George Tabori, azaz Tábori György a német nyelvterület egyik színházi fenegyereke. Kissé bizarr e megállapítás, mivel a magyar származású, brit állampolgárságú író és rendező a hetvenhetedik esztendejében jár. De tény, ami tény: mióta Tábori – több mint két évtizede – Németországban, illetve Ausztriában él, minden színházi megnyilvánulása esemény, szélsőséges indulatokat vált ki, s bemutatóit gyakran kisebb-nagyobb botrányok kísérik. Miközben a legjelentősebb színházrendezők között tartották és tartják számon, saját színházat csak 1987-ben kapott Bécsben. Először tehát hetvenhárom évesen kezdhetett szisztematikus színházi műhelymunkát végezni. A Kör (Der Kreis) Színháza nyitott színház, és a színészek színháza. Tábori nyitott minden kezdeményezésre, s maximális alkotói szabadságot biztosít munkatársainak, mindenekelőtt színészeinek. Előadásai éppen ezért hosszú ideig készülnek, programját nem a bemutatóterv határidejei szabják meg, hanem a művészi munka belső törvényei. A Körben klasszikusokat s mai szerzőket egyaránt játszanak; legutóbb több részből álló Shakespeare-kollázson dolgoztak, s gyakoriak a Tábori-bemutatók.
Tábori Györgynek mint írónak visszatérő, műveit át- meg átszövő témája a maga zsidó volta, illetve általánosabban a zsidóság mibenléte, tragédiája. Leghíresebb darabjai közül az egyikben, a Kannibálokban azt a traumát dolgozta fel, amit csaknem a teljes családjának – csak az édesanyja maradt életben – kiirtása okozott. A másik, a Mein Kampf, a zsidóság saját sorsát befolyásoló magatartását, a Holocaust bekövetkezésében is szerepet játszó attitűdjét analizálja. Természetesen egyik esetben sem tandrámát írt, bár egy időben Brecht közeli munkatársa volt, és saját hitvallása szerint is munkásságára igen erősen hatott az elidegenedés atyja. A Mein Kampffal most a magyar közönség is megismerkedhetett, mivel az Új Berlin rendezvénysorozat keretében a berlini Maxim Gorkij Theater két estén játszotta a darabot a Katona József Színházban az egyik legnevesebb német rendező, Thomas Langhoff színre állításában.
„A Mein Kampfot teológiai bohózatnak nevezem. Alapjában véve a szeretetről szól. A szerelem és a szeretet más-más formáiról, az égi szerelemről, az erotikusról, a szexuálisról. Ha a Szentírást komolyan vessszük, akkor világossá válik a zsidó és a keresztény Biblia mondanivalója: szeressük ellenségeinket, mint önmagunkat” – mondta egy interjúban a szerző. Aztán kis szünet után hozzátette: „ami nem is esik oly nehezünkre, hiszen önmagunkat sem igen szeretjük.” Ebben a momentumban benne van Tábori György alkotói módszere, írói szemlélete, bölcsessége, mindaz, amit a darab műfaji meghatározásában szereplő két fogalomkör látszólagos ellentéte is kifejez. A tragikum és a komikum sajátos elegye jellemzi a Tábori-műveket, ami egy olyan téma kapcsán, mint a zsidó–antiszemita ellentét, enyhén szólva különös. Nem ehhez a hangvételhez voltunk szokva, hisz erről a kérdésről nem illett ironikusan szólni. De épp Tábori iróniája ad árnyaltabb, drámaibb, átélhetőbb és általánosabban is érvényes tartalmakat a már oly sokszor megközelített problémának.
A darab egyik főszereplője az ifjú Adolf Hitler. Nem a diktátor, hanem az a vidéki tuskó, aki mázolmányaival a bécsi Művészeti Akadémiára szeretne felvételizni, s aki – miután többször is eltanácsolják a művészpályáról – éveken át egy férfimenhely lakójaként tengeti életét. A másik főszereplő a menhely legrégebbi lakója, az éjszakánként Bibliát és Kámaszutrát áruló öregedő zsidó, Herzl Schlomo, aki pártfogásába veszi a hisztérikus, vadul antiszemita Hitlert. Anyai gondoskodással veszi körül a fiatalembert, a falusi legényt átalakítja, új – s az általunk ismert – frizurát és bajuszt kreál neki, művészi ambícióit átfordítja politikába. A darab második részében Schlomo víziójában felrémlik a jövő: Hitler már uniformisban jelenik meg, keretlegények kíséretében, egy Himmlischst (Himmler?) nevű pribék megöli, feltrancsírozza és megsüti a zsidó Mizzi nevű tyúkját, amelyet kedvesétől, a novícia Gretchentől kapott; Schlomót megkínozzák, hogy elszedjék tőle a könyvkéziratát, amelynek címe: Mein Kampf, s amelynek csupán az utolsó mondata van leírva: „addig éltek, míg meg nem haltak”, s Hitler meg a Halál asszonya élet-halálra szóló szerződést köt. A vízió után már Schlomo sem oly derűs, mint kezdetben: a magát istennek képzelő kóser szakácsnak, a menhely szintén zsidó lakójának, Lobkowitznak fájdalmasan fakad ki: „Ha elkezdik a tyúkokat égetni, akkor az emberek égetésével fogják folytatni.” Lobkowitz darab elejei figyelmeztetése – „Vigyázz, a szeretet életveszélyes!” –, lám, beigazolódott.
Szentimentalizmus és gúny, tragédia és bohózat, naturalizmus és szürrealizmus keveredik a drámában is, és a berlini produkcióban is.
Langhoff sallangtalan rendezése a mű gondolati, érzelmi, stiláris sokszínűségének nagyon pontos visszaadására koncentrál. A darab ironikus rétegének kibontása sikerült különösen jól.
Az előadás fő erőssége a kitűnő színészi játék. A Himmlischstet játszó Hansjürgen Hürrig vérfagyasztó zsonglőrmutatványként, ugyanakkor barbár szertartásként adja elő a tyúk kibelezésének, feldarabolásának és megsütésének magánszámát. Götz Schubert Hitler belső bizonytalanságát állandó, bravúrosan akrobatikus mozgással jellemzi. Kerüli, illetve csak csírájukban mutatja meg a führeri gesztusokat, kezdetben megszeppentségében is tömény agresszivitás van, mint ahogy későbbi parancsolgatásában is érződik a figura kisebbrendűség-érzése, félelmei.
A legösszetettebb és a legérettebb alakítás Klaus Manchen Herzl Schlomója. Egyszerű eszközökkel játszik, nála fejeződik ki a legérzékletesebben az a tragikus irónia, amely az egész produkció sajátja. A színész játékából magától értetődő a zsidó önfeláldozó szeretete. Megrendítően szép a Schlomo és Gretchen közötti félszeg szerelmi kapcsolat ábrázolása, mint ahogy az a szertartás is, ahogy az előadás végén Schlomo leemeli egy kampóról a Himmlischst által felakasztott tyúk tetemét, és fehér kendőbe burkolja, lemossa, mintegy eltemeti a megcsúfolt, megcsonkított állatholttestet. Úgy bánik vele, mintha ember lenne. Mintha előrevetítődne a jövő, az általunk már ismert múlt. Lelkiismeret-felkavaróan hangzik Schlomo-Klaus Manchen szájából a végső, elsuttogott kiáltás: „Szégyellem magam!”
- Kultúra [6]