Ahogy Szabó Ildikó könyvét olvasgatom, meglehetősen melankolikus érzések kerítenek hatalmukba az idő tűnékenységét illetően. Az irodalomjegyzékbe felvett utolsó anyagok 1986-os keltezésűek, a Bevezetés 1987 augusztusában íródott, de a kiadókeresés és -találás hányattatásai után csak mostanában láthatott napvilágot. Ha nem volna túlzás, azt mondhatnánk, a dolgozat tragikus volta ez utóbbi tényben keresendő. Igen, mert ’86–87-ben szolid szakmai elismeréssel kecsegtető fogadtatásra számíthatott volna, ma viszont alighanem visszhangtalan marad. Ma jövőnek álcázott tegnapelőtt foglalkoztatja az embereket, és nem az olyan félmúltbéli kérdések, mint a politikai szocializációnak a nyolcvanas évek derekán társadalomtudományos körökben népszerű témája. De ez a látható precizitással megírt dolgozat, így, az eseményekkel 3-4 év aszinkronban, a politikai szociológia korlátaira is felhívja a figyelmet, amennyiben a társadalomtudomány sem csodaszer a jövő előrejelzésére. Ugyanis amit e könyv leír, annak alapján az 1988 óta zajló változások értelmezhetetlenek.
1945-től vizsgálja a szerző a társadalomba beilleszkedés politikai aspektusait, a koalíciós korszakban a demokratikus lehetőség elszalasztását, 1948 után a totális rend újbóli kialakulását, a politika beszivárgását, mit beszivárgását!, berontását a magánéletbe. A forradalom korát csak érinti („1956 tragédiája egy korszak politikai szocializációjának a csődje is volt” – hál’ istennek, tegyük hozzá!), és a restaurációtól számítva egységes korszaknak veszi a következő három évtizedet, ami a jelenlegi politika és publicisztika szempontjából éppen elfogadható lehet, de tudományos feldolgozásban árnyaltabb közelítést és korszakolást várnánk. Az olvasó engedelmével most csak ez utóbbi harminc évvel foglalkoznék e recenzióban, mert a korábbi csengőfrászos, MHK-s, Szabad Nép-félórás társadalmi megfélemlítésről már olvashatott eleget, de az azt követő kor hiteles és igényes elemzése még várat magára. És itt van a legtöbb vitám is Szabó Ildikóval. „Nem foglalkozom azokkal a marginális csoportokkal (csövesek, vallási közösségek, környezetvédők, ellenzékiek stb.), amelyekben a legerőteljesebben fogalmazódnak meg a nem intézményesült értékek” – írja, és nagy kár, hogy ezt teszi is, hiszen azért a „nem intézményesített értékek” hordozói voltak azok, akik az évtized végének politikai színpadán a főszerepet játszottak. „Míg a politikai rendszerek történelmi egymásra épülésében erőteljes diszkontinuitás érvényesült, a társadalmi tudat mélyrétegei megőrizték a kontinuitás különböző elemeit” – írja. A baj az, hogy nem nagyon lehet kivenni belőle, hogyan teremtődhettek újra ezek a „nem intézményesített” politikai értékek négy évtized államosított szocializáció alatt és után. Sőt, ha szabad e helyütt egy eretnek nézetemnek hangot adnom, akkor hogyan modernizálódott úgy a politikai kultúra, hogy a modern liberalizmus eddigi legnagyobb képviseletét biztosította a szabad választások utáni parlamentben.
A hatvanas évektől feszültségeket és konfliktusokat kerülőnek jellemzi – helyesen – a rendszert, a szocializáció intézményeiként a családot, az iskolát, az ifjúsági szervezeteket és a tömegkommunikációt említi. Hozzáteszi, bár nem elég hangsúlyosan, hogy a Kádár-korszakban a korábbi átpolitizált magánélet helyett lehetett politikamentes magánéletet is élni, sőt, halkan szidni az oroszokat, emlegetni ’56-ot stb. A korábbi évek elszigeteltsége után valamelyes utazási szabadság is beállott, lehetőség nyílt a külföldi, sőt nyugati utazásra. Ez azért a magyar történelemben példátlan személyes tapasztalatszerzési lehetőséget jelentett. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, bár nem szeretem ezt a szót, hogy búvópatakként itt élt tovább az a bizonyos kontinuus társadalmi tudat. A család után az iskola a politikai szocializáció következő stációja, ahol a hatalmi viszonyok struktúráját ismeri meg a gyermek, ezt azonban nem volna helyes rendszerspecifikusnak látni, inkább kor- és országspecifikusnak, hiszen Lindsey Andersen „If” című filmjét is érezhette Magyarországon a magáénak bárki, éppúgy mint az „Iskola a határon”-t, hiszen lázadó szellemű diákok voltak mindenhol, csakúgy mint stréberek, nyalibubik, „csúcsfejű Inkeyk” és levente-segédoktató lelkületű tornatanárok. De engedtessék meg itt a saját emlékeimre hagyatkoznom (mint aki az érett, kiteljesedett kádárizmusban járta iskoláit), hogy a „Timur és csapata” típusú komszomolecromantikára senki sem volt vevő. Az ifjúsági szervezetek következnek a sorban mint a politikai szocializáció fő terepe. Szintén saját tapasztalatok alapján állíthatom, hogy a hatvanas-hetvenes években komoly befolyással ezek már nem bírtak.
Sőt meglepődéssel olvastam, a nyolcvanas évekbeli jeles ellenzékiek némelyike politikai cseperedése idején a KISZ eretnek radikálisai között volt. Az én teenagerkoromban a KISZ csak mint a konformizmus színtere jelentkezett, amiben sikk volt nem részt venni, lesajnálni, kiröhögni. A nyolcvanas évekre aztán a KISZ szerepe minimalizálódott, az évtized elejére még a kvázi-kötelező és formális tagság is megszűnt, és így a taglétszám is rohamosan csökkent. Az oktatás és az ifjúsági önszerveződés határán mozogtak az egyetemi szakkollégiumok, amelyeknek viszont kulcsszerepük volt a „nem intézményesített értékek” közvetítésében és később a Fidesz megalakulásában. Hiányolom, hogy a katonai szolgálat nem szerepel a szocializáció intézményei között. Ugyanis az érett kádárizmus idején ez volt az az intézmény, ahol a fiatalemberek először és brutálisan találkozhattak az álorcáját levett rendszerrel. Itt derült ki ugyanis, hogy az a rendszer az „erkölcsi értékmérővé vált félelmek és sérelmek” rendszere volt – ahogy az előszót író Papp Zsolt is idézi Bibót –, hogy még mindig szabály a „besúgni arany”, és aki ezt túlélte, az vidáman vigyoroghatott a Kontroll Csoporttal (ha ennyi áldozat megengedhető a nemzedéki mitológia oltárán), hogy „csak forogjatok / lebuktatok / besúgók és provokátorok”. A tömegtájékoztatást tartja Szabó Ildikó a politikai szocializáció negyedik és egyben utolsó intézményének, amivel egyetértek, csak azt kérdezném meg, hogy mivel magyarázza azt, hogy akkor az emberek mindig hátul, a sportoldalnál kezdték olvasni az újságot, míg ma az elsőn, és az akkor sem magasabb színvonalú Szabad Európa Rádió hallgatottsága miért volt nagyságrendekkel nagyobb.
Kifelejti még Szabó Ildikó a politikai szocializáció intézményei közül a kultúrát, pedig az úgynevezett magaskultúrában sok minden szabad is volt annó dacumál, és kedvenc repülőegyetemi tanárom, Szabó Miklós mondta volt, hogy „ahol nincs parlament, ott a kultúra a parlament”. Így aztán lehet olyanokat írni, hogy „a politikai szocializáció évtizedek óta változatlan kereteit mindinkább szétfeszítette a velük nem adekvát társadalmi gyakorlat”, volt itt állami ember, volt cenzúra, volt szocializáció is, azért a víz az úr. Akarom mondani a Cote d’Azur.
- Kultúra [6]