Régóta s türelmetlenül vártuk ezt a pert. Nem csoda, hiszen ezúttal Todor Zsivkovot ültették a vádlottak padjára – azt az embert, aki harmincöt éven keresztül uralkodott Bulgáriában, s ez a teljesítmény a posztsztalinista Kelet-Európa diktátorainak doyenjévé avatta. Az ő idejében alapozták meg a mostani gazdasági csődöt, és akkor kezdődött el az ország nemzetközi elszigetelődése is. Egykori kollégáinak ilyen vagy olyan módon sikerült megúszniuk ezt a kellemetlen szituációt: ki jobblétre szenderült, ki valamelyik szovjet kórházban tengeti élete utolsó napjait… Mi azonban nem ismerünk megalkuvást, és minden bűnét számon kérjük rajta! Vagy talán mégsem mindet?
A tárgyalás megkezdését nem siették el, így bőven jutott idő a több ezer oldalas bizonyítóanyag összegyűjtésre. A per március elsején kezdődött, azonban a közvélemény racionálisan gondolkodó része már ezt megelőzően is meglehetősen szkeptikusan viszonyult ehhez az eljáráshoz. Ezt a reakciót elsősorban a vádak jellege váltotta ki. Egy államfőt nem lehet olyan bűnökért bíróság elé állítani, amelyekért általában a sumákoló könyvelőket és raktárosokat szokták elítélni. Lehet, hogy paradoxonnak tűnik, de nem lehet egy koronázatlan királyról azt állítani, hogy nyereségvágyból osztogatott soron kívüli lakásokat. A kegyeltek elsősorban színészek voltak, illetve ezen belül is a bővérű matrónák és a humoristák részesültek előnyben. Ezeket szerette őfelsége, ezért nekik osztogatta a kegyeit. A baj azonban ott van, hogy a komédia itt nem ér véget, hanem áttelepedett a bírósági ülésterembe.
Az ügy másik vádlottja Milko Balev, az egykori politikai bizottság tagja, aki Zsivkov uralkodásának utolsó évében a vezér jobbkeze volt. Az ő bűnlajstroma is inkább tyúkperbe illik: a valutatörvény áthágása, ami abban állt, hogy kilencezer dollárt ajándékozott a fiának, mondván, vegyen csak magának az a gyerek két japán motorkerékpárt. Arról viszont szégyenlősen hallgatnak, hová tűnt a kétmilliárd dolláros külföldi kölcsön, melyet az ország felvett. A nyomaték kedvéért kreáltak kettőjük ellen egy közös vádat is: húszezer levás „szociális segélyt” utaltak ki egyik pártbeli elvtársuk számára. Igaz, akkoriban ez huszonöt havi átlagfizetésnek felelt meg, de még így is mi ez az összeg ahhoz a hiányhoz képest, amit akkori vezetőink örökül hagytak ránk. Rögtön felmerül a kérdés: lehetséges volna, hogy nem találtak egy tehetséges jogászt, aki olyan komoly állami bűncselekményekkel vádolná őket, amelyeket minden kétséget kizáróan ők követtek el? A kérdésre nyilvánvaló a felelet: létezik ilyen jogász, csakhogy az is nyilvánvaló, hogy ezeket a bűncselekményeket ők nem kettesben követték el. A bűnözők rengetegen vannak, eljárás azonban nem indul ellenük, mint ahogy senki sem fogja felelősségre vonni az egykori állami és egyben pártvezetőség tagjait. Ezek az emberek a mai napig ott ülnek a parlamentben, a minisztertanácsban, a hadsereg vezérkarában. Andrej Lukanov, aki immáron húsz éve elmaradhatatlan szereplője az állandóan változó összetételű legfelső vezetőségnek, és aki az 1989 novemberi palotaforradalom után két kommunista kormány élén is állt, minden egyes interjújában azt hangsúlyozza, hogy patrónusa „egyszemélyi” hatalmat tartott fenn. Hogyan is állíthatna mást, hiszen ellenkező esetben Zsivkov egész sleppjét a vádlottak padjára lehetne ültetni, és nemcsak Milko Balev képviselné őket, úgymond „egy személyben”. S így lesz ez mindaddig, amíg a szocialistává vedlett kommunista pártnak az lesz az érdeke, hogy bohóctréfává változtassa a „No 1-es” pert.
Az épp hogy csak összetoldozott-foldozott peren már az első naptól kezdve megmutatkoztak a szervezetlenség első jelei: egymást követik az ügyrendi félreértések és a kínos szituációk A bírósági vizsgálat hol komédiára, hol pedig melodrámára emlékeztet. Elcsukló hangú színésznők győzködik a tisztelt bíróságot arról, milyen segítőkész ember is volt a vádlott. Egy ismert bolgár komikus (a kevésbé igényes közönség kedvence) sikeres előadóestet rendez a teremben, ilyenformán mesélve el saját tanúskodásának történetét. Közben Zsivkov népszerűsége növekszik. Az emberek, amikor munka után beülnek egy sörre, valahogy így kommentálják az eseményeket: „Az öreg Tódor harmincöt éven keresztül majmot csinált ezekből, miért épp most fognának ki rajta?” Ők nem értik, hogy nem Zsivkov csinál majmot az ügyészből és a bíróságból, hanem az a klán bolondítja az egész országot, mely úgy döntött, hogy feláldozza az elaggott „keresztapát”…
(Szófia)
- Külföld [6]