A Dunagate-ügy – írja legújabb könyvében Horváth József (A lehallgatástól a kihallgatásig) – „a békés átmenet egész koncepcióját zsákutcába vitte”. A szószátyár tábornok ezúttal igazat mond. A koncepciót Végvári csakugyan kipukkasztotta. De betett annak már a berlini fal leomlása is, a prágai forradalom, a budapesti népszavazás és a bukaresti vezéráldozat. Ezek nélkül Végvári leleplezései (de hiszen sor se került volna rájuk) aligha rendítik meg a kormányt. Ahogy a mostanit se rendítenék meg.
Ha…
A megfúrt forgatókönyvet azóta számtalanszor felidézték. A lengyel választási alkut nálunk a reformkommunisták és a népnemzetiek megegyezése helyettesítette, a főhatalmon a közvetlenül választott elnök (Pozsgay) és a parlamenti többség vezetője (Antall) osztozott volna. A választás eredményétől függően – ez Pozsgay elnöksége alatt az MSZP-re nézve valószínűleg kedvezőbben alakul – dőlt volna el, hogy a reformkommunisták a kormányban is képviseltetik-e magukat. A legfontosabb állami szervek vezetőit mindenképpen az elnök nevezi ki – Pozsgay mint közvetlenül megválasztott elnök, keményen gyakorolta volna kinevezési jogát. Az állambiztonsági szolgálatot a Dunagate nélkül is elválasztották volna a Belügyminisztériumtól – az erre vonatkozó ellenzéki követelés és a hivatalos elképzelés egybevágott –, de a szolgálatok élére az vagy azok kerültek volna, akit/akiket Pozsgay régi reformharcostársa, Horváth István ajánl.
Az állambiztonsági szervezet erre a rendszerváltásra készült. És készült arra a szerepre is, amelyet a népszavazás és az országgyűlési választások között kellett volna eljátszania: a választási eredmények befolyásolására. Nem kékcédulákkal, hanem az információk célszerű kezelésével. Azzal, hogy az MSZMP kampánystábját tájékoztatja arról, mi történik a többi pártban, a többi pártot meg a sajtót viszont félretájékoztatja arról, mi történik mások háza táján. Szó sincs tehát tartós szerepzavarról. A szerepzavar legfeljebb november 27-én keletkezett, amikor a belügy két napig nem tudta eldönteni, nyilvánosságra hozhatja-e Pozsgay vereségét.
Pártokra dolgozó
A vádirat szerint Horváth József 1989 októberében egy parancsnoki értekezleten kijelentette: a hálózati személyeket arra kell ösztönözni, hogy az egyes szervezetekben rálátást biztosító pozíciókba kerüljenek, szűrni kell a tömegtájékoztatás számára biztosított információkat, s lehetőség szerint támogatni a szétzilálódó baloldalt (Magyar Hírlap, április 10.). Az új alkotmány kihirdetésének napjaiban a reformtábornok politikai feladatokat ad hivatalból depolitizált tisztjeinek.
A III/III-as 1989-ben, januártól decemberig elsősorban a pártokra dolgozott. A Fidesz belső viszonyairól, az SZDSZ választási stratégiájáról szóltak azok a jelentések, amelyeket a két szervezet a Dunagate-ügy kirobbanásakor, 1990. január 5-én nyilvánosságra hozott. A pártokról szólt a többi jelentés is, amelyeket az idősebb és fiatalabb demokraták a múlt év januárjában átadtak az érintetteknek. „Piroska”, a BRFK ügynöke még ’89 decemberében is szolgáltat adatokat arról, milyen külföldi vendégek keresték fel az MDF székházát. (Beszélő, április 20.) December 8-án Borsod megyében arról készül jelentés, hogy Furmann Imre az MDF miskolci szervezete elnökségi ülésén a népszavazás után kialakult politikai helyzetet értékelve kijelentette: az MDF-nek most már az SZDSZ az első számú ellensége, nagyobb veszélyt látnak benne, mint az MSZMP-ben! Ugyanaznap Budapestről azt jelentik, hogy Csurka szerint a politikusok és irányzatok megítélésénél kizárólag a „nemzeti elkötelezettséget” kell figyelembe venni, nem az ideológiát, ezért ők [?] együtt tudnának dolgozni Pozsgayval, de az SZDSZ nem. Ugyancsak december elején ismeretlen személy arról informálja a Kereszténydemokrata Néppárt egyik elnökségi tagját, hogy az SZDSZ a népszavazási kampányra 30 millió forintot kapott a Zsidó Világszövetségtől! Ezt a hírt Horváthék olyan figyelemre méltónak találták, hogy azonnal tájékoztatják róla Pallagi titkárságát. Pedig Zsidó Világszövetség nevű szervezet nem is létezik.
Tájékoztatás, félretájékoztatás, pozíciószerzés – így hangzott a horváthi parancs. Ennek a szellemében kívánták „tippkutatás” céljából – feltehetőleg hiába – tanulmányozni a BRFK III/III-asai az SZDSZ 1989 novemberében megválasztott vezetőségét: hátha beszervezhető közülük valaki. Ennek szellemében próbálta rábeszélni „tartója” a sikeres ügynökét – szerencsére hiába –, hogy fogadja el a képviselő-jelöltséget, amellyel az SZDSZ helyi szervezete megkínálta. Félő, hogy nem minden ügynök-képviselőjelölt volt ennyire tartózkodó.
Jogászkodás
Györgyi Kálmán, a Magyar Köztársaság új legfőbb ügyésze első hivatali intézkedései között rendelte el a vádemelést mind a Pallagi–Horváth-, mind a Végvári-ügyben. Tökéletesen igaza volt: súlyos bűncselekmények gyanúja esetén ne az ügyészség – a pártállam katonai ügyészsége – hozzon határozatot, zárt ajtók mögött, ítéljen a bíróság – a független magyar bíróság – nyílt tárgyalás után.
Eddig a zöldellő elmélet. Az élet aranyfája hervadtabb. A haldokló pártállam ügyészsége nem mert dönteni: se elítélni, se felmenteni nem merte egyik felet sem. A szkeptikusok sejtették: a független magyar bíróság ugyanerre a hősi eredményre fog jutni. Az apparátusnak tetsző eljárás forgatókönyvét nem kellett előre leírni, mint még a Rajk-per idején. Beleíródott az már a kádári évtizedekben nagyra nőtt fejekbe.
Pallagi Ferencet és Horváth Józsefet elöljárói intézkedés elmulasztásával vádolták. Holott a két tábornok nem csupán passzívan szemlélte az állambiztonsági szolgálat tevékenységét, hanem vezetőként működtette az apparátust, amely törvényellenes tevékenységet folytatott. A szervezet élén állók visszaéltek hivatali hatalmukkal, jogtalan hátrányt okozva mindazoknak a személyeknek és szervezeteknek, akikről és amelyekről beleegyezésük nélkül adatokat gyűjtöttek. Ha a cselekmény minősítése hivatali hatalommal való visszaélés és magántitoksértés, az ügy kikerül a belüggyel évtizedek óta összefonódott katonai ügyészség hatásköréből.
Szó sincs róla, hogy az alkotmánysértő tevékenység az új alkotmány életbelépésével vette kezdetét. A III/III-as, mint láttuk – mindenekelőtt a pártokra dolgozott. A pártok az egyesülési törvény hatályba lépésétől kezdve, azaz az egész 1989-es évben, legálisan, a bírósághoz benyújtott alapszabályuknak megfelelő módon folytattak politikai tevékenységet. Annak, hogy jogi minősítésük nem párt, hanem „társadalmi szervezet” volt – nincs jelentősége.
A közvélemény úgy véli, csupán a különleges eszközök (lehallgatás, levélfelbontás) alkalmazása törvénysértő. Holott az is törvénysértő, ha egy szervezet szervezett informátorok révén gyűjt és továbbít olyan információkat, amelyeket közlője nem a köznek szánt. Az effajta információgyűjtést – sajnos – külön jogszabály nem tiltja, de kimeríti mind a hivatali visszaélés, mind a magántitoksértés törvényi tényállását.
Mese, hogy a sokat emlegetett 6000-es sorszámú „szupertitkos” rendeletek kényszerítették a Pallagi–Horváth-párost az információgyűjtésre, a lehallgatásra. Feladatot a Belügyminisztérium szerveinek csupán az 1974. évi 17. számú törvényerejű rendelet szab meg: ez kötelességükké teszi az állam- és közbiztonság védelmét, az ezt fenyegető bűncselekmények megelőzését és felderítését. Minden egyéb rendelet, belügyminiszteri, miniszterhelyettesi utasítás csak a feladat végrehajtásának mikéntjét határozza meg: azt, hogy ki engedélyezheti a telefonlehallgatást, ki és hogyan szervezhető be ügynöknek. Ha Pallagi és Horváth meg az állami és politikai feletteseik odáig eljutottak volna, hogy a bejegyzett társadalmi szervezetek tevékenysége nem veszélyezteti az állam biztonságát, semmiféle jogszabály nem kényszerítette volna őket, hogy továbbra is gyűjtsék róluk az információkat.
Sárgolyóbisok
Hiába cáfolták a meghallgatott tanúk, az újságolvasók tudatába bevésődött az állítás: az 1989-es politikai egyeztető tárgyalások I/6-os – az erőszakos visszarendeződés elleni garanciákkal foglalkozó – bizottsága is felelős azért, hogy nem került sor az állambiztonsági szervezet reformjára. Helyesen kérdezte meg Rockenbauer Pál, vajon miért csak az ellenzéki oldal képviselőit idézte a bíróság. A többiek több hitellel mondhatták volna el, mint a mulasztással vádolt egykori és mai ellenzékiek, hogy a bizottságnak semmiféle lehetősége nem volt effajta szervezeti változások kezdeményezésére, de feladata sem volt a törvényalkotás. Szeptember 6-i meghallgatásakor Pallagi Ferenc annyit mondott a bizottságnak, szükségesnek tartják, hogy „önálló állambiztonsági törvény szülessék”. Azt is mondta még: „a jövőben ars poetica (!), hogy az állambiztonsági szolgálat nem szolgálhat pártérdeket.” Ha a kormány meg akarta volna valósítani az állambiztonsági szervezet reformját, hetek alatt megtehette volna. (A Dunagate után a Minisztertanács február 2-án hozott határozatot az elkülönített nemzetbiztonsági szolgálatok szervezeti létrehozásáról, és a szolgálatok jogi elkülönítése már február 14-én megtörtént.)
A vádlottak és a tanúik többször utaltak arra, hogy pártokra vonatkozó információk az okszerűen elrendelt három bizalmas nyomozás melléktermékeként kerültek a jelentésekbe. Ez természetesen csacsiság – elég elolvasni a fentebb idézett jelentéseket. Utólagos konstrukciónak tűnik azonban maga a bizalmas nyomozás, így a „László” fedőnevű, amely állítólag e sorok írója és Lovas Zoltán ellen folyt. Kettőnket ugyanis csak a Dunagate-ben vállalt szerepünk kapcsolt össze. Végvári jelentkezése előtt eszünkbe se jutott, hogy együttesen törekedjünk államtitok megszerzésére – igaz, nem törekedtünk erre külön-külön se. A kémelhárítás és az ifjúságvédelem emlegetése nevünkkel kapcsolatban egyszerűen lejárató szándékú. A bíróságnak illett volna rákérdeznie, miért, milyen adatok alapján foglalkozott velünk az állambiztonság eme két részlege, amelyek közül egyébként az utóbbit – vigyázat, itt nem bűnügyi és nem erkölcsrendészeti, hanem politikai ifjúságvédelemről van szó – ekkor már megszüntetendőnek ítélte a minisztérium. (Ugyanígy lejárató szándékú Haraszti Miklós „maoizmusának” emlegetése is.)
Meglepetések
Pallagit a bíróság bizonyítottság hiányában felmentette a hivatali hatalommal való visszaélés vádja alól. Nem bizonyosodott be – így az ítélet –, hogy az iratmegsemmisítést a miniszterhelyettes a szolgálat korábbi tevékenységének leleplezésére rendelte el. Igaz is. Épp most jött rá a nagytakaríthatnék, pont akkor, amikor lengyel és cseh kollégáira is. A vádiratban ez volt a legkonkrétabb, leginkább bizonyítható vád, az iratmegsemmisítésre a parancsot kétségkívül Pallagi adta ki. Márpedig ha az elöljárói intézkedés elmulasztása miatt mindketten megrovást kapnak, Pallagi nem kaphat két megrovást. Félő volt, hogy a bíróság a végén még kénytelen lenne akár hat hónap szabadságvesztést is kiszabni, persze felfüggesztve. De hát Pallagi csak nem kaphatott súlyosabb ítéletet, mint Végvári. A részleges felmentéssel a bíróság kivágta magát a kutyaszorítóból.
Az igazi nagy csavar azonban az ügyész műve volt. Tiszte szerint a vád képviselője, ha úgy látja, hogy mégsem történt bűncselekmény, elejtheti a vádat. Akkor viszont nincs ítélet, borul a forgatókönyv. Így az ügyész nem ejtette el a vádat, de a vádlottak felmentését kérte – részben bűncselekmény hiányában. A melodráma végén páros csillagként ragyoghatott a két nemes eszmény: a bajtársi összetartásé meg a szigorú, de pártatlan igazságszolgáltatásé.
A korlátlanul növelhető bizonyítóanyag alapján a Pallagi–Horváth-per bízvást lehetett volna a múlt rendszerrel, a múlt rendszer legádázabb erőszakszervezetével való leszámolás reprezentatív pere. Itt lett volna jogi fogódzója a nagy Iustitiának, amelyről a kormánypártok szónokai oly lelkesítőén tudnak beszélni választási kampányok idején.
A vád kiterjesztése és elmélyítése helyett ügyész és bíró megelégedett Horváth István volt belügyminiszter cikizésével s azzal, hogy a vádbeszéd meg az ítélet halványan utalt vélhető felelősségére. Németh Miklóssal ugyanez történt, de szőrmentén. Tanúnak sem idézték meg a többi egykori vezetőt, holott azok éppúgy megkapták a bizalmas információkat, mint Németh Miklós. Pozsgay Imre neve el sem hangzott, pedig mint az MSZP akkori első embere, elnökjelöltje, a választási taktika kérdéseiben ő volt leginkább érdekelt. Ki ne emlékeznék, hogy ő volt az, aki sehogyan sem akart hitelt adni a Dunagate dokumentumainak, és körömszakadtáig védte régi szövetségesét, Horváth Istvánt.
Ugyancsak kimaradt a tanúk közül Gál Zoltán, holott államtitkárként ő volt ez idő tájt a Belügyminisztérium operatív irányítója. Elképzelhetetlen, hogy Pallagi az iratmegsemmisítést ne tárgyalta volna meg vele. Helyettük az ügyész meg a bíró az Ellenzéki Kerekasztal egykori tagjait ültette jelképesen a vádlottak padjára.
Egy régi ismerős
Az ellenzék nem először találkozott dr. Hildenbrand Róbert hadbíróezredessel. Az a vádlott, aki négy évvel ezelőtt állt előtte, nem úszta meg olyan enyhe büntetéssel, mint Pallagiék. A hadbíró Keszthelyi Zsoltot 1987 áprilisában három év börtönre ítélte, mert az kijelentette: nem kíván olyan hadseregben szolgálni, amely nem demokratikusan választott kormánynak engedelmeskedik.
Különös véletlene a sorsnak, hogy Hildenbrand hadbíró akkor is szigorúbban ítélte meg a cselekményt, mint az ügyész. Az ügyész hangsúlyozta: csupán a szolgálatmegtagadásáért kéri a vádlott megbüntetését, nem a nézetei miatt. A bíró ezzel szemben az ítéletben súlyosító körülménynek tekintette a vádlott ellenséges felfogását. A három év és a börtönfokozat szolgálatmegtagadásért akkoriban már szokatlanul kemény ítéletnek számított – a másodfok le is vett belőle hat hónapot. Minderről akkor Haraszti Miklós tudósított a régi Beszélő 21. számában.
Konszolidáció
A Magyar Köztársaság első (és feltehetőleg utolsó) pere a régi rend ellen – bohóctréfába torkollott. Miért is történt volna másképp? A katonai ügyészségen is, a katonai bíróságon is ugyanazok az emberek ülnek, akik néhány éve még habozás nélkül ítéltek el mindenkit, akit az állambiztonsági szervezet eléjük vezetett, és habozás nélkül utasítottak el minden panaszt, ha az erőszakszervezet embereire vonatkozott.
Tegyük fel újra a kérdést: mi lett volna, ha nincs Dunagate? A III/III-as nem hullik szét, de az új helyzetben, amely a népszavazás meg a kelet-európai forradalmak után létrejött, nem is töltötte volna be eltervezett szerepét. A választások eredménye aligha alakul jelentősen másképp. A belügytől elkülönült biztonsági szolgálatok mindenképpen létrejönnek, legfeljebb a munkatársaik között lett volna több III/III-as.
Aztán az ő körükben is lezajlott volna a csendes szelekció, ahogy a III/I-esek és a III/II-esek közt, akik ma a Nemzetbiztonsági Hivatalt meg az Információs Hivatalt alkotják. S köztük is akadt volna kellő számú nélkülözhetetlen, továbbá lojális, hazafias sőt népnemzeti szakember. A Dunagate 1990 januárjában nagy esemény volt. Hullámai azonban hamar elültek.
A konszolidálódott szolgálat számára a perek üzenete az, hogy a lojális szolgálatért, bármilyen előjelű legyen is, senkit nem lehet és nem is fognak komolyan felelősségre vonni. Ellenben aki felmondja a lojalitást, aki jogsértést tapasztalván a nyilvánossághoz fordul, ha igaza van is, áruló, s méltán bűnhődik. Nem baj, hogy a régi rendszer emberei hozzák ezt az eredményt: jól jön az a rendszerváltozás urainak is.
Egyébként is hamar egyetértésre jutnak. Kezdettől egyetértettek ugyanis abban, hogy a rend, az állam folyamatosan veszélyben van, hogy a konfliktusok legfőbb orvossága az erő érzékeltetése, és hogy jó, ha az erőszak intézményei lehetőleg mindenről tudnak.
A rendszerváltás, amely elmaradt, a visszarendeződés, amelyet mind többen emlegetnek, nem abban van, nem csak abban, hogy a régi káderek, a régi struktúrák megmaradtak. Hanem abban, hogy az emberek megint elkezdtek félni. Félni a telefontól, félni attól, hogy lefényképezik, lefilmezik őket, összeírják a nevüket. Nem számít, hogy tényleg így van-e. Elegendő a félelem.
Francia Kis Mihályt, a kommünt követő fehérterror hírhedt különítményesét, a konszolidáció kezdetén bíróság elé állították. Az ügyész védőként segített neki, a felmentés után pedig ezzel a nevezetessé vált mondással búcsúzott tőle: Isten vele, Mihály. Mihályt aztán egy újabb ellenforradalmi terrorhullám idején, 1957-ben elfogták, és minden különösebb ok nélkül, a rég elévült bűneiért felakasztották.
Vajon a következő rendszerváltási kísérlet megint olyan békés, alkotmányos és kedélyes lesz, mint ez a legutóbbi volt?
- Belföld [8]