A fordulatokban bővelkedő legújabbkori kelet-európai történelem furcsa fintora, hogy a nemrégiben még betiltott, üldözött, elkobzott, földalatti létre kárhoztatott lapnak most azért kell hadakoznia, hogy ne ragasszák rá folyton a „lojális kormánylap” címkét, s ne vádolják azzal, hogy kormánypénzből ér el másfélszázezres példányszámot. Egyelőre persze nem a Beszélőt fenyegeti ez a veszély, hanem egykori szamizdattársát, a prágai Lidové Noviny című napilapot, melynek szerkesztői az elmúlt héten mutatkoztak be Budapesten, a Cseh-szlovák Kultúra Központjában. A nagy tekintélyű lapot még a múlt század végén, 1893-ban alapították, s egészen 1952-ig rendszeresen megjelent olyan személyiségek közreműködésével, mint a Capek fivérek, Masaryk elnök és Benes elnök. 1968-ban próbálták meg újjáéleszteni, ám a szovjet invázió miatt az újjászületés lehetősége csak 1987-ben adatott meg: a Lidové Noviny az ellenzék egy csoportjának szamizdat kiadványaként, majd 1988-tól független havilapként jelenhetett meg. Szerkesztőbizottságának tagjai voltak a cseh és szlovák ellenzék legjobbjai: Havel, Dienstbier, Pithart, Kusy és mások. A konspirációs körülmények között, magánlakásokon készülő újság számára – mint mondják – a lehallgatókészülékeken kívül a Beszélő jelentette a világgal való összeköttetést. A szerkesztők közül csak a főszerkesztő, Jirí Ruml tudta, hol a nyomda. A hivatalos sajtó polemizált velük, miközben hivatalosan nem léteztek. 1989. októberében még börtönbe zárták Jirí Rumlt, de valamivel később már nyilvános kéthetilapként, 1990 márciusa óta már napilapként jelennek meg. Az önmagát világnézeti orgánumként definiáló lap könyvkiadói részlege politológiai és filozófiai munkákkal igyekszik kitölteni a csehszlovák könyvkiadás e téren megfigyelhető hatalmas fehér foltjait. Ők adták ki először Havel esszéit, a nemrég elhunyt ellenzéki filozófus, Milan Simecka tanulmányait, a jelenlegi szövetségi külügyminiszter, Jirí Dienstbier könyvét az új Európa-politikáról, s Timothy Garton Asht is nagyon szeretik. Magyar kiadványaik, magyar rovatuk viszont nincs – a szamizdat-korszakban mintha könnyebben ment volna a kapcsolatteremtés – mondják sajnálkozva. Az egykori főszerkesztő, Jirí Ruml, a Charta ’77 egyik első aláírója, a redaktori tisztet időközben parlamenti képviselőségre cserélte, s mint a csehszlovák titkosrendőrség, az StB egykori állandó páciense, nem véletlenül vezette azt a parlamenti bizottságot, amelyet az 1989. november 17-i rendszerváltás kivizsgálására hoztak létre. A bizottság tevékenységének egyik részével, az óriási botrányt kavaró ún. feddhetetlenségi vizsgálatokkal lapunk is több ízben foglalkozott (Gyurovszky S. László: A besúgás mint létforma, Beszélő, 1991, január 19., Ügynöki névsorolvasás Prágában, 1991, március 30.), érdemes azonban belepillantani abba a jelentésbe is, amely a kihallgatási jegyzőkönyvek, ügynöki beszámolók és hivatalos dezinformációk tömegéből rakja össze a „szelíd” rendszerváltás hiteles történetét, melyet Jirí Ruml terjesztett a cseh–szlovák szövetségi parlament képviselői elé. „Eőadását” – terjedelmi okokból – csak rövidítve közöljük.
…November 17. előtt egy héttel magas szintű KGB-delegáció érkezett Prágába Grusko, a helyettes KGB-főnök vezetésével, s mivel valami egyezmény aláírására készültek, a küldöttségben ott volt minden fontos ügyosztály és részleg vezetője, akik a mi Állambiztonsági Szolgálatunk instruktorai, tanácsadói és közvetlen irányítói voltak. A volt belügyminiszter első helyettese, a most börtönben lévő Lorenc fogadta őket, de állítólag nem túlzottan foglalkozott velük, mert ezen a héten rengeteg sürgős munkája volt. Ezért meghívta őket a ma már legendás vacsorára a titkosszolgálati villába éppen az ominózus pénteken, november 17-én…
Megpróbálom feltérképezni, ki hol volt és mit csinált azon a november 17-i napon a csehszlovák belügyi, párt- és kormányapparátus első számú emberei közül. Kincl belügyminiszter jelentést tett Jakesnek, átadta az irányítást Lorencnek, majd elment haza. Jakes átadta a politikai kormánypálcát a kerületileg illetékes Stepánnak, otthon megünnepelte unokája 20. születésnapját, majd elutazott Orlíkba. Hegenbartot már pár nappal előtte megbízták, hogy menjen el horgászni a szovjet nagykövettel, Lomakinnal valahová Morvaországba vagy Szlovákiába. Adamec meg volt fázva és Husák magányosan kószált a várban. Fojtík, Moszkvából visszatérve szintén elutazott Orlíkba… Említésre érdemes még Alexander Dubcek feltartóztatása, akinek mozgásáról az állambiztonságiak a telefonja lehallgatásából tudtak. Főhadiszállásuk a Forum melletti hídon, az országút mellett volt, innen követte televízión s irányította az akciót Teslenko szovjet tábornok.
Az állambiztonsági villa telefonvonalai állandóan működtek. Lorenc és helyettese, Vykypel még rendesen jól sem lakhattak, mert vagy jelentkezett valaki, vagy nekik kellett telefonálniuk. Annak ellenére, hogy őket is lehallgatták, minderről nem maradtak nyomok. Este fél kilenc felé kezdtek búcsúzkodni, elmenőben még ittak egyet, aztán elindultak. Lorenc és Vykypel a Nemzeti Színházhoz igyekezett, de mivel megállapították, hogy a csődület már szétoszlott, Stepán után mentek. Minden jel arra mutat, hogy épp ő volt aznap este szolgálatban, mint az egyetlen területi politikai felelős, de hogy ő határozott volna a támadásról, az nincs bizonyítva. Vykypel állítólag másnap a repülőtérre vezető úton a szovjet vendégek társaságában tudta meg az ügyeletestől, hogy volt „valami kemény beavatkozás”, sőt Lorenc és később Adamec is azt állíttotta, hogy semmiről sem tud… Stepán az anyukájához utazott Lounyba. Jakes és Fojtík Orlíkban egyre azon törték a fejüket, hogy kitől érdeklődjenek a történtekről, végül eldöntötték, hogy Prokopecet fogják hívni, az egészségügyi minisztert. A sebesültek számáról érkező hírek ellentmondásosak voltak, előbb 15, majd 35 sebesültről tudtak. Vasárnap este 18 órakor végre összeült a CSKP KB elnöksége, miután kiderítették, mi igaz a Smid egyetemista haláláról. Az első nyilvános reakció, amelyet Stepán ötölt ki és Pitra adott elő a tévében, túlságosan is durva torzításnak bizonyult. Ettől a perctől kezdve a CSKP csúcsszerve elkészítette minden akcióképességét, ha egyáltalán azelőtt volt is neki, s nagy talány marad, hogy ki irányította akkor az államot. Ugyanígy nem egészen világos, hogy mi volt a célja Martin Smíd haláláról terjesztett hírnek… Egy azonban biztos: az állítólagos halottról szóló hír bőszítette fel leginkább az amúgy is feldühödött közvéleményt…
Később a diákokhoz csatlakoztak a színészek és fokozatosan más polgári kezdeményezések is. Létrejött a Polgári Fórum, Václav Havellel az élen, aki 17-én nem volt Prágában, nehogy szervezkedéssel vádolják. A Cinoherní Klub (egy prágai kis színház) gyűlése valóban nagyon tarka összetételű volt, nem hiányoztak a különféle fedőneveken működő ügynökök, sem az őket irányító szervek, de ezeknek nem volt közvetlen befolyása a közös platform kialakítására. Csak figyeltek, hogy referálhassanak. Így tehát arról beszélni, hogy a hatalom és az ellenzék között előzetesen kialakult egyfajta összjáték, elvetemült ötlet, s a dezinformációs kampány része.
Mindazonáltal Adamec első találkozását kedden, 21-én az úgy-ahogy pluralista csoportosulással, amelyben már a Polgári Fórum is részt vett, egész idő alatt egy Kaláb fedőnévre hallgató ügynök irányította, aki most folytatásos emlékiratait írja. A kezdeményezők ezt valószínűleg nem tudták, de a másik oldal számára ez nem volt titok, meglepő viszont, hogy ez a rezidens még egy ideig a kormányelnöki hivatalban maradt, még Adamec távozása után is. Ennek ellenére merem állítani, hogy az eseményeket nem a zárt ajtók mögötti tárgyalások, nem az állambiztonság intrikái döntötték el, hanem az utcákra, terekre vonuló emberek, s nemcsak Prágában, hanem másutt is. Ez nem volt benne semmilyen forgatókönyvben.
S a másik oldal épp erre nem számított. Nem volt sikerük a reformistáknak sem, akik csak megújítani akarták azt, ami megújíthatatlan, elszámították magukat azok a titkosszolgálatiak is, akik azt hitték, hogy a megújítók majd őket egyszerűen átveszik, mert az ő mindent átfogó tevékenységük nélkül nem tudnak majd semmire sem menni. De mindez csak most lett világos. Most, egy bizonyos távolságból látható, hogy a döntő esemény nem a véres november 17. volt, hanem az erre következő hét, amikor nem lehetett tudni, hogy ki fogja lángra lobbantani a november 17-én elhelyezett gyutacsot. Bizottságunk előtt Jakes zavartan vallotta be, hogy épp ő, mint a Népi Milícia fővezére rendelte a csapatokat Prágába, s fogadkozott, hogy egyáltalán nem tudott arról, ki látta el őket éles fegyverekkel. Senki, még a betegségére hivatkozó Hegenbart sem akarja elismerni a Hullám katonai akciót, amelynek során a rádióba és a televízióba válogatott katonai specialistákat rendeltek volna az adók kiszolgálására. Senki nem akarja a felelősséget vállalni a Beavatkozás nevű akció előkészítéséért, melyeben 85 tankot akartak bevetni gárdatisztek irányításával, mert az egyszerű katonáknak féltek fegyvert adni a kezébe. S végül, érthető okokból, senki sem akarja vállalni azt a légi akciót, amelynek folyamán elég lett volna, ha a Letnái sík fölött elrepült volna két szuperszonikus vadászgép, hogy fülsiketítő zajával elképzelhetetlen pánikot keltsen. 18 operatív tiszt a különleges alakulatoktól csak parancsra várt, amelynek a CSKP KB veleslavíni üléséről kellett volna érkeznie Václavík minisztertől, aki ezt szorgalmazta is az ülésen. Senkinek, még Lorencnek sincs kedve beismerni, hogy megpróbálták újjáéleszteni a Norbert nevű akciót, arra hivatkozva, hogy ez Obzina miniszter régi parancsa 1978-ból, de a biztonság kedvéért november 24-én a főparancsnokságon rajta és Vykypelen kívül ott volt Smíd ezredes, aki a védelmi részlegért felelős, s nem kisebb dologról volt szó, mint hogy kilenc és fél ezer úgynevezett ellenséges személyt internálni kell.
Mindez szerencsére nem történt meg, a prágaiak „kisztrájkolták” maguknak a szabadságot. De most mit kezdenek vele? A fekély ugyan felfakadt, de minden genny még nem folyt ki belőle. December 29-én, amikor az előző szövetségi parlament a nyilvánosság nyomására megfosztotta a Csehszlovák Kommunista Pártot vezető szerepétől azzal, hogy az alkotmány megfelelő cikkelyét érvénytelenítette, létrehozták ugyan a vizsgálóbizottságot a november 17-i események kivizsgálására, de ebbe rögtön belekerültek az állami titkosszolgálat emberei, s már aznap és a második napon az országban mindenüvé külön futár vitte az instrukciókat az elhárítási tevékenység új alapelveiről…
Véletlen-e az, aminek tanúi vagyunk? Nem kell mentegetni azokat sem, akik mindezidáig meg voltak győződve arról, hogy tettüket jószándékból, jóhiszeműen tették? Ám olykor jószándékkal van kikövezve a pokolba vezető út is. Vannak, akik jajveszékelnek, hogy ellopták tőlük a forradalmat, ám meg kell vallani, hogy szerencsére soha nem is volt az övék. Tőlünk, többiektől, szerencsére soha senki sem lopja el a forradalmat, amíg magunk szét nem lopkodjuk.
Kapcsolódó cikkek
- Külföld [7]