A Bielecki-kormány reprivatizációs terve, melyet a múlt hónap elején ismertetett Lewandowski miniszter, alaposan felkavarta a három szervezetbe tömörült kb. 30 ezer volt lengyel föld-, gyár- és ingatlantulajdonos kedélyét. Aligha csodálkozhatunk felháborodásukon, hiszen a magántulajdon primátusát hirdető liberális kormánypolitikusok meglehetősen szűkmarkúnak mutatkoznak a karpótlás terén. E „szűkmarkúság” miatt a kormány vitába keveredett az elnöki Belveder-palotával is. Walesa és tábora ugyanis – ki tudja miért? – a jóval szélesebb körű kárpótlás mellett áll ki, ami csak tovább növeli a volt tulajdonosok bátorságát.
Szűkmarkú lengyel liberálisok
A privatizációért felelős lengyel miniszter a kabinet törvénytervezetét nehéz kompromisszum eredményének nevezte, melyben (s ezt már mi tesszük hozzá) a gazdasági lehetőségek háttérbe szorították az erkölcsi skrupulusokat. A terv ugyanis nem kérdőjelezi meg sem az 1944-es földreformot, sem az 1944–49 közötti államosításokat. Mindössze négy esetben lát lehetőséget a volt tulajdonosok kárpótlására: azon vagyonok (1), mezőgazdasági földingatlanok és a hozzájuk tartozó gazdasági épületek (2) esetében, melyek a háború utáni törvények megsértése révén jutottak az új tulajdonosok birtokába, a magángyógyszertárakra vonatkozóan (3) és a Varsó újjáépítése kapcsán 1946 januárjában kisajátított vagyontárgyak és ingatlanok (4) esetében, ha ez utóbbiakért korábban még nem fizettek kárpótlást. E négy eset magában foglalja a Szovjetunióhoz került ún. Bugon túli területekről áttelepültek kártalanítását is, míg a főváros újjáépítése miatt 1945 októberében kisajátított ingatlanok kárpótlását a kormányzat egyénileg kívánja megoldani.
A szűkkörűnek tekintett kárpótlás anyagi terheit így is mintegy 114 billió zlotyra becsülik a szakértők, melyből az Állami Földalap számára jogtalanul kisajátított területek, a hozzájuk tartozó gazdasági épületekkel és felszerelésekkel együtt 11, az 1944–58 között törvénytelenül államosított vagyontárgyak 25, a főváros újjáépítése kapcsán kisajátított ingatlanok 6,5, a határokon kívüliek 10,5, a gyógyszertárak 1, a 600 ezer hektár törvénytelenül kisajátított erdő pedig mintegy 60 billiót tesz ki. A fenti adatokat a kormány pusztán informatív jelleggel közölte, hozzátéve, hogy ennyi pénze természetesen nincs a kárpótlásra. Arról, hogy mennyit képes és hajlandó áldozni a kárpótlásra, még ma is folyik a vita. Az azonban már biztos, hogy ennek mértékét szűkös pénztárcájához méretezi, s csak a rendelkezésére álló pénzösszegen belüli arányokon hajlandó vitázni.
A ma még bizonytalan mértékű kártalanítást kárpótlási jegyek kibocsátásával kívánja megoldani a kormánytervezet, melyeket a privatizálandó lengyel vállalatok részvényeinek, kisüzemeknek, boltoknak és az Állami Földalapból felkínált földterületeknek megvásárlására fordíthat majd a tulajdonos. Az eredeti tulajdon természetbeni visszaadására csak kivételes esetekben és korlátozottan (kisüzem, bolt, patika) kerülne sor, s a kárpótlási jegy birtokosait csak saját volt tulajdonuk visszavásárlása esetében illetné meg az elsőbbség joga.
Reprivatizáció 127 év után
Jóllehet a lengyel kárpótlási törvénytervezet nem terjed ki az egyház volt tulajdonaira, élénk polémia alakult ki az egyházi „reprivatizáció” kapcsán is. A vitát az a határozat váltotta ki, melynek értelmében a chiechanowi Szent Tekla plébánia az egyház tulajdonába került. Az ügy pikantériáját az adja, hogy a plébániától még egy 1864. október 27-én kelt cári rendelet fosztotta meg egykor a lengyel katolikusokat. Így az ügyben megszólaló kritikusok nem annyira magát a tényt, mint inkább annak precedensjellegét kifogásolták.
Az egyházi tulajdonok kérdését Lengyelországban jelenleg az állam és az egyház viszonyát rendező 1989. május 17-i törvény szabályozza. Ennek értelmében mindazon ingatlanok és vagyontárgyak automatikusan egyházi tulajdonba mentek át, melyek a törvény életbelépésének időpontjában az egyház kezelésében voltak. A törvény öt lehetséges kategóriát említ meg, melyek valamelyikébe ezeknek bele kell tartoznia: 1. a görög katolikus egyház volt tulajdonai; 2. az 1950. márciusi rendelet alá eső ún. holtkézbirtokok, melyekből Egyházi Alapot hozott létre az állam, ezt követően 50 hold föld maradt minden plébánia kezelésében az egyházközség fenntartására; 3. az Alapot felszámoló 1952. áprilisi rendelet alá eső vagyontárgyak és birtokok; 4. melyeket az egykori osztrák megszállók adtak át az egyház tulajdonába iskolák, oktatási intézmények és a plébániák fenntartására; 5. melyek szakrális vagy gyülekezeti helyek, kivéve a laktanyákban levő templomokat.
Az „egyházi reprivatizáció” tehát már két évvel ezelőtt lezajlott Lengyelországban. A katolikus egyház, amely 1938-ban 238 989 hektár földbirtokkal rendelkezett – nota bene a hazai földreform során a magyar katolikus egyháztól 450 402 hektárt sajátítottak ki – mára ismét a „gazdag lengyelek” közé került. Az egyház gazdagságát nemcsak kiadói, folyóiratai, iskolái és felsőoktatási intézményei (Lublin, Krakkó, Poznan, Varsó, Wroclaw) jelzik, de az is, hogy az országban található 15 731 templom, imaház és kápolna közül 627 1985 óta épült.
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]