A Council on Foreign Relations tekintélyes amerikai intézmény; összefogja nem hivatalosan, mégis nagy hatásfokkal a külpolitikai tervezés agytrösztjeit: az egyetemeken, intézetekben, vállalati kutatóközpontokban, a sajtóban dolgozó elemzőket és a gyakorló külpolitikusokat. A két szféra nem áll nagyon távol egymástól: a kutatókból könnyebben lesznek diplomaták, a diplomaták könnyebben vedlenek át kutatóvá az Egyesült Államokban, mint másutt. E testület adja ki az évente ötször megjelenő Foreign Affairst, amelynek még a szokottnál is érdekesebb, tartalmasabb áprilisi száma – közös címkével ellátott – tanulmányt közöl.
Amerika és a világ 1990/91-ben – ez a gyűjtőcíme a három írásnak, amelyek többet adnak, mint amennyit ígérnek: megpróbálják fölmérni az ezredfordulóig is az utakat és válaszutakat. Az első tanulmány a Bush-kormányzat külpolitikáját elemzi. Abból indul ki, hogy a hidegháborúnak véget vető kelet-európai forradalmak összességükben forradalmasították a nemzetközi politikát, s forradalmi hatással vannak az Egyesült Államok és a világ egyéb részei közötti viszonylatokra. „A diszkontinuitás nagyobb lesz Bush elnökségének első és második szakasza között, mint a háború utáni időszak bármelyik két adminisztrációjának politikája között.” Bush elnökségének legkarakteresebb vonásai: az óvatosság, a nyilvános szereplések mérsékelt hangja, a vonzódás a magánérintkezésekhez, mind igen kedvezőek voltak e történelmi pillanatban.
A „fegyverállam”
A kormányzat bölcsen tette, hogy Kelet-Európa jövőjét nem tette a szovjet–amerikai tárgyalások tárgyává, állapítja meg a szerző. Egy „második Jaltát” az európaiak (mind a nyugatiak, mind a keletiek) zokon vettek volna. A kollaborálás és a konfrontáció között középütt haladt az amerikai külpolitika.
Lassanként felölti azonban új arculatát a nemzetközi politika, s előterében már nem a nukleáris hatalmak katonai konfrontációja áll, és még csak nem is afféle krízisek, amilyen az Öböl-válság volt. A gazdasági kérdések dominálnak, kivált Európa kommunizmust levedlő részében és más, ugyancsak a piacgazdaság felé elmozduló környékeken. De ami ezeket a témákat illeti, Bush kormányzati stílusa kevésbé látszik megfelelőnek. Hiányzik belőle a képesség Amerika külföldi érdekeinek világos meghatározására és arra, hogy ezeknek az érdekeknek megfelelő politikát alakítson ki. Talán nem elég ügyes a bonyodalmas gazdasági összeütközések kezelésében, és nem elég eltökélt az amerikai gazdaság krónikus kiegyensúlyozatlanságának enyhítésében. Pedig épp e kvalitások a legfontosabbak a hatékony vezető szerep megőrzéséhez a hidegháború utáni időszakban.
A második tanulmány szerint a hidegháború utáni világ „egypólusú”. Ez legszembeszökőbb sajátossága. „Világunkban a hatalom középpontja az Egyesült Államok, a kihívásoktól már nem tartó szuperhatalom, amelyet körülvesznek nyugati szövetségesei.” A tanulmány egyik legérdekesebb része az új jelenséggel, a hidegháború után színre lépő „fegyverállammal” foglalkozik. A „Weapon State” a hidegháború utáni új stratégiai szituációban került előtérbe, a tömegpusztító vegyi, biológiai, nukleáris fegyverek megkaparintása hozta létre. Jellemzője, állítja a szerző – főleg Szaddám Huszein Irakjának tüzetesebb szemügyre vétele alapján –, hogy államapparátusa rendkívül fejlett, teljes mértékben uralja a civil társadalmat. „Normális körülmények közt az államnak szüksége van valamiféle szerződésre a társadalommal, mert végső soron támaszkodnia kell rá, ha nem egyébért, hát az adóbevételért. A „fegyverállam” struktúráját azonban fenntartja az olaj; társadalmi szerződésre nincs szüksége, mert a nemzeti jövedelem az olajból származik, az olajüzletet meg teljes egészében az állam ellenőrzi.” Az olajállamok a szokottnál jóval nagyobb mértékben osztogató államok. A kormány adja a javakat az állampolgárnak, és nem fordítva. Vagyis: forrása a gazdagságnak is, nemcsak a hatalomnak, ami lehetővé teszi, hogy az elnyomó államapparátus rendkívüli mértékben kontrollálja a társadalmat. Észak-Korea nem olajállam, de leendő fegyverállam, amely keményen dolgozik a nukleáris technika elsajátításáért. Olaj helyett az állam hatalma a szélsőséges sztálinizmuson alapszik. A fegyverállamnak súlyos sérelmei vannak a Nyugattal szemben, alá akarja ásni a status quót. E meggyőződés hajtja a tömegpusztító fegyverek megszerzéséhez; úgy véli, csak a fegyverek segítségével hozhatja be a történelmi lemaradást, érhet el egyenlő státust a Nyugat kidolgozta világrendben.
Mi a szuperhatalmi státus?
A harmadik tanulmány közvetett polémiát folytat a ciklus második tanulmányával: kétségbe vonja, hogy jelenleg egypólusú a világ, nem hiszi, hogy az Egyesült Államok az egyedüli szuperhatalom. „A kommunizmus összeomlásának előre nem látott eredménye: a szuperhatalmi rivalizálás termékének, a szuperhatalmi státusnak a megszűnése.” Újból meghatározva, „redefiniálva” a hatalom ismérveit, kifejti: a nagyhatalom fogalmához a múltban a sebezhetetlenség képzetét társították. A „szuperhatalom” kategóriája akkor merült fel, amikor a nukleáris fegyverek kizárták a sebezhetetlenséget. A szuperhatalom nem hagyományos nagyhatalom, csak még a nagyhatalomnál is nagyobb. „Külön kategória: ismérve, hogy nukleáris arzenált birtokol, s azt kívánja, hogy a jövő modelljének tekintsék.” A szuperhatalmisághoz nem elegendő a nukleáris fegyver, amivel Anglia is, Franciaország is rendelkezik, sem az óriási gazdasági potenciál, amivel Japán vagy az Európai Közösség büszkélkedhet.
A Szovjetunió meg sem közelítette az Egyesült Államokat az ipari hatalom tekintetében. Mégis az amerikai és nyugat-európai szakértők érthetetlenül sokáig indokoltnak érezték, hogy a Szovjetunió igényt tart az ipari és technikai paritásra. Mi több, elfogadták, hogy a Szovjetunió „eléri és maga mögött hagyja az Egyesült Államokat”. A szovjet rendszer 1989/90-es összeomlását a gazdaság kudarca idézte elő, de alapjában véve ez az ideológiai és morális kiüresedés terméke volt.
A gazdaság csődjének nemcsak az volt az oka, hogy nem tudtak lépést tartani a Nyugat iparának termelékenységével és kreativitásával, és nemcsak az, hogy nem győzték a rivalizálást a fegyverkezés területén. „A lényeg a szovjet rendszer fokozódó képtelensége volt, hogy eredményesen funkcionáljon, akár a saját játékszabályai alapján.” Összeomlása olyan teljessé vált, hogy most, alig néhány hónappal később, szinte föl se lehet fogni, mennyire áthatotta 70 éven át a marxizmus–leninizmus a szovjet életet. Szinte föl se lehet fogni már, hogy milyen nagymértékben hatalmában tartotta a nyugati képzelőerőt, s mennyire rabul ejtette a volt gyarmatok nacionalista elitjét a hiedelem, hogy egyedül a szovjeteknek van érvényes és „tudományos” elképzelésük történelemről és forradalomról. Még csak megközelítően hasonló hatást sem tudott kifejteni az „ellenhiedelem”, amelyet az amerikaiak próbáltak terjeszteni, hogy az Egyesült Államok képviseli a felvilágosodás ígérte novus ordo seclorumot, új rendjét századoknak.
Hosszabb távon három fő tényezőtől függ, milyen lesz a nemzetközi rendszer a jövőben – hangoztatja a tanulmány. Az első tényező: mi lesz a Szovjetunióban és a Szovjetunióval? 1988-ban látszott, Gorbacsov lesz az akkor még csak kezdődő forradalom Kerenszkije. Az lett, de olyan Kerenszkij, akinek nincs a sarkában egy Lenin és a Lenin vezette radikális és fegyelmezett bolsevikmozgalom. Gorbacsov ilyenformán hosszabb ideig lehet a színen, mint Kerenszkijnek lehetett. De a gazdaságot így sem tudja kézben tartani. Nem tudja más sem. Ez a legfontosabb tény a jelenlegi helyzetben.
Merre tart Európa és főleg az Európai Közösség? A válasz e kérdésre a második tényező, ami meghatározhatja a nemzetközi rendszer jövőjét. A német egység körüli kérdőjelek nagyrészt eltűntek már. Tisztázódott, hogy a keletnémet ipar rekonstrukciója és a volt NDK környezetének „tisztába tétele” egymagában is legalább egy évtizedre elszívja a nyugatnémetek beruházható többletét. Másrészt az egyetlen piaccá alakuló Európai Közösség ígéretesebb, mint eddig bármikor, többek közt azért is, mert kétségessé válik a háború utáni kereskedelmi és vámtarifarendszer – azaz a GATT-léte.
A két német állam egyesülése jelentős feszültségek forrása volt az Európai Közösségben. Thatcher távozásával enyhült ez a feszültség, de még mindig nyitva maradt az alapvető kérdés, át tud-e fejlődni politikai egységgé az EK. Az egységes európai kül- és biztonsági politika továbbra is távoli kilátás, és az sem biztos, hogy reális kilátás. Létezik egy európai biztonsági szervezet, a WEU, a Nyugat-európai Unió, de ez szendereg a NATO megteremtése óta. Most megrebbent a szempillája, talán ébredezik.
Ezzel szemben jól halad az 1992 után megvalósuló teljes belső piac programja. Máris nagy változást hozott az európai üzletemberek, gyáriparosok, bankárok jövőre vonatkozó elképzeléseiben. Beruházásaikat és szervezeti döntéseiket egy ideje az a feltevés irányítja már, hogy az egységes piac létrejön és hatékony lesz. Ez persze azt jelenti, hogy máris sikert aratott a terv; a hit a sikerben önmagában is meghozza a sikert. Az igazi kérdés úgy szól: mennyire lesz képes a teljes belső piac létezése és mindaz, ami evvel jár (az azonos adók, az egységes munkaügyi és munkabiztonsági előírások, a közös pénz), létrehozni a költségvetési és gazdasági politikák párhuzamosságát. Vagyis: a nemzeti politikák lényeges területeinek azonosulását a gyakorlatban. A másik kérdés: miként történik az EFTA-országok és a kelet-európai születő demokráciák bevonása az EK-ba. Milyen ütemben, minő korlátozásokkal, és miféle visszahatással lesz magára az Európai Közösségre. Ilyen vagy olyan módon bizonyosan belekerülnek; létrejön a továbberősödött „Európa”, kielégítésre váró hatalmas új belső piacával.
Európa ígéretes kilátása
Manapság Európa kilátásai a legígéretesebbek; a következő ötven évben ez a kontinens fog a legjobban megváltozni. De abban kételkedni kell, hogy az előre látható jövőben lemondanak a nagy európai nemzetek a független döntések és cselekvések jogáról. Európa inkább nagy hatalmú társulás lesz, közös történelmű, közös értékekben hívő és közös érdekű nemzetek magas szintű szövetsége. De olyan szövetség, amelyben az egyes nemzetek továbbra is különbözően közelítenek meg nemzetközi bonyodalmakat, és eltérő mértékű hajlandóságot mutatnak az Európai Közösségen kívüli ügyekbe való beavatkozásra.
A harmadik tényező: mi történik az Egyesült Államokban? Amerika továbbra is a világ legnagyobb katonai hatalma, ezt megmutatta az Öböl-háború. De cselekvési autonómiáját csökkenti függése a külföldi hitelezőktől. Partra szállt az Öbölben, de utána azt kérte más országoktól: járuljanak hozzá a költségekhez. Azelőtt nem kérte volna, hisz ez önmagában is hallgatólagos lemondásba szuperhatalmi státusról. Az Egyesült Államok továbbra is nagy ország, ha a szertefoszló szovjet hatalom tükrében szemléljük, de gyöngül, midőn Japánnal és Nyugat-Európával rivalizál. Persze ezek az új riválisok nem jelentenek halálos veszélyt, csak a befolyást csorbítják. A befolyást ugyanis a kereskedelmi siker táplálja, a jólétet és jó nemzeti közérzetet teremtő ipari és tudományos vezető szerep.
A jelen sikertörténetei
Az amerikai deficitet Japán és az Európai Közösség egyes országai finanszírozzák. Nyilván nem önzetlenül: stabilizálni akarják a még mindig gazdag s számukra fontos piacot. De e kapcsolatnak van egy gyarmati aspektusa: Japán élelmet és nyersanyagot vásárol az Egyesült Államoktól, s oda a legfejlettebb technikát adja el. Attali, az új európai bank, az EBRD elnöke megjegyezte: „az Egyesült Államok most Japán magtára, miként Lengyelország Flandria magtára volt a XVII. században. Az Egyesült Államok gondoskodik a hitelező katonai biztonságáról, s ennek fejében az utóbbi – egyébként nem túl könnyen értékesíthető – amerikai kincstári kötvényeket vásárol.
Sikerül megállítani az Egyesült Államok gazdaságának viszonylagos hanyatlását? Ez az alapkérdés, de ma nincs még rá érvényes válasz. Nagyon határozatlanul lehet csak nyilatkozni arról is, hogy milyen külpolitikát követ majd az Egyesült Államok.
A történelem rendszerint azt tanácsolja: maradjunk a pesszimista konklúziónál. Mégis biztatást jelent a példa nélküli tény, hogy a vezető hatalmak most demokráciák – ez valószínűleg korunk legfontosabb fejleménye, véli a Foreign Affairsben William Pfaff, a tanulmány szerzője. A demokráciák a jelen sikertörténetei. A századforduló táján a liberális társadalmat, a burzsoá demokráciát általában korruptnak, pusztulásra érettnek tartották. Az 1914-es háborút általában üdvözölte a nyugati elit, tisztító erőnek képzelte. És mi következett? A totalitarizmus korszaka, olyan emberi szenvedés, amit nem élt meg Európa a 30 éves háború óta.
E korszak véget ért. A demokrácia és a liberalizmus visszakapta a hatalmát, visszanyerte a tekintélyét. (Legalábbis időlegesen, mert sohasem lehetünk teljesen biztosak a dolgunkban.) Sikereinek kisugárzása hódította meg Kelet-Európát, idézte elő a Szovjetunió ideológiai összeomlását.
- Külföld [6]