Amikor ezen a tavaszon módom nyílt rá, hogy betekinthessek a néhai MSZMP 1956-tal kapcsolatos irataiba, s kezembe vettem az Ideiglenes Központi Bizottság november 4-e utáni első ülésének jegyzőkönyvét, a dátum – 1956. november 11. – óhatatlanul személyes emléksorokat is ébresztett bennem. Ugyanazon vagy talán az előző napon, mint amikor Kádár először rendezett bizalmas tanácskozást a Parlamentben az új pártvezetés általa kiszemelt régi és új tagjaival, néhány lépésnyire onnét, Fekete Sándor Széchenyi rakparti lakására Gimes Miklós hívta össze a nagyimrések egyik megmaradt csoportját, hogy megbeszélje velük a kádári MSZMP és kormány ellen indítandó küzdelem megindítását és a harc formáit.
A harc egyenlőtlen volt. Nemcsak annyiban, hogy Gimest már december elején letartóztatták, majd néhány hónap alatt felgöngyölítették az általa alapított Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom és az Október Huszonharmadika c. lap nem túl kiterjedt illegális hálózatát, hanem külön még a tekintetben is, hogy a következő években, némileg egyoldalúan, ők olvastak minket: sokszorosított kiadványainkat, a házkutatások során elkobzott kéziratainkat és személyes jegyzeteinket, cenzúrázott börtönlevelezésünket.
Most fordult a kocka: mi is olvashatjuk őket, „szigorúan bizalmas” jelzésű jegyzőkönyveiket és határozataikat, amelyeket saját jószántukból még saját történészeik szeme elé sem bocsátottak volna soha. És ebben voltaképpen igazuk is volt. Ezek a dokumentumok túlságosan éles és szemléletes közelképet nyújtanak a forradalom után külső segítséggel kormányra jutott csoport s különösen Kádár János hatalmi elszántságáról és cinizmusáról, s túl sok olyan részletet tárnak fel, amelyek tarthatatlanná teszik azt a legendát, hogy a kíméletlen megtorlásra csak szovjet és keletnémet, általában külső nyomás kényszerítette a magyar vezetést.
Szakíts, ha bírsz!
Külső nyomás persze nagyon is létezett, de ennek mértékére és irányára majd csak az egyszer talán ugyancsak megnyíló szovjet és egyéb külföldi források fognak teljes (?) fényt deríteni. Tudunk róla, hogy Walter Ulbricht több ezer kivégzést reklamált, hogy a Nagy Imre-ügy „lezárására” irányuló szovjet sürgetés érvényesült, hogy a szovjet vezetés héjái a Moszkvába zsuppolt Rákosi-csoport hazahozatalát és bizonyos fokú reaktiválását inspirálták. De Kádár kétségtelen – a most olvasott beszédekben is megnyilatkozó – politikai tehetsége nem utolsósorban éppen abban állt, hogy a különböző irányból érkező pressziókat pompásan tudta egymással ütköztetni, semlegesíteni, és végeredményben saját hatalma érdekében hasznosítani.
Aligha magyarázható pusztán külső vagy belső nyomással, hogy az MSZMP Intéző Bizottságának 1957. április 2-i ülésén a következőket jelentette ki: „Az országban aktivizálódtak, felléptek, hatalmat ragadtak a kezükbe horthysta katonatisztek, csendőrök stb. Ezeknek ügyét is komolyan kézbe kell venni, és nagyon tárgyalni nem is kell. Meg kell csinálni a népbíróságot, és ahol csak olyan volt horthyistákkal találkozunk, akik vették maguknak a bátorságot és disznóságokat csináltak, körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni. Ha ez nem történik meg, akkor a népnek nyugalma itt soha nem lesz. Ezeket az ítéleteket nem kell az újságban hozni.”
Ugyanezen az ülésen – a bírói függetlenség és a törvényesség nagyobb dicsőségére – a Farkas Mihály elleni, túlságosan enyhe elsőfokú ítélet kapcsán a következőket mondja: „Az eljárás nagyon negatív módon ment végbe, nem az eredeti határozatnak felel meg, és ezt korrigálni kell. Itt nemcsak a büntetés mértékéről van szó, amely rendkívül alacsony – attól eltekintve, hogy 20 éves börtönöket végrehajtani nem akarunk –, de olyan volt a tárgyalás menete, hogy éle a párt ellen, a mai vezetés ellen irányult. Ehhez hozzájárult Farkas fellépése és a bíróság pipogyasága.”
Ekkor számol be a moszkvai tárgyalásokról is: „Szóba került Nagy Imréék kérdése is. Mi vetettük fel. Az elvtársak (értsd: a szovjet politbüro tagjai) helyeslik, hogy megfelelő szigorú felelősségre vonást eszközöljünk. Az elvtársak nézete szerint az megfontolás tárgyát képezheti, hogy rövidebb vagy hosszabb idő múlva kell a felelősségre vonásnak megtörténnie, de helyeslik, hogy ez megtörténjék.” Majd elmondja a saját véleményét is: „nézetem szerint nekünk a magyar nép számára, a magyar nép ellenségei számára is és a világnak is meg kell mutatni, hogy büntetlenül nem lehet ellenforradalmat szervezni szocialista rendszerben. Én amellett vagyok, hogy munkához kell látni, és valami belátható időn belül dönteni kell, nem lehet 8-10 hónapig, évekig várni a méregfog kihúzásával.”
Miközben a Romániába deportált Nagy Imre-csoport három tagja, Szilágyi József, Tánczos Gábor és Fazekas György már a bukaresti állambiztonsági börtönben ült, a többieket pedig, Nagy Imrét is beleértve, a Kádár-beszédet követő hét folyamán letartóztatták, s április 17-én mindnyájukat a budapesti Gyorskocsi utcai börtönbe szállították. Tehát gyorsan „munkához láttak”… Hozzátartozik az eljárás „törvényességéhez”, hogy természetesen azt sem az ügyészség vagy a bíróság döntötte el, hogy a snagovi csoportból ki ellen nem kell eljárást indítani. Kádár „javaslatára” a párt vezetése adott engedélyt Lukács Györgynek a hazatérésre (ápr. 11.), s döntött úgy, hogy Vas Zoltán és Szántó Zoltán viszont még nem térhetnek haza. Pedig Szántó – párthűségét bizonyítandó – szorgalmasan denunciálta társait. Hogy miért maradt mégis másfél évig száműzött, arra egy előző, február 26-i Kádár-beszéd ad magyarázatot. Ebből kiderül, hogy Szántó már ’56 nyarától „trónkövetelő” volt, igényt tartott a párt első titkári tisztére, s ebben egy időben még Tito is támogatta. Kádár tehát jobbnak látta távol tartani.
Akárcsak Rákosi Mátyást. Kádár metsző gúnnyal idézi Rákosi Hruscsovhoz intézett levelét, amelyben azt fejtegette, hogy mivel 1957 tavaszáig az MDP egykori 800 000 tagja közül csak 200 000 lépett be az MSZMP-be, a többi 600 000 nyilvánvalóan őt várja vissza. Kádár imponáló céltudatossággal tartotta távol a hatalomtól a ránézve veszélyes rákosista politikusokat – miközben ezek egykori rendőri és pártapparátusát nyugodtan felhasználta a maga céljaira. (Igaz, ellensúly gyanánt egy-két harcosan antirákosista politikust – pl. Aczél Györgyöt és Fehér Lajost – is benn tartott a vezetésben.)
Fölfeslő szövedék
Amit viszont még ez az egyensúlyozó művész sem tudott könnyedén és fölényesen megoldani, az éppen a Nagy Imre–Losonczy-csoport ügye volt. Tíz most megismert beszéde – valamennyit a párt vezető szerveinek ülésein mondta el az első másfél évben – arról tanúskodik, hogy ő maga és akkori vezető társai – nyilván szovjet és ÁVH-s nyomásra is, de egyben a hatalom logikájától és önnön rossz lelkiismeretüktől is hajtva – egyszerűen nem találtak megnyugvást, nem érezték magukat „legitimálva” és biztonságban mindaddig, amíg ezek az emberek életben voltak. Néha már hajlamos voltam azt hinni, hogy érintettségem és személyes élményeim miatt túlértékelem e kérdés jelentőségét az ’56 utáni politikában. A beszédeket olvasva most döbbenten tapasztaltam, hogy milyen központi szerepet töltött be Kádár gondolatvilágában és a vezető pártszervek ülésein Nagy Imre és társai ügye.
Érdemes végigkísérni azt a nem mindennapi mutatványt, ahogy Kádár néhány hónap alatt fokozatosan átértékelte Nagy Imréék tevékenységét.
1956. november 11-én az első beszámolót még így kezdte: „Nekem személyes meggyőződésem, hogy Nagy Imre, Losonczy Géza és a többi elvtársak, akik a kormány tagjai voltak, az ellenforradalmat segíteni nem akarták. Ténylegesen az intézkedésekbe beleszólása a kormány tagjai közül Nagy Imrének, Losonczynak és nekem volt. (…) A Minisztertanácson belül a hangadó a valóságban nem Nagy Imre volt, hanem elsősorban Tildy, Losonczy és bizonyos mértékig Erdei Ferenc.” Saját októberi szerepének magyarázgatása (és a november 1-jét követő néhány nap elhallgatása) után rátért a „pánikszerűen” a jugoszláv követségre menekült csoport ügyére. Ismertette Szoldatics jugoszláv követtel folytatott első tárgyalását, ahol is „a lényeg az volt, hogy egyezzünk bele, hogy kivigyék ezt a társaságot Jugoszláviába. (…) Azt mondtam, hogy semmi szín alatt nem egyezhetünk bele, hogy elhagyják az ország területét. Először is, mert Nagy és Losonczy utolsó fellépése a kormánynyilatkozat volt, a kormány széthullott, de sehol sem mondták ki, hogy nem tekintik magukat kormánytagoknak. Azt javasoltam, mondják meg nekik, hogy adják írásba, hogy önmagukat mint minisztereket megszűntnek tekintik, és mondjanak valamit a jelenlegi kormánnyal kapcsolatban. Feltétlenül ki kell jelenteniük, hogy ez ellen a kormány ellen sehol sem fognak fellépni. Amíg ezt nem mondják, semmiféle kérdésről tárgyalni nem lehet. (…) Ez a legkényesebb kérdés most nemzetközileg és a párton belül.”
Az akkori légkörre jellemző, hogy a felszólalók közül jó néhányan még természetesnek és szükségesnek tartják a Nagy Imréékkel való tárgyalást. A legmesszebb merészkedő Aczél György szerint „akár olyan alapon is, hogy rendben van, ha alapvető kérdésben megegyeznek, csináljanak külön pártot, de mindenesetre döntő, hogy legyen olyan tömegekkel bíró bázisunk, amivel lehet kard és szuronyok nélkül kormányozni”.
Nagy Imre azonban, tudjuk, nem tárgyalt, és nem adott lemondó nyilatkozatot sem Tito és Rankovics, sem Münnich, sem Walter Roman (a mai román miniszterelnök apja) kérésére. Ezek után november 22-én délután társaival és a családtagokkal együtt – a követségről kijövet – a szovjet hatóságok elrabolták, s másnap – katonai gépeken – Romániába szállították.
A KB november 24-i ülésén, ahol elsőnek Gheroghiu Dej, a vendégszerető román pártfőtitkár oktatta ki magyar elvtársait, Kádár elkezdte a visszamenőleges elhatárolódást Nagy Imrétől, de még azzal fejezte be: „Tessék, pihenjék ki a fáradalmaikat, nyugodjanak meg, gondolják át az eseményeket, hisz nincsenek ők örökre száműzve.”
Elszakadásban
Amikor a következő, december 2-i ülésen visszatért az ügyre, a valóságtól immár teljesen elrugaszkodó, konstruált vádakkal hozakodott elő, majd felidézte, hogy annak idején világosan tudtára adta a jugoszláv diplomatáknak: Nagy Imréék nem mehetnek se Belgrádba, se haza, mert a hatalom szempontjából mindkét megoldás veszélyes. Kéthly Anna pl. külföldön máris a Nagy Imre-kormány legitimitására hivatkozik. Mivel azonban Vidics mégis mindenáron – ugyancsak cinikusan, de érthetően – írásos garanciát követelt arra, hogy védenceik hazatérhetnek, „három és fél órai vita után, nem tudom, mit tételeztek fel rólunk, hiszen megmondottuk, hogy semmi szín alatt nem engedhetjük meg, hogy itthon maradjanak – mégis beleírtuk”. De még itt is elhangzott az elhurcoltakról: „Semmi bajuk nem lesz, élnek, pihennek, enni kapnak, csináljanak, amit akarnak, csak a magyar ügyekbe ne avatkozzanak.”
1957. február 26-án tovább épült a vádkonstrukció. Az ezen az ülésen született párthatározat – a fokozatosság jegyében még nem büntetőeljárásról, csupán a „tények pontos felderítéséről és rendszerezéséről”, valamint arról beszél, hogy Szántó, Lukács és Vas ügyét el kell különíteni a Nagy–Losonczy-csoportétól.
1957 tavaszán, a moszkvai látogatást követő április 2-i ülésen azután, mint idéztem, elhangzott a gyakorlati felszólítás: munkához kell látni. A „méregfog kihúzása” azonban, Kádár fogadkozása ellenére, mégis több mint egy évig váratott magára. Eddig is sejtettük, de pontosan nem tudtuk, miért. Kádár további beszédeiből megvilágosodik a kép. 1958. február 14-én elmondja, hogy háromszor futottak neki a Nagy Imre-pernek. Először, „amikor lezárhattuk volna az ügyet, akkor nem volt erő hozzá. Múlt év szeptemberében is voltak politikai meggondolások. A munkás(pártok) nemzetközi találkozója előtt álltunk, üzentünk volna hadat” a jugoszlávoknak? A lengyelek sem nagy hívei a felelősségre vonásnak, az olaszok választásra készültek, az ítélet nem nagyon segítette volna őket.” Valóban, még ’57. november 29-én, a nagy moszkvai kommunista összejövetel után, beszámolt Togliattival, Gomulkával és a jugoszlávokkal folytatott megbeszéléseiről, s az ott elhangzott vagy inkább félig kimondott, érzékeltetett aggályokról.
A per
1958. február 5-én mégis megkezdődött a titkos per, de másnap már félbe is szakították. Mindeddig voltak olyan feltevések (is), hogy a tanácselnök, dr. Radó Zoltán betegsége, szívinfarktusa (?) miatt. A Politikai Bizottság febr. 5-i határozatából most megtudhatjuk, hogy „a magyarországi ellenforradalom fő bűnöseinek elítélését alá kell rendelni az egész emberiség, benne a magyar nép létkérdésének, a béke kérdésének. (…) A Politikai Bizottságnak az a véleménye, hogy a per mostani lefolytatása ürügyül szolgálhatna a tárgyalások alól kibúvót kereső imperialista vezető körök számára.” Ezért célszerű a néhány hónapos halasztás.
Napnál világosabb, hogy moszkvai ukáz érkezett: az éppen esedékes nemzetközi tárgyalások miatt állítsák le a pert. Ezt tette „magáévá” a Politikai Bizottság, s Kádár ennek alapján tárta a helyzetet – eléggé nyíltan – a Központi Bizottság zárt ülése elé: „Mit tudunk most csinálni? 1. Elhalasztjuk; 2. Befejezzük, de befolyásoljuk a peres eljárást, hogy olyan ítéletet hozzanak, ami nem élezné a nemzetközi helyzetet. Ez a variáció azonban nagyon rossz lenne. Javasolja, hogy a Központi Bizottság vegye tudomásul ezt a mérlegelést, és járuljon hozzá a per befejezésének elhalasztásához.” A KB tudomásul vette a tájékoztatást az „egyes állampolgárok elleni eljárás menetéről”.
Megosztott felelősség
Itt álljunk meg egy szóra. Eddig úgy tudtuk – vagy inkább csak sejtettük –, hogy ebben az ügyben a Politikai Bizottság hozott döntést, netán titkos ülésen. Ebből a jegyzőkönyvből kiderül, hogy az egész mintegy száztagú Központi Bizottság bűnrészes. Kádár megosztotta velük a titkot és a felelősséget. Mert ennél világosabban nem lehetett közölni, hogy itt halálos ítéletek lesznek. A KB tagjai ezt pontosan meg is értették, és felszólalásaikban – a Kádáréhoz hasonló eufemisztikus kifejezésmóddal – zömmel, bár nem kivétel nélkül, helyeselték is. Aki ezen az ülésen jelen volt, azt június 17-én nem érhette meglepetés. És nem mondhatja, hogy ő „ezekről a dolgokról” semmit sem tudott.
Három évtizeddel később, az MSZMP Központi Bizottságának azon az emlékezetes ülésén, ahol a főtitkári tisztségről már lemondott, félig bomlott agyú Kádár utoljára felszólalt, tudtommal azt hajtogatta – Nagy Imre néven nevezésének görcsös kerülésével –, hogy egyetlen mondaton múlt minden. A megtagadott lemondási nyilatkozatra célzott.
Annak idején, megvallom, legyintettem rá, nem hittem neki. Ma, a jegyzőkönyvek és az ő beszédei ismeretében, már inkább hiszek. S Nagy Imrének és Losonczynak – legalább kettejüknek – annak idején nagyjából tudniuk kellett, hogy a nyilatkozat megtagadásakor az életükkel játszanak. Megkapják-e ezért az őket illető megbecsülést?
Nagy Imréék 1956. novemberi helyzete szinte kihívja az összehasonlítást Horthy Miklós 1944. márciusi és októberi helyzetével. A kormányzó mindkét esetben megadta a németeknek és Szálasinak azt az aláírást, amit Nagy Imre megtagadott az oroszoktól és Kádártól.
Itt azonban, meggyőződésem szerint, nem pusztán két ember egyéni helytállásának különbözőségéről, hanem két politikai irányzat élethez és jövőhöz való jogáról van szó.
Történelmileg ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a Horthy által megszemélyesített korszak és politika 1944-ben elveszítette a maga történelmi legitimitását, a Nagy Imre által november 4-én képviselt demokratikus függetlenségi politika és eszmény viszont – az ő és társai áldozata révén – megváltotta jogát a jövőhöz.