalt és művelt férfiak legyenek, erkölcsös életet éljenek, az angolt délkeleti kiejtéssel beszéljék, és szmokingot viseljenek, amikor a mikrofon elé ülnek”.2
A 2. világháborút követő időszakban két olyan jelenséggel kellett szembenéznie a vezetőségnek, melyek megrendítették a BBC pozícióit, és egyben máig tartó válságának kezdetét is jelentették. Egyrészt a televíziós adások népszerűsége jelentős növekedésnek indult, másrészt egyre több angolul sugárzó illegális rádióállomás lépett működésbe. Nagy részük a közszolgálatitól lényegesen eltérő kereskedelmi műsorkoncepciót – a „music and talk” receptjét – követte, mely a zene (főként könnyűzene) dominanciájára, kvízműsorok, rövid hírek és a legfontosabb tudnivalók minimumának sugárzására épült. Ezek a könnyű, szórakoztató programok abban is különböztek a korábbi műsoroktól, hogy jóval aktívabb részvételre ösztönözték a hallgatókat. Az állam műsorszolgáltatási monopóliumát a kereskedelmi rádiók mellett a Nyugat-Európában a 60-as évek végén és a 70-es évek elején megjelenő közösségi, azaz nem nyereségérdekelt rádiók is veszélyeztették – a helyi vételkörzetű állomások az országos elvárásoknak eleget tevő BBC-vel szemben tökéletesen ki tudták elégíteni a közösség helyi hírek iránti igényét. Mindez oda vezetett, hogy az egykor monopolhelyzetben lévő BBC műsorait 1966-ban a lakosságnak csupán 55%-a hallgatta.
A korábbi normatív koncepció helyett így a létező szükségletek kielégítése került a középpontba, a BBC felhagyott az irányítás korábbi intenzitásával. Az új programtervben a zene aránya nőtt, az egyes csatornák profilja tisztult, és a vegyes műsorszerkezet háttérbe szorult. A változtatások ellenére a 1960-as évektől a BBC-t egyre több kritika érte. A bírálók többek közt azt kifogásolták, hogy a társadalom fősodrának nézőpontjából ábrázolja a világot, nem vesz tudomást arról, hogy az egységes kultúra helyét szubkultúrák sokasága vette át, valamint minőségértelmezése is elavulttá vált: a fogalom már nem a „kiállja az idők próbáját” definícióhoz, hanem ahhoz a posztmodern megközelítéshez kapcsolódott, mely a változásban és sokszínűségben rejlő minőséget hirdeti.
A közszolgálati médiát elsősorban tehát azért érte sok bírálat, mert lassan reagált a társadalmi, politikai és kulturális változásokra. A BBC vezetőinek ismét újra kellett értelmezniük az intézmény szerepét: az új felfogás szerint a közszolgálati média a változó társadalom és kultúra tükre kell, hogy legyen, legfontosabb feladata pedig a társadalom legkülönbözőbb szegmenseinek reprezentációja. A hagyományos műsorokat tehát átstrukturálták, új szemléletű műsorokat indítottak, és újradefiniálták a hallgatók szerepét a médiában (a passzív befogadókból aktív résztvevők lettek). Ennek hatására a különféle rádiótípusok közti határok egyre inkább elmosódtak, az „easy listening” típusú műsorok átvételével a tömegkultúra termékei és azok fogyasztása legitimmé vált, és a paternalista hangnemet felváltotta, illetve kiegészítette a magánadók dinamikus, közvetlen stílusa.
Az új elgondolás tehát többféle folyamatot is elindított, melyek eredményeképpen a BBC műsorai ma három különféle gyökerű hagyomány együttes hatását tükrözik: a kereskedelmi rádiók keresletorientált műsorpolitikájáét, a közszolgálatiság reithi koncepciójának hagyatékáét és a közösségi rádiók helyi-kisebbségi elkötelezettségének örökségéét. A közszolgálati műsorszolgáltatás modern koncepciója azonban több szempontból is ellentmondásos, ugyanis különféle, gyakran egymással versengő vagy egymást lényegében kizáró célokat fogalmaz meg. Ennek jó példája, hogy – mivel a korábbinál árnyaltabb társadalomképre épül – a társadalom különböző csoportjainál a közös vonások mellett felismeri a sokszínűséget, ugyanakkor integrációs szerepéről nem mond le. Ugyanígy tevékenységének, helyzetének paradoxonát mutatja, hogy egyszerre igyekszik alkalmazkodni a piac törvényeihez, és megtartani közintézményi státusát.
Ez az ellentmondásos szerepkör az oka annak, hogy a közszolgálati média ma a világ legtöbb pontján komoly ideológiai, politikai és technológiai problémákkal szembesül. Az ezzel kapcsolatos kutatások elsősorban azt vizsgálják, hogy hogyan érvényesülhet a közszolgálatiság filozófiája a digitális kor mindinkább kereskedelmi alapon működő médiapiacán, hogy hogyan változik a közszolgálatiság értelmezése a különböző országok audiovizuális rendszerében, a közszolgálati médiumok hogyan próbálnak megbirkózni azzal a feloldhatatlan ellentmondással, amely a kereskedelmi célok és elvárások, valamint a közszolgálati értékek között feszül, és hogy kik számára és milyen érvek alapján élvezhet legitimitást a közszolgálati média a XXI. században. A közszolgálati média jövőjét veszélyeztető tényezők közül a 2000 júniusában, az albertai Banff Centre-ben megrendezésre került konferencia résztvevői szerint3 a technológiai változások, a kiéleződő piaci verseny, a médiumok növekvő specializációja és ezzel egyidejű felcserélhetősége, valamint a folyamatos és megbízható anyagi támogatás hiánya jelenti a legnagyobb problémát. Néhány elemzés ennek ellenére a korábbi válsághelyzet lezárulásáról beszél, és kedvező tendenciákról számol be, alapvetően tehát bizakodó a közszolgálatiság jövőjét illetően.4 A fent említett konferencia előadói is egyértelművé teszik, hogy szükség van a közszolgálati médiára, hangsúlyozzák azonban – és ezt szerintük a közszolgálati médiumok vezetőinek és műsorkészítőinek is be kell látniuk – , hogy már nem játszhatja ugyanazt a szerepet a digitális kor zsúfolt, globális világában, mint amit a XX. század elején játszott. Ezt támasztja alá többek között az is, hogy az utóbbi időben az ezzel kapcsolatos viták sem a közszolgálatiság hagyományos eszméi körül folynak – a diskurzus középpontjában inkább a támogatás folyamatos biztosítása, a versenyképesség megtartása és a nézettségi/hallgatottsági mutatók javításának lehetséges eszközei állnak. Márpedig a közszolgálati média akkor őrizhet meg valamit is korábbi jelentőségéből, és akkor gyakorolhat befolyást a versenytársakra, ha új szolgáltatások vállalása és a piaci elvárásoknak való megfelelés helyett inkább klasszikus szolgáltatásainak megtartására összpontosít. Az egyre komplexebbé váló médiarendszerben tehát csak akkor találja meg a helyét, ha ragaszkodik az alapelveihez, ugyanakkor képes a folytonos megújulásra.
Nagyrészt folyamatos megújulási készségének köszönhető, hogy a BBC még ma is megkerülhetetlen, irányadó szereplője tudott maradni a médiapiacnak. A föntiekben már vázolt megváltozott körülményekre (kereskedelmi műsorkoncepció megjelenése, technológiai újítások, piaci verseny stb.) mindig változtatással reagált, igyekezett újraértelmezni önmagát. Számos felmérést indított azzal a céllal, hogy kiderítse, a közönség igényeit mennyire elégíti ki az általa nyújtott kínálat. A vezetők a vizsgálatoktól egy korszerű, rétegigényeket kielégítő, versenyképes, ugyanakkor a közszolgálatiság alapeszméiből nem engedő műsorstruktúra kialakítására vártak javaslatokat. A BBC legutóbbi nagyszabású, John Birt nevéhez kapcsolódó reformja mindazonáltal igencsak megosztotta a szakembereket. Joggal kérdezhetnénk, hogy a több metamorfózison átesett BBC történetében miért kap kiemelt helyet a 90-es évekbeli reform. Rácz Zsuzsa szerint5 az különbözteti meg a korábbi újításoktól, hogy míg azok nagyrészt „felületi” és a rendszer egy-egy összetevőjére vonatkozó intézkedések voltak, Birt célja a BBC átfogó megreformálása volt. Elsősorban arra törekedett, hogy a rendszer átstrukturálásával – később technológiai fejlesztésekre fordítandó – pénzt takarítson meg, és megteremtse a feltételeit annak, hogy a BBC a világ médiapiacának meghatározó kereskedelmi szereplőjévé váljon. A Birtöt ért támadások középpontjában azonban épp a kommercializálódási törekvések álltak: a bírálók szerint „a BBC piacképessé tétele egyben azt is jelenti, hogy az intézmény ethosza – és ezzel együtt hosszú távon az egész brit nyilvánosság szerkezete – át fog alakulni”.6 Az ellentábor tehát nem összefüggéseiben szemlélte, hanem elsősorban ideológiai szempontból bírálta Birt intézkedéseit, és csak az igazgató lemondása után jelentek meg olyan elemzések, melyek kimondták: Birtnek nem volt más választása, „vagy megpróbálja átformálni a közszolgálatiság mára elavultnak bizonyuló modelljét, vagy az eltűnik a süllyesztőben”.7 Ezt az alternatívát a zenei rádióknak is szem előtt kell tartaniuk – a koncepcióváltás és újragondolás szükségszerűsége a szintén válságban lévő komolyzenei intézményrendszer miatt a klasszikus zenei rádióknál talán a legnyilvánvalóbb. A következőkben arra keresek választ, hogy a több szempontból is megváltozott körülményekhez hogyan alkalmazkodott a BBC és a Magyar Rádió komolyzenei csatornája.
2. A közszolgálatiság és a klasszikus zenei recepció átalakulására adott válaszok
Norman Lebrecht a fentiekben említetteket kiegészítve azzal érvel a klasszikus zenei rádiók koncepcióváltásának szükségessége mellett,8 hogy a klasszikus zenei rádiók műsortervük elkészítésekor a zenei ízlés egyre szélesebb körűvé és heterogénebbé válását sem hagyhatják figyelmen kívül. Az a rádió, mely az új trendet követve vállalja a különbözőséget – mint a BBC3 –, kockáztatja ugyan, hogy régi hallgatóságának egy részét elveszti, cserébe azonban új, fiatalabb hallgatósággal lesz gazdagabb. A továbbra is fix kategóriákban, egymástól jól elkülöníthető zenei műfajokban gondolkodó rádiók – mint például a Classic FM – ilyen helyzetbe ugyan nem kerülhetnek, merev műsorstruktúrájukkal azonban az előrelépés, a fejlődés lehetőségétől automatikusan megfosztják önmagukat.9 Az alábbiakban a közszolgálatiság átalakulásának gyakorlati vetületével foglalkozom: a brit és a magyar klasszikus zenei rádió műsortervét négy fő témakörre bontva – a zenei kínálatot, a műsorterv koncepcióját, a csatorna, illetve a komolyzene népszerűsítésének kérdését és a célközönség összetételét érintve – vizsgálom. Ezt követően pedig áttekintem, hogy a változásokra – vagy éppen a változások hiányára – milyen szakmai, illetve hallgatói reakciók érkeztek.
Zenei kínálat
A BBC3 zenei kínálatának legfőbb sajátossága rendkívüli heterogenitása. A szerkesztők nem hagyományos komolyzenei műsorkoncepciót követnek, tehát nem szigorúan csak a „magas művészet” kánonjából válogatnak. Egyértelműen kirajzolódik a csatornának az a törekvése, hogy – szakítva a tradicionális közszolgálati elvekkel, az igényességet azonban továbbra is szem előtt tartva – a társadalom ízlésvilágának összetettségét tükrözze. A dzsesszt, a kortárs vagy a világzenét kedvelő hallgató ugyanúgy talál kedvére való műsort, mint a régizene-rajongó. A zenéket öszszeállító szerkesztők további érdeme, hogy a klasszikus zenén belül sem csupán a tradicionális koncertrepertoár műveit teszik műsorra, hanem a barokk kismesterek méltatlanul elfeledett darabjaitól a nagy komponisták ritkán játszott vagy szokatlan hangszerelésű művein át a holland kortárszenéig a legkülönbözőbb, kevésbé ismert zenei irányzatoknak, szerzőknek és műfajoknak is helyet adnak.
A Bartók rádió programterve ezzel szemben – látszólag kizárva a külvilágot és nem véve tudomást a körülötte zajló változásokról – néhány dzsesszműsortól eltekintve rendkívül homogén képet mutat. A zenei válogatások többségét nagy zeneszerzők népszerű műveiből állítják össze, és ritkán idéznek „második vonalbeli” komponistáknál is kevésbé ismert szerzőktől. A rádió programjában a dzsessz mellett kiemelt helyet kap az opera és az egyházzene, népzenei és kortárs zenei műsorokkal azonban alig találkozunk. Egy havonta jelentkező műsor (Mi újság a régi- és kortárszene világában) és két sorozat (Új magyar művek VIII. hangversenyciklusa a Fészek Művészklubban, Nyitott fül – kitáruló világ) ugyan foglalkozik napjaink klasszikus zenéjével – túlnyomórészt azonban csak magyar zeneszerzőkre fókuszálva. A Notturno üde színfolt a rádió műsorai közt: a mindennap éjféltől hajnali 6-ig sugárzott – egyébként a BBC munkatársai által összeállított – válogatás zenei anyaga hatalmas és változatos repertoárt ölel fel. A Bartók honlapján10 ezt a sokszínűséget – kissé meglepő módon – azzal magyarázzák, hogy „az adás politikától és CD-kiadóktól független”. A megjegyzés elgondolkodtató, és számos kérdést felvet a rádió műsorszerkesztési koncepcióját illetően – ezekre azonban ezen a helyen nincs módom kitérni. A Notturnóval kapcsolatban ide kívánkozik még egy sajnálatos tény: a műsor már csak a hajnali hallgatók számára elérhető – pár hónapja nem lehet újrahallgatni, illetve letölteni a rádió honlapjáról.
A műsorterv koncepciója
A BBC3 műsorai következetesen kialakított programba illeszkednek, a jól felépített struktúra lehetőséget ad a hallgatónak arra, hogy számítson bizonyos műsorokra. Ez bizonyára magától értetődőnek tűnik, a következő összehasonlításból azonban kitűnik majd, hogy az ebben az értelemben vett megbízhatóság mennyire fontos szempont, és hogy a műsorok összeválogatásán túl az értelmes és konzekvens elrendezés is milyen lényeges lehet. A BBC3 műsorainak egy jó része (11) minden hétköznap jelentkezik, ehhez a fix blokkhoz – mely egyébként a 24-ből 20 órát tesz ki – jönnek a hetente (26), a havonta (8) sugárzott műsorok és az alkalmi sorozatok. A Bartók rádióban is igen jelentős az állandó műsorok (illetve a fix tematikus egységek) aránya – hétköznap a 24-ből 15,5 órányi anyag képezi a program szilárd vázát –, és ezt 35 hetente és közel 25 kéthetente vagy havonta sugárzott műsor egészíti ki. Emellett azonban túl sok a stabil műsorok közé esetlegesen beékelt, rögtönzött címet viselő, összekötő szöveget, illetve a címen kívül legtöbbször bármiféle kapcsolatot – azaz minden koncepciót – nélkülöző zenei válogatás (pl. Népszerű szvitek, Fúvós melódiák, A kórusirodalom mesterműveiből stb.). A szerkesztők – ki tudja, miért – ragaszkodnak ahhoz, hogy ezeknek a „töltelékműsoroknak” mindig más címet adjanak. A „variációk egy témára” jellegű címadás két, a rádió által különösen kedvelt műfajnál – az operaáriáknál és a fúvós kamarazenénél – figyelhető meg a leginkább. Így Fülöp áriája például szerepelhet az Olasz operaáriák, a Don Carlos – részletek Verdi operájából, a Kováts Kolos énekel és a Magyar művészek operafelvételeiből című műsorokban. Ugyanígy variálható a végtelenségig a Rézfúvós kamaraegyüttesek felvételeiből, a Rézfúvós kvintettek játszanak, Rézfúvós kamarazene tematika is. Azért időzöm ilyen hosszan a cím-problematikánál, mert a címek szerepe az átláthatóság és a figyelem felkeltése szempontjából sem elhanyagolható. Egy keddenként sugárzott – egy-egy zenészt, illetve zeneiskolát bemutató – műsor például, a tartalomnak megfelelően, minden héten más címen jelentkezik – ezért aztán a Tudom, hogy mit tudok, illetve a Nagyon egyszerű lány vagyok címeket olvasva zavarba jön a hallgató: ez ugyanaz a műsor lenne? A semmitmondó Barokk muzsika és az igen suta Zenei emlékcsillámok pedig bizonyára kevesebbeket hoz lázba, mint az olyan ritka kivételek, mint a Mozart-kortársak szimfóniái vagy a Prometheus-zeneművek a mitológiai hős nyomán. Jobban átgondolt válogatásokra, színvonalas összekötő szövegekre és frappánsabb címekre lenne tehát szükség, és a helykitöltő összeállítások izgalmas zenei utazásokká válhatnának.
Míg a BBC3 programtervében az élő műsorok (és ezen belül is a beszélgetős műsorok) aránya rendkívül nagy, a Bartókon a koncertközvetítéseken és a híreken kívül szinte kizárólag csak a naponta jelentkező Muzsikáló reggel és a Muzsikáló délután megy élőben, és ez is csak annyiban érinti a hallgatókat, hogy betelefonálhatnak a zenei feladvány megfejtésével. Az interaktivitásról még annyit, hogy bár az élő műsoraiban a BBC3 sem igen ad teret a betelefonáló hallgatóknak – és ez önmagában a Bartókon sem volna baj –, a honlapján azonban több műsorhoz saját „message board” tartozik, ahol a hallgató online csatlakozhat a különféle témájú vitafórumokhoz. A rádiók internetes megjelenésére a későbbiekben még röviden kitérek, noha önmagában is elemzésre méltó téma volna.
Nagyon hasznos, ha egy programterv nem csupán átfogó, illetve egy-egy műsorra kiterjedő koncepcióval rendelkezik, hanem kisebb egységeket is igyekszik következetesen összekapcsolni, valamilyen közös témához kötni: egy következetesen felépített, informatív tematikus műsorsorozatban, illetve műsorhétben gazdag rádió esetében feltehetően sokkal inkább fenntartható a hallgatói érdeklődés, mint egy atomizált, egymástól teljesen elkülönülő adásokra épülő műsortervvel dolgozó rádiónál. Ezt a „témaközpontú” szisztémát követi a BBC3 is: a Composer of the week című, naponta jelentkező műsor egy-egy zeneszerző életpályáján és művein végighaladva a hét összekötőelemeként szolgál. A Morning performance címet viselő műsorban is gyakran jelenik meg a heti egység: ilyenkor a sugárzott koncerteket egy közös téma, apropó köti össze (pl. baletthét). Ugyanígy a gyerekeknek készült, minden hétköznap sugárzott Making tracks szerkesztői is igyekeznek tematikus zenei válogatásokat összeállítani. A Bartók rádió műsorszerkesztésére nem jellemző ez a fajta gondolkodásmód, és ugyan vannak műsorok, melyeknek a címében megjelenik ez az elgondolás (A hét zeneműve, A hét muzsikusa), ez azonban megint csak nem takar különösebb koncepciót. Csupán arról van szó, hogy a műsorokhoz kapcsolódóan – egy klasszikus mű elemző bemutatása, illetve egy művészportré – az analizált zenével és a muzsikussal még két ízben találkozhatnak a hallgatók a hét folyamán. A legtöbbször igen színvonalas, többrészes sorozatokkal kapcsolatban (pl. Összkiadás, Életmű-töredék vagy a régebben sugárzott Zenetörténet mindenkinek) ismét megjelenik a következetlenség problémája: az lenne az ésszerű, ha az egyes részeket azonos napokon, illetőleg azonos időközönként adnák le, ehelyett az egyes részek leadási időpontjainak kijelölése a legtöbb esetben minden konzekvenciát nélkülöz.
A BBC3 heti kínálatának további erényei közé tartozik, hogy a hétköznapok kötött műsortervéhez képest a hétvége programja változatosabb és rugalmasabb összetételű. Ugyanígy a naponta jelentkező műsorok mellett hétköznap rendkívül üdítően hat, hogy 16 és 17 óra között van egy olyan műsorsáv, mely minden napnak saját arculatot ad: a hétfő a színpadi és filmzenéké, kedden vokális zene van műsoron, szerdán az 1926 óta élő hagyományt követve élőben közvetítenek egyházi zenét, csütörtökön a régizene (és a historikus előadásmód) kerül terítékre, pénteken pedig örökzöld dzsessz-albumokból válogatnak.
A zenei műsorokon kívül mindkét csatorna sugároz kulturális – nagyrészt irodalmi – programokat is. A Bartók rádióban azonban szembetűnő aránytalanságot eredményez, hogy – bár az utóbbi időben érzékelhető némi változás ebben a tekintetben – az irodalmi műsoroknak még mindig viszonylag nagy hányadát a rádiójátékok és az archívumból előszedett versösszeállítások alkotják. Ez egyébként minden bizonnyal elsősorban annak a következménye, hogy a csatorna az eredeti elképzelések szerint zenei és kulturális műsorokat sugároz – vagyis a változó közszolgálatisággal együtt járó „arculattisztulás” a Magyar Rádióban még (?) nem hódított tért. A Bartókkal kapcsolatban a legnagyobb problémát mégis az jelenti, hogy a fentiekben taglalt koncepcióhiány miatt számos értékes és nívós műsor vész el a hatalmas „műsordömpingben”. A Magyar Rádió a BBC-hez hasonlóan nagyon jelentős archívum birtokosa, mely aranybányául szolgálhatna átgondolt, igényes műsorok szerkesztéséhez. A felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény kihasználtsága azonban sajnálatosan csekély.
A csatorna, illetve a klasszikus zene népszerűsítésének kérdése
A komolyzene népszerűsítésével kapcsolatban két területet fontos megvizsgálni: egyrészt nyilván a kifejezetten ezt a célkitűzést szem előtt tartó műsorokat, másrészt a két rádióadónak a klasszikus zenéhez fűződő viszonyát, a műsorokban megjelenő – a megfogalmazást és a beszédstílust jellemző – hangvételt.
A brit rádióadót a zenei ismeretterjesztés rendkívül magas szintje jellemzi. A klasszikus zene népszerűsítése, letűnt korok kultúrtörténeti ereklyévé kövesedett zenéinek feltámasztása és elevenné, ismét időszerűvé tétele számos műsor törekvése. Így a már említett Composer of the week sem a zenetudományi kutatások legújabb eredményeiről számol be a vájt fülű szakmabelieknek, hanem elsősorban a komolyzene iránt érdeklődő, műkedvelő hallgatóknak szól. A hetente jelentkező Private passions című műsor vendégei (nem zenészek!) kedvenc zenéikről beszélnek – a kiválasztott muzsikákból aztán néhány részlet el is hangzik. Ez a fajta „kedvcsinálás” azért nagyon hasznos, mert a szájbarágós, iskolás módszerhez képest észrevétlenül, spontán módon hat, és egyrészt rendkívül szubjektíven, másrészt szakzsargontól mentes, közérthető nyelven szól a hallgatóhoz. A korábban már szintén említett, hétköznap délutánonként hallható Making tracks című műsor rendkívül fontos feladatot lát el: az egészen fiatal korosztályt szólítja meg. Játékos módon ismertet meg hallgatóival néhány rövidebb művet, melyeket általában egy közös téma (pl. a víztematika) fűz össze. A Discovering music címet viselő műsornak is a minőségi ismeretterjesztés a célja: hetente egy-egy kompozícióval kapcsolatban arra a kérdésre keres választ, hogy mi a titka, mitől mestermű.
A Bartókon szintén hetente jelentkező A hét zeneműve tulajdonképpen ennek a magyar megfelelője: az egyébként igényes és érdekes műsor időnként átlépi a zenei ismeretterjesztés és a zenetudományi elemzés közti – valóban nem túl markáns – határvonalat. A pár éve megszűnt, havonta sugárzott Neked szól! bizonyos tekintetben a brit Privat passions rokonműsora volt: egy gyerek beszélt kedvenc zenéjéről. Talán mert a szerkesztő kérdései nagyon szájbarágósak voltak, vagy mert a lámpalázas gyerekek általában igen természetellenesen beszélnek, a műsor – a jó alapötlet ellenére – túl iskolásnak és mesterkéltnek tűnt. A kéthetente jelentkező Gyerekpáholy a rádió új műsorainak egyike. A későbbiekben fel is csendülő, rövidebb lélegzetű színpadi művek cselekményét a gyerekek egy, a műsorfüzetben „mesemondóként” aposztrofált színész előadásában ismerhetik meg. Az ötlet ígéretes, azt, hogy a színpadi zenék iránti érdeklődést a gyerekek körében leginkább a történeten keresztül lehet felkelteni, a számtalan kiadásban megjelent operamesék sikere is igazolja. A Bartók rádió programtervében kevés kifejezetten ebbe a „népszerűsítő” kategóriába tartozó műsor szerepel, ezek közé tartozott a rádió legszínvonalasabb műsorainak egyike, Földes Imre pár éve sugárzott nagyszabású előadássorozata, a Zenetörténet mindenkinek. A neves zenetörténész főiskolások aktív közreműködésével, az egyes korszakok legjobb magyar kutatói és előadóművészei segítségével, közérthetően és őszinte lelkesedéssel ismertette meg hallgatóságával a zene történetének izgalmas fejezeteit. Az egyes részeket kéthetente adták le, sajnálatos módon azonban az előadásokhoz kapcsolódó zenei összeállítás csak hat nappal később került adásba, ami némileg problematikussá tette a sorozat követését.
Ehhez a témakörhöz tartozik a műsorterv változatosságának kérdése is, mivel az, hogy egy rádió kínálata mennyire sokrétű, és célkitűzései között milyen igények kielégítése szerepel, meghatározó lehet a csatorna hallgatottságát, népszerűségét illetően is. E tekintetben is a BBC3 bizonyul koncepciózusabbnak, hiszen jól látható a vezetők azon törekvése, hogy a csatornát a legkülönbözőbb érdeklődési körű és ízlésű emberek számára is élvezhetővé tegyék. A Bartók rádió látszólag nem tesz erőfeszítéseket annak érdekében, hogy műsorai ne csupán egy – főként az idősebb korosztályhoz tartozó – szűk kört vonzzanak, nem törekszik arra, hogy egy differenciáltabb műsorstruktúrával szélesebb hallgatói rétegeket szólítson meg.
A BBC3 – szakítva a korábban idézett szmokinggal és a paternalista hangvétellel – követi a kereskedelmi rádiók által megteremtett új trendet: műsorvezetőinek beszédstílusát dinamizmus és természetesség jellemzi. A műsorokat nem bemondók, hanem szerkesztők vezetik, akiknek avatott kommentárjai egyszerre informatív és szórakoztató kiegészítői a zenei összeállításoknak. A Bartók rádióban a személyi döntések több szempontból is vitathatóak. Egyrészt a rádió dolgozóinak – ezen belül a mikrofonnál ülőknek – a száma indokolatlanul nagy. Miért van szükség például a Muzsikáló reggel és a Muzsikáló délután című műsorokban szerkesztőre, műsorvezetőre és bemondóra is? A szerkesztői munka értelmetlen felosztása a rádiós hierarchia fenntartásának egyik legeklatánsabb példája. Ha valaki összeállít egy zenei listát, akkor nem egyszerűbb, logikusabb és zeneileg is indokoltabb, hogy ő maga írja és olvassa fel az összekötőszöveget is? Erre miért csak a délutáni műsor vezetőjének, a felelős szerkesztőnek van lehetősége? A másik komoly személyi probléma, hogy a rádió néhány felkészült, jó stílusú műsorvezetője mellett a legtöbb esetben szép beszédű, ám igen tájékozatlan bemondók vezetnek műsorokat. Az, hogy figyelmük kizárólag a kifogástalan artikulációra és a színészies, sőt, már-már patetikusnak nevezhető szövegmondásra korlátozódik, amellett hogy egy konzervatív, természetellenesen dagályos és ünnepélyes stílust eredményez, sokszor kellemetlen kiejtési hibákhoz (egy kedvenc példa: César Franck nevének angolos ejtése – „Szízör Frenk”) és a hozzá nem értésből fakadóan bosszantó szövegértelmezési tévedésekhez is vezet.
A célközönség összetétele
A csatornák népszerűsítő stratégiáival összefüggésben már esett szó a két rádió közönséggel kapcsolatos magatartásáról. A brit és a magyar komolyzenei adó közti eddig említett különbségek nagy része – többek közt a hallgatókkal való viszony különbözősége is – a kétféle közszolgálatiság-felfogásra vezethető vissza. A BBC vezetése belátta, hogy a televízió, a kereskedelmi és közösségi, később a digitális rádiózás megjelenésével, valamint a könnyűzene térhódításával egy klasszikus zenét sugárzó csatorna csak akkor képes életben maradni, ha átértékeli és újrafogalmazza céljait, továbbá a közszolgálatiságról vallott hagyományos elveit is a megváltozott körülményekhez igazítja. A magánadók megjelenésével az állami műsorszolgáltatók versenyhelyzetbe kerültek, és közönségmutatóik azonnali csökkenést jeleztek. Az alábbiakban közölt felmérésekkel nem a pontos adatok összevetése a célom (a mérések módszereinek, mintavételének különbözősége miatt nincs is erre mód), hanem csupán a tendenciák bemutatására törekszem.
Átgondolt, alkalmazkodó műsorstruktúrával, úgy tűnik, a közszolgálati rádiók is piacképessé tehetőek: míg egy 1996-os vizsgálat szerint11 Nagy-Britanniában a BBC adóinak hallgatottsága összesen 49%-ot tett ki, a RAJAR (Radio Joint Audience Research) által végzett legfrissebb – azaz 2006 első negyedévében készített – felmérés szerint12 a rádióhallgatók 55,4%-a a BBC rádióinak egyikét választotta. Magyarországon még nem indult meg a tudatos „közönségtoborzás”: a közszolgálati rádiók, ezek közül is különösen a Bartók rádió, mintha tudomást sem vennének a kereskedelmi csatornák fenyegető előretöréséről. Egyik legfontosabb feladatuk lenne, hogy a fiatal korosztályok számára igényes alternatívát kínáljanak a kereskedelmi adók nagy részét jellemző primitív háttérrádiózással szemben. A Gallup egy összehasonlító felmérése,13 mely 1991 és 2002 között vizsgálta a rádióhallgatási szokások változását a felnőtt lakosság körében, egyértelműen azt mutatja, hogy a közszolgálati adók népszerűsége az idő előrehaladtával rohamosan csökkent. 2004-re14 a közszolgálati és kereskedelmi rádiók hallgatottságának százalékos aránya Magyarországon 29% és 71% lett.
A közszolgálati rádiók közti hierarchiában – nem meglepő módon – mindkét esetben a klasszikus zenei adó áll a leghátul. A briteknél a közszolgálati rádiók népszerűségi sorrendje (az 55,4%-on belül) a következőképpen alakul:15
– Radio 2 (a BBC zenét és szórakoztató műsorokat sugárzó adója): 16%;
– Radio 4 (hírműsorokat, elemzéseket és beszélgetéseket sugárzó adó): 11,7%;
– a BBC helyi adói: 11,1%;
– Radio 1 (a BBC fiataloknak szóló könnyűzenei csatornája): 9,1%;
– Radio 5 Live (24 órás hír- és sportcsatorna): 4,6%;
– a BBC digitális rádióadói összesen: 1,6%;
– Radio 3: 1,3%.
A magyar közszolgálati rádiók a rájuk eső 29%-on 19% (Kossuth) – 9% (Petőfi) – 1% (Bartók) arányban osztoznak. Bár a két klasszikus rádió hallgatottsági adatai nagyjából megegyeznek, lényeges különbséget jelent azonban, hogy míg a BBC3-nak ott van konkurenciának London harmadik legnépszerűbb kereskedelmi adója, az előbb említett 2006-os RAJAR-felmérésen 4,2%-os hallgatottságot elérő Classic FM, addig a Bartók rádiónak nincs versenytársa.
A közönség hallgatóinak kor szerinti megoszlása is hasonlóan alakul a két rádiónál – bár az egyes korosztályok határvonalait máshogy húzza meg a két felmérés, a hallgatók között az idősebb korosztály dominanciája mindkét esetben egyértelműen kirajzolódik. A Gallup 2004-es adatai szerint16 (Bartók rádió):
14–29 közöttiek: 9%;
30–49 közöttiek: 18%;
50–64 közöttiek: 37%;
65 fölöttiek: 36%.
Egy szintén 2004-es RAJAR-felmérés szerint17 (BBC3):
15–34 közöttiek: 12%;
35–44 közöttiek: 13%;
45–54 közöttiek: 17%;
55 fölöttiek: 58%.
A BBC3 számára ebben a tekintetben is igen erős húzóerőt jelent a Classic FM sikere a fiatalok körében. Egy 2004-es felmérés szerint18 a brit klasszikus kereskedelmi adót 80%-ban 54 évesnél fiatalabbak hallgatják, és ami még meglepőbb: a hallgatók negyede 24 év alatti. A BBC3-nak valamilyen módon reagálnia kell ezekre az eredményekre, ha a fiatalok számára igényes alternatívát kíván nyújtani a népszerű tételeket (!) összekötő szöveg nélkül sugárzó, a klasszikusokat háttérzenévé degradáló Classic FM-mel szemben. Fontos rámutatni tehát: a piaci elvárásoknak való megfelelés kényszere valóban ellentmondásos helyzetet teremt a közszolgálati médiumok számára, kétségtelen azonban, hogy a versenyhelyzet a visszajelzések állandó elemzésére, rugalmasságra és kreativitásra sarkallja a piaci szereplőket, így a fejlődés egyik legfontosabb feltétele.
A két utolsó vizsgált szemponthoz tartozik még a közszolgálatiság és a digitális technológia kapcsolatának – a fentiekben futólag érintett – kérdése. A közszolgálati műsorszolgáltatóknak a XXI. század elején tudomásul kell venniük, hogy ahhoz, hogy biztosan megállják a helyüket a globális médiapiacon, és megvethessék lábukat a digitális szférában, új kommunikációs technológiák igénybevételével új szolgáltatásokat kell nyújtaniuk. Úgy látszik, a közszolgálati médiumok vezetői a világon szinte mindenhol elkötelezték magukat a digitális technológia átvétele mellett. A BBC-nek – amellett, hogy hagyományos rádióadói élőben, és elhangzott műsorai utólag is hallgathatók az interneten – az utóbbi években négy új digitális csatornája is indult: a Five Live Sports Extra sportműsorokat sugároz, a BBC6 zenei adó, a BBC7 komédiákat, drámákat és gyerekműsorokat ad, a legújabb 1xtra pedig a fekete zene kedvelőit szólítja meg. Digitális terjeszkedésének sikerességét igazolja továbbá a már említett, nem várt népszerűséget hozó, egyedülálló Beethoven Experience című projekt (lásd a tanulmány I. részét [2] – Beszélő, 2006. április), valamint az a – nem elhanyagolható – tény, hogy jelenleg a BBC Online számít Európa egyik legnépszerűbb honlapjának. A rádióadások – Európában már rég evidenciának számító – internetes elérhetősége Magyarországon még viszonylag új keletű, és sok szempontból igencsak kezdetleges, a két rádió honlapjának színvonala ezért lényegében összemérhetetlen.19 Egy zárójeles megjegyzés keretében azonban szeretném felhívni a figyelmet a Bartók rádió egy értelmetlen szerkesztői megoldására. Miközben az interneten már minden műsor letölthető – igaz, rendkívül kényelmetlen módon, nem műsorokra, hanem egyórás sávokra lebontva –, a rádió még mindig rengeteg ismétlést sugároz, sőt, erre a célra külön műsorai is vannak: a Repríz és a Mit hoz a jövő? a rádió korábbi, illetve következő heti műsoraiból válogat.
A brit és a magyar klasszikus zenei rádió működésének elemzése nem lenne teljes a szakmai és hallgatói bírálatok számbavétele nélkül. A következő áttekintés azonban zavarbaejtően egyoldalú lesz: a Bartók rádió működésével, műsoraival kapcsolatban ugyanis – bármilyen hihetetlenül hangzik – az 1990-es évek vége óta lényegében nem jelent meg egyetlen értékelő cikk sem.
A BBC3-at számos kritika érte az elmúlt években – a hallgatók főként a zenei kínálatában végbement hangsúlyeltolódás miatt bírálták a rádiót.20 A „Friends of Radio 3” már 2003-ban azt sérelmezte, hogy a rádió programjában marginalizálódott a klasszikus zene, és helyette a világzene, illetve a dzsessz került az előtérbe. A rádióhoz eljuttatott tiltakozásukkal nem maradtak egyedül: számos zenész, énekes és kritikus – többek közt John Manger, az Academy of Saint Martin in the Fields igazgatója, Michael Kennedy, a The Sunday Telegraph zenekritikusa és Rosalind Plowright operaénekesnő – is melléjük állt. Amellett, hogy túlzottnak tartották a nem klasszikus zene arányát a rádió műsoraiban – állításuk szerint21 a korábban (1999-ben) mindössze heti 6,5 órányi dzsessz és világzene mára 17 órányira bővült –, a legnagyobb bajuk az volt, hogy a komolyzene kiszorult a leghallgatottabb műsorsávokból, az esti főműsoridőből és a hétvégékről. John Manger megfogalmazása szerint a BBC3 nem reprezentálja megfelelően az európai tradíciót, „mintha szégyellné a birtokában lévő zenei anyagot, vagy nem hinne benne.”22 Gerald Kaufman, a brit képviselőház kulturális, média- és sportbizottságának akkori elnöke Roger Wrightnak, a BBC3 vezetőjének írt levelében szintén nemtetszésének adott hangot – szerinte a BBC3-nak „az a feladata, hogy elitista legyen – nem sznob vagy fellengzős módon, hanem ösztönzően”.23 Wright válaszában azzal érvelt, hogy bár valóban igyekeznek teret adni más típusú, igényes zenéknek is, és ebben a tekintetben nem is egyszerű klasszikus zenei csatornaként, hanem a zenei sokféleséget bemutató „kulturális hálózatként” funkcionál a rádió, arra azonban ügyelnek, hogy a klasszikus zene aránya mindig 80% körüli maradjon.24 A rádiót újításai miatt a támadások mellett legalább annyi dicséret is érte: a műsorokhoz kapcsolódó internetes „message board”-okon megjelenő, támogató hallgatói bejegyzések mellett számos szakmabeli és kritikus is elismerően nyilatkozott az új koncepcióról. James Jolly, a Gramophone Magazine szerkesztője szerint25 a BBC3 a hallgatói igényeket figyelembe véve reformálta meg műsortervét: a változtatások a hallgatók ízlésvilágának az utóbbi években megfigyelhető bővülését tükrözik. A már több ízben említett Beethoven Experience júniusi sikere óta a rádiót bírálók kevésbé hallatják a hangjukat, az utóbbi hónapokban a BBC3 zenei kínálatáról folytatott vita helyett a nem várt fogadtatású projekt eredményeinek feldolgozása és értékelése került előtérbe.
Kifejezetten a magyar klasszikus zenei rádióval kapcsolatos kritikákról nem tudok beszámolni, egyetlen szakmai elemzésből sem tudok idézni, ilyen zenekritikus vagy zenei szakember által írt tanulmány vagy cikk ugyanis – ki tudja, miért – nem született (vagy legalábbis nem került nyilvánosságra). György Péter átfogó, a Magyar Rádió lehetséges stratégiáját felvázoló cikkének26 számos részlete a Bartók rádióra is vonatkoztatható. György szerint a Magyar Rádió jövője többek közt azon múlik, hogy a kritikai tudat normarendszerének fenntartásával egy időben képes-e lemondani az értelmiségi arroganciáról, a kultúrafogalom radikális újragondolásával részt vállal-e „a civil társadalom reprezentációs törekvéseiben”,27 valamint „a klasszikus műsorszórás és az on-line kultúra közötti határfal”28 lebontására törekedve képes-e a technokulturális kontextusban való állandó és intenzív jelenlétre. Kimondottan a Bartók rádió műsortervéről utoljára 1998-ban jelent meg hosszabb beszámoló: a Muzsika publikált egy beszélgetést a Magyar Rádió, illetve a Bartók adó akkori vezetői között29 az akkor megújuló rádió terveiről. A vezetőség eszerint már 1998-ban tisztában volt azzal, hogy szükség van változtatásokra – más kérdés, hogy a tervekből mi valósult meg, és mi nem. Annyi azonban bizonyos: nem volt elegendő, hogy – ahogy Alföldy-Boruss István, a Bartók akkori adófőszerkesztője fogalmazott – a hallgatókért különféle „trükkökkel” igyekeztek harcolni. A koncepció és a műsorterv teljes újragondolására és átstrukturálására lett volna szükség.
Ahogy a komolyzene többi közvetítőjének, a közszolgálati rádióknak is be kell tehát látniuk: csak a közönségízlés átalakulásához alkalmazkodó és a technológiai fejlődéssel lépést tartó klasszikus zenei átadásnak van jövője. Mindez a közszolgálatiság eszméjét közvetítő média egészére vonatkoztatható: a közszolgálati médiumok XXI. századi érvényesülésének egyik alapvető feltétele a megváltozott társadalmi, politikai és gazdasági körülményekre reagáló, a klasszikus műsorszórás mellett a digitális szféra nyújtotta új dimenziókat is igénybe vevő kultúraátadás megteremtése. A BBC3 vezetése felismerte ennek a jelentőségét, és műsortervét – olykor a konzervatívabb hallgatótábor tiltakozása ellenére is – ennek megfelelően alakította ki. A Bartók rádió – úgy tűnik – még nem ébredt rá a gyökeres változtatás szükségességére. Márpedig addig, amíg ezt az identitáskereső utat végig nem járja, és önmagát újra nem értelmezi, addig nem remélheti, hogy valaha is progresszív szemléletet tükröző, a közszolgálatiság alapeszméit szem előtt tartó, az őt körülvevő világ változásaira és a hallgatói igényekre érzékenyen reagáló rádióvá váhat.
Jegyzetek
1 Az elméleti áttekintés alapjául Bajomi-Lázár Péter Közszolgálati rádiózás Nyugat-Európában (Új Mandátum, Budapest, 2000) című könyvének I. és V. fejezete szolgált.
2 Bajomi-Lázár Péter: i. m. 21. Az idézet eredetileg: John Hind &Stephen Mosco: Rebel Radio. The Full Story of British Pirate Radio. Pluto Press Limited, London, 1985.
3 Collins, Richard – Finn, Adam – McFadyen, Stuart – Hoskins, Colin: Public Service Broadcasting Beyond 2000: Is There a Future for Public Service Broadcasting? Canadian Journal of Communication, 2001/Vol. 26, No. 1 (http://www.cjc-online.ca/viewarticle.php?id=615&layout=html [3])
4 Ld. EBU Yearbook 2000. Communicating the value of Public Service Broadcasting in the 21st century; McKinsey Report 1999. In: Cinzia Padovani – Michael Tracey – Lustyik Katalin: A közszolgálati média helyzete. Médiakutató, 2001. tél, 90. (http://www.mediakutato.hu/cikk/2001_04_tel/06_a_kozszolgalati_media_helyzete/01.html [4])
5 Rácz Zsuzsa: Egy fejezet a BBC történetéből. Médiakutató, 2001. nyár, 109–127. (http://www.mediakutato.hu/cikk/2001_02_nyar/08_bbc_tortenet/01.html?q=BBc#BBc [5])
6 Uo., 127.
7 Uo., 127.
8 Norman Lebrecht: Classical music makes great strides. Telegraph Online , 2002. 02. 13. http://www.telegraph.co.uk/arts/main.jhtml?xml=/arts/2002/02/13/bmnorm13.xml [6]
9 A BBC3 és a Classic FM műsorstruktúrájának összevetését ld. Mike Farish: Geschnitten oder am Stück? Klassik in Rundfunk – Kommerzielle und öffentlich-rechtliche Sender im Vergleich. Das Orchester, 2004/7–8., 95–116.
10 http://www.radio.hu/index.php?cikk_id=4640&rid=PVVUTw== [7]
11 Bajomi-Lázár Péter: i. m. 32. A kutatás eredeti forrása: Tony Weymouth – Bernard Lamizet (eds.): Markets – Myths. Forces for Change in the European Media. Longman, London & New York, 1996.
12 RAJAR, Quarterly summary of radio listening (survey period ending 03.2006.) http://www.rajar.co.uk/INDEX2.CFM?menuid=2 [8]
13 Rádióhallgatás Magyarországon a felnőtt lakosság körében negyedéves átlag perc/fő alapján, 1991–2002. I. n. é. Magyar Gallup Intézet Online, 2004 http://www.gallup.hu/Gallup/self/medmon/2002/0424-media-osszehas_files/frame.htm [9]
14 A rádiós piac megoszlása rádiónként a hallgatással jelzett negyedórák alapján – 14 éves és idősebb közönség (2.) Gallup Intézet Online, 2004 http://www.gallup.hu/Gallup/self/medmon/2004/orszagos_2004_eves_files/frame.htm [10]
15 Record audiences for BBC Radio 2
16 A Bartók rádió által hetente elért 14 éves és idősebb közönség korcsoport szerinti profilja (52.) Gallup Intézet Online, 2004. http://www.gallup.hu/Gallup/self/medmon/2004/orszagos2004_eves_files/frame.htm [11]
17 Mike Farish: i. m. 13.
18 GWR Annual report and accounts 2004 http://www.gcapmedia.com/assets/dynamic/41/files/gwr_report_accounts_2004.pdf [12]
19 A BBC3 honlapja: http://www.bbc.co.uk/radio3/index.shtml?logo [13]; A Bartók rádió honlapja: http://www.radio.hu/index.php?rovat_id=78 [14]
20 Ld. Catherine Milner: Radio 3: ditching classical music for rock and chat. Telegraph Online, 2003. 10. 05. http://www.telegraph.co.uk/news/main.jhtml?xml=/news/2003/10/05/nradio05.xml [15];
Stephen Moss: These people aren’t being rationel. The Guardian Online, 2004. 05. 06. http://www.guardian.co.uk/g2/story/0,,1210345,00.html [16];
Leonard, Tom: Radio 3:sidelining classical music. Telegraph Online, 2004. 05. 05. http://www.telegraph.co.uk/news/main.jhtml?xml=/news/2004/05/05/nbbc105.xml [17]
21 Catherine Milner: Radio 3: ditching classical music for rock and chat.
22 „It’s almost as if they are ashamed of or don’t beleive in the material they have got.” In: Catherine Milner: Radio 3: ditching classical music for rock and chat.
23 „Radio 3 is there to be elitist, not in any snobbish or pompous way, but to be stimulating.” In: Catherine Milner: Radio 3: ditching classical music for rock and chat.
24 Stephen Moss: These people aren’t being rationel.
25 Catherine Milner: Radio 3: ditching classical music for rock and chat.
26 György Péter: Közszolgálat a globális technokultúra korában. Médiakutató, 2005. tavasz, 95–116. (http://www.mediakutato.hu/cikk/2005_01_tavasz/07_kozszolgalat/ [18])
27 Uo., 107.
28 Uo., 109.
29 Devich Márton: Rondó Bartók-témára, avagy a Kossuth rádió sem élhet muzsikaszó nélkül. Kerekasztal-beszélgetés a közrádió zenei világáról. Muzsika, 1998. május, 41. évf., 5. sz., 18–21. (http://muzsika.net/cikknezo.php3?cikk_id=1616 [19] )
- Kultúra [24]