Jóllehet, immár nyolcadik éve (mióta diplomát kaptam a Képzőművészeti Főiskolán) nem sokat hallok az iskoláról – most mégis hónapok óta lázban égek. Hallom a jó híreket. Diáklázadás! Reform! Végre az igazi szakma képviselői a katedrákon!
Az ósdi kapuk csikorogva kitárulnak!
A művészpalánták ezentúl házon belül találkozhatnak hazánk élő művészetével! Nem kell füstös presszókban, sötét magánlakásokon szorongani friss levegőért, világosságért! Hiszen tágas az iskola, sok minden elfér benne. És ha nem?
Hát ki kell rúgni a ház falát!
És most ezek a rossz hírek. Elszomorít.
Bevezetőül én is vallomással tartozom.
Kicsit szégyellem, de én jól éreztem magam mint diák az iskola rideg falai között.
Tanulni semmit nem tanultam, hallani semmiről nem hallottam, látni semmit nem láttam – ott bent.
De minket már békén hagytak, fűtöttek, és mi, diákok jól elvoltunk egymással.
Igazi iskolába, mint már említettem, az iskola mellé járunk. Másodszor, hogy mint annyi pályatársam, ritkán, de én is álmodtam arról, hogy egyszer majd ott taníthatok.
Erről később teljesen leszoktam.
Persze nem a tanításról.
A főiskolákra jelentkezőket készítettem fel évekig, rajzszakkörökben. (Tehát én is bűnös vagyok.)
Szerveztem igazi szabadiskolát, és ez már közelített az álmomhoz. Jelenleg a másik iskolában tanítok, ott, ahol az iparművész-generációt képzik.
Kalandra föl!
És vannak terveink.
És voltak terveink.
Együttműködésről, az infrastruktúra és a szellemi kapacitás jobb kihasználásáról, hallgatócserékről.
Az átjárók nagyon fontosak, külföldre, sőt akár az iskolák mellé is, mert a mozgás a lényeg. Hiszem, hogy nincs értelme külön grafikusművészt, szobrászművészt, gépi hurkoló textiltervező művészt (kimondani is rettenetes) oktatni egyetemi szintű művészeti akadémiákon.
A cél a csőlátás legyőzése, ötletes, merész, érzékeny, újat alkotó és vállaló, önálló világnézetű, sokrétű művész képzése, aki képes befogadni a világot, képes helyzeteket felismerni és teremteni a képzés alatt módosult és csiszolt egyéni karakterrel; sokfajta feladathoz tud hozzányúlni, megtalálja és megismeri a megvalósítás különböző eszközeit. Specializálódni lehet, de már az elején azt kérdezni a gyerektől:
Édes fiam, mi leszel, ha nagy leszel?
Egy biztos, nem árt, ha a gyerek jól felkészül.
Félrevezető szembeállítani – főleg egy iskolában – a design-szemléletet a kézművességgel és az autonóm – úgymond szabad – művészettel. Ez abból az időből maradt ránk, amikor mindent külön fiókba próbáltak beletuszkolni.
Hiszen az igazi nagybetűs életben a két fő, átfogó művészeti kategória határai elmosódnak.
Nagy képzőművészeti seregszemléken megjelenik a design-művészet, videó-, komputerművészet, Gesamt-Kunst gondolata újraéled, egyes nagyobb építészegyéniségek képzőművészként csillognak. A posztmodern a technika, az ezredvég, a stílusok, műfajok fölé emeli a kultúrát.
Hogy mire van szüksége a társadalomnak?
Jelenleg majdnem semmire.
De mégsem, sőt annál kevésbé lehet azt tenni, amit idáig tettek, hogy a minisztérium határozta meg, hogy hány festőművészre és hány keramikusra van szükség.
Ezt el kell felejteni.
Egyéni igények vannak és egyéni sorsok, és van kultúra, amit nemcsak a géniuszok teremtenek meg.
Vannak emberek, akik a pályát elhagyják, művészetet és kultúrát tanítanak, vizuális szakemberként tevékenykednek, vagy csak élnek, belső gazdagsággal, és a kenyerüket máshol keresik. Persze van sok keserű sors is ezen a pályán. Erre is fel kell készíteni a diákot.
Az Iparművészeti Főiskolát már tíz évvel ezelőtt reformok háborgatták. Előbb voltak személyi változások. Ezek megmérettetéséhez idő kell. Éppen most éli meg az iskola ezt a pillanatot. Hogy miért lehetett itt változtatni, és miért állt meg az idő ott? Annak biztos személyes okai is vannak, de figyelembe kell venni azt, hogy a centralizált művészetoktatás irányítása kevésbé vette komolyan az alkalmazott művészetet, mert számára veszélyesnek a grand-art szabadossága tűnt. Ezért mi is mint képzőművészeti főiskolások performance-okat, happeningeket az Iparművészeti Főiskola dísztermében rendezhettünk.
Eszmecsere
Azt is vitatni kell most, hogy mit söpört ki és mit oldott meg a reform. Mi működik és mi ment tönkre? Milyen ellentéteket szított fel, és miben tévedett?
Bizonyos értelemben a helyzet komplikáltabb, mint a Képzőművészeti Főiskolán. Persze, itt nagyobb a szemléleti választék, a szakmák műhelyek, s a technikák miatt is jobban elkülönülnek.
Merőben más a programja most a belsőépítésznek és a videoszakosnak.
Az Iparművészeti Főiskolán dúl a harc a design-, a kézműves és a most újra felbukkanó borzas képzőművészeti elgondolások között.
A felvételi is más, mint a másik főiskolán.
De a probléma ugyanaz.
Sokszoros túljelentkezéssel küzd ez az iskola is, és amit számon kérek, bebiflázható, a jelentkezők előképzettsége egyenetlen, és független a tehetségüktől.
A felvételi kiszűr, és nem vesz észre olyan érzékenységeket, amelyek sokszor fontosabbak, mint a manuális tudás, térlátás, szakmai felkészültség. A gyors feladatmegoldó készség, a gátlástalan alkalmazkodóképesség háttérbe szorítja az elmélyültséget.
A begyakorolható modorosság, sztereotípiák előnyt jelentenek, és hiába vezették be – nagyon helyesen – az Iparművészeti Főiskolán a késleltetett szakosodást, már évekkel a felvételi előtt üvegtervezőnek, grafikusnak készül a fiatal.
A felvételi procedúra zűrös, nehézkes, az elvárások egyre inkább mérhetetlenek.
Persze mindenki nem járhat akadémiára, akinek éppen eszébe jut. De az úgynevezett nyitott nulladik vagy előkészítő év bevezetése időszerű. Itt a jelentkező hosszabb ideig ismerkedik az osztályok programjaival. A kiadott feladatokat otthon vagy szakkörökben végzi el, az iskolák nyitott kurzusait látogatja, akár elméleti órákat is hallgathat, ha erre mód van.
A fogadóórákon találkozhat a programok szerint kiválasztott műhelyek, műtermek képviselőivel. Bemutathatja munkáit, és ha a tanár vállalja az együttműködést a jelentkezővel, járhat az iskolába. Ha nem, próbálkozhat tovább, vagy alacsonyabb szinteken beéri a nyilvános kurzusok látogatásával.
A későbbiekben is a választott mesterrel van a legfőbb kapcsolatban a hallgató. Együtt, állítják össze az egyéni programokhoz a nyitott kurzus rendszerű szakmai és elméleti képzést. Persze az átmenetek szentsége és a műhelyek kapcsolása a szabad tanárválasztás alapja.
Mi most ezekért küzdünk.
Új folyam…
Ezenkívül, dacolva néhány tervező szak csöndes ellenállásával – tisztelet a kivételnek –, az iskolán belül önálló, a fent vázolt gondolatoknak megfelelő szakot indítunk.
Ez a szak a jelenkori művészet koncepcióinak, eszközhasználatának sokrétűségével ismerteti meg a hallgatót. Megmutatja a kapcsolási lehetőségeket a műfajok között, amelyek a különbözőségek felismerése után adódnak.
A hallgató egy szakon belül választhat három stúdiumcsoportból:
a) kétdimenziós alakítás (grafika, rajz, festészet, koncept);
b) háromdimenziós alakítás (szobrászat, installáció, performance);
c) elektronikus álló- és mozgókép-alakítás (számítógép-grafika, fotó, video).
A tanulmányok ezenkívül a társművészetekhez is kapcsolódnak.
Az elméleti képzést és a gyakorlati szakmai felkészülést szabadon választott kurzusokkal és más szakokkal kialakított egészséges kapcsolattal oldjuk meg.
A műtermi munka köré csoportosul minden.
A hallgató szabad műfaji megoldással készítheti el diplomamunkáját, bizonyítania kell a választott műfajokban szerzett jártasságát, és a diploma témáját elméletileg is fel kell dolgoznia.
A nemzetközileg elfogadott pontrendszer bevezetése és a nemzetközileg elfogadható diploma a főiskola új oktatási struktúrájának és diplomakövetelményeinek kialakításával együtt történik.
A cél az, hogy a hallgató tanulmányai után sokoldalú felkészültségével képes legyen vizuális szakemberként, művészetoktatóként, alkotóként működni, aki kitalál dolgokat, megtervezi és kivitelezi azokat.
Tehát vannak terveink, de most visszatérve Károlyi Zsigmond kétségeihez, füstölgéseihez és a megkérdőjelezett, megcsalt, megalázott reform témájához: lehet, hogy békén kellene hagyni ezeket a jól-rosszul működő iskolákat, vergődjenek, virágozzanak, ahogy tudnak.
Nehézkesek, nagyok, sokat fogyasztanak.
A Képzőművészeti Főiskolán a régi és az új nászát előreláthatóan a mindig is meglévő elhidegülés követi.
Az Iparművészeti Főiskolán az átalakulás helyzete eldöntetlen.
A régi ház stabil, jó szerkezete, a már meglévő javak irigylésre méltóak. De toldozni-foldozni nem megoldás. Nem biztos, hogy a régi felújítása az olcsóbb.
Az új házat mindenki maga rendezi be.
A szabadiskola a megoldás!
De én optimista vagyok, az Iparművészeti Főiskolán a terveink megvalósításához szabad utat kaptunk. Kérdés persze, hogy útközben mi történik.
Úgyis nekünk van igazunk.
Az iskolák, ha nehézkességük, berozsdállt szerkezetük miatt lassabban is, de megváltoznak.
A szabadiskola a megoldás!
- Kultúra [6]