Skip to main content

A dilettantizmusok évada…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


…még nem zárult le. A Kalasnyikov-affér, a Zwack–Bollobás-botrány után persze kiváló fantáziára van szüksége annak, aki újabb meglepetéseket remél, és még nagyobb csalódásokat jósol.

Bár Jeszenszky Géza újabb és újabb offenzívákba kezd, erőfeszítéseit a következőkben aligha fogja bárki is méltányolni, még ha azok véletlenül tényleges eredményekkel járnának is. Mindenesetre a kormányzat különféle részcsoportjai igyekeznek külpolitikai érdekeiket saját házuk táján értelmezni és érvényre juttatni, nem bízván a Bem rakparti vezetés kétes szakszerűségében, ingatag önbizalmában.

Igaz persze az is, hogy Katona Tamás politikai államtitkár személyében már az első pillanattól kezdve volt megtestesítője mindannak, amit Jeszenszky külügyminiszter olyannyira nélkülözni kénytelen.

De a külügyek jövőjét illetően ma már az államtitkár személye sem tekinthető biztos garanciának. Már csak azért sem, mert a belső politikai megosztottságot a nemzetközi mozgástér látványos beszűkülése tetézi, s vége azoknak az időknek, amikor egyetlen ember felismerésén, döntésén annyi minden múlhatott, mint a Horn-korszakban.

A Jászi Oszkár Társaság elmúlt hétvégi szakkonferenciáján ugyan Katona Tamás imponálóan koherens külpolitikai stratégiát vázolt fel, és Havel elnökhöz hasonlóan a nemzeti szuverenitásra vonatkozóan is megnyugtató bejelentést tett: az oroszok ne is számítsanak a magyar–szovjet alapszerződés aláírására, ha ragaszkodnak az általuk szorgalmazott biztonságpolitikai paragrafushoz. De ki tudja, mi marad e „koherenciából”, ha majd kényszerűen összekapcsolódik a gazdasági szakértők akkreditív vitájával, vagy netán a készülő – ám Moszkva boldogító igenje nélkül mit sem érő – magyar–ukrán szerződéssel.

Érthető, sőt indokolt az ellenzék azon vágya, hogy Katonát lássa a Bem rakparti bársonyszékben. Kevésbé átlátható azonban, hogy a nagy stratéga szerepet rutinosan alakító politikai államtitkár milyen taktikai erőforrásokat képes majd mozgósítani az olykor ellentmondásos, néha pedig már-már ellentétes célokat követő kormányzati külpolitika egységesítésére. Valószínűleg semmilyet.

Így aztán aligha kétséges, hogy az ő erőfeszítései is olyannyira elmaradnak majd a realitásoktól, mint a hadügy vagy a művelődésügy külpolitikai partizánkodásai.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon