„Hitehagyott a jó,
s a rosszakat a meggyőződés szenvedélye fűti...”
(William Butler Yeats: Második eljövetel.
Ferencz Győző fordítása)
Kérdések
A Törvény és Igazság Párt (PiS)1 győzelme nem volt elkerülhetetlen. A PiS-nek semmi esélye sem lett volna, ha a Polgári Platform (PO) nem segít banalizálni radikalizmusát, ha nem verseng vele az 1989 utáni Lengyelország elítélésében, és ha nem nyugtatja meg a választók egy részét azzal az ígérettel, hogy a két párt koalícióban fog kormányozni. A PiS valószínűleg nem nyerte volna meg a választásokat, ha Wlodzimierz Cimoszewicz2 nem lép vissza a köztársaságielnök-jelöltségtől. A Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) megőrizte volna a baloldali szavazóközönség nagy részét, a PiS pedig nem tudta volna mesteri könnyedséggel átfogalmazni a mai Lengyelország alapkonfliktusát, a „szolidáris Lengyelország” és a „liberális Lengyelország” szembeállításával3 váltva fel az anakronisztikus „Honi Hadsereg-örökösök”4 – „kommunista örökösök” ellentétpárt, kisajátítva a szociális érzékenység és a társadalmi gyötrelmek retorikáját. Lengyelország más ország lenne most, egy évvel a választások után, ha a PiS a PO-val kormányozna, nem pedig a Lengyel Családok Ligájával (LPR)5 és az Önvédelemmel (SO)6. A megfogalmazást Jaroslaw Kaczynskitól7 kölcsönöztem, aki az Önvédelem nevű tömörülést és a Lengyel Családok Ligáját dicsérve joggal jegyezte meg: „…mi is rendszerellenes párt voltunk, és most is az vagyunk.”8
Itt van tehát a három rendszerellenes párt koalíciója. Persze pikáns és paradox rendszerellenesnek nevezni kormányon lévő pártokat. Ez még Walesa híres mondásán is túltesz, mely szerint „támogatom, sőt ellenzem”.9 Az 1989 utáni rendszerrel való szembenállásuk alapján nevezem a mai lengyel kormányzó erőket „radikálisoknak”, és állítom szembe velük mint „mérsékelteket” eszmei és politikai ellenfeleiket, a 90-es évek átalakulásának vezetőit.
Bár a radikális erők hegemón szerephez jutása nem volt elkerülhetetlen, véletlennek is aligha nevezhetjük. A Kaczynskiak Lengyelországának családfája szerteágazó. Egyesek a szarmatizmussal10 rokonítják. Mások a két világháború közötti időszak tradícióira és a Pilsudski-féle „szanáció”11 végére hivatkoznak, mely egyre többet merített a nemzeti demokraták12 nacionalizmusából. Van, aki a lengyel kommunista időkre, Wladyslaw Gomulka13 és Edward Gierek14 évtizedeire vezeti vissza az új hegemón ideológia származását. E cikk szerzője már korábban hangot adott annak a véleményének, hogy a PiS-t a portugál Antonio Salazárral, a spanyol Franco tábornokkal, az osztrák Engelbert Dollfusszal és a francia Pétain marsallal rokonítja gondolatvilága és retorikája. E távoli összefüggések kimutatása bizonyára segíti a napjainkban zajló folyamatok elméleti feldolgozását. Ám ha a lengyel politikai élet állapotát akarjuk megérteni, akkor elsősorban az 1989 utáni időszakhoz kell visszatérnünk, az akkori konfliktusokhoz és a rendszerváltás stratégiái körüli vitákhoz.
Kezdjük azzal a kérdéssel, hogy mi magyarázza a radikálisok vereségét abban a küzdelemben, mely a 90-es években zajlott a rendszerváltás lengyel modelljének meghatározásáért. Ez lényeges a mai fordulat megértése szempontjából, mert a radikálisok akkor kerültek hatalomra, amikor a rendszerváltás lényegében már befejeződött. Szabadság van, demokrácia van, lefektették az emberi jogok garanciáit, létrejött a piacgazdaság, a politikában és a tájékoztatás terén pluralizmus uralkodik... Lengyelország szilárdan lehorgonyozta magát a Nyugat oldalán, és alapjában véve jó viszonyban van szomszédaival. Sok a bírálnivaló, sok minden szorul változtatásra, de az megmásíthatatlan tény, hogy az új Lengyelország alapjai jó ideje le vannak rakva, és szilárdan állnak. A radikálisok ellenfelei rakták le őket.
A radikálisoknak a rendszerváltás utáni 15 évből alig fél évet sikerült hatalmon tölteniük: 1992-ben, Jan Olszewski miniszterelnöksége idején. Erről az epizódról az maradt meg a társadalom emlékezetében, hogy a kormány a vezető politikusok brutális átvilágításával próbálkozott, és belebukott a kísérletbe. A radikálisok rendelkeztek némi befolyással Jerzy Buzek kormányának15 kaotikus időszakában is. Hatalomra azonban csak a Kaczynski testvérek győzelmével kerültek. Felvetődik tehát a kérdés: hogyan győzhettek e hosszú kudarcsorozat után? Végül pedig: milyen politikai, gazdasági és társadalmi rendet ígérnek a radikálisok, milyen helyet képzelnek el Lengyelország számára a világban?
A rendszerváltás radikális víziója
1989 után a radikális jobboldal szívesen használta „a kerekasztal kormánya” kifejezést. Némelyek egyszerűen összeesküvést láttak a tárgyalásos átmenetben, mások a Lengyel Egyesült Munkáspárt embereinek és a Szolidaritás szakszervezet liberális szárnyának közeledését és erősödő érdekközösségét. Elvetem ugyan a kerekasztal ilyen értelmezését, de készséggel elismerem, hogy az ország további fejlődését nemcsak a szerződések szövege alakította. Az írott dokumentumok ismertek, és nem rejtőznek mögöttük íratlan megállapodások. Ám az a tény, hogy a tárgyalófelek elismerték egymást, nyomot hagyott a dolgok alakulásán. Alapvető sikereket tett lehetővé, de fontos gyengeségeknek is oka lett.
Amikor a diktatúrából tárgyalásos átmenet vezet a demokráciába, a megállapodást mindig a két oldal – a hatalom és az ellenzék – mérsékelt erői kötik. Azok tehát, akik elvetik a konfrontáció stratégiáját, a „minél rosszabb, annál jobb” logikáját. A megállapodás mindig feltételezi, hogy a felek készek megfékezni saját táboruk szélsőséges szárnyát. A Lengyel Egyesült Munkáspárt választási veresége16 utáni napon Központi Bizottságának titkársága kibővített ülést tartott; itt kerültek jegyzőkönyvbe e sokatmondó szavak: „Aleksander Kwasniewski elvtárs17 hangsúlyozta: nagyon fontos elejét venni, hogy a választási eredmények közzététele után spontán demonstrációkra kerüljön sor, amelyeket egyik fél sem tudna megfékezni. Ettől az ellenzék is tart. Meg kell egyezni a Szolidaritással, hogy a megnyilatkozások diadalmaskodástól mentes, nyugodt hangvételűek legyenek.”18 Három évvel később, már egy másik Lengyelországban, a Báthory Alapítvány19 által Kommunistátlanítás és demokrácia címmel rendezett konferencián (1992. március 2–3.) sok szó esett arról, hogy 1989-ben nem került sor kifejezett szakításra a kommunista időkkel. Aleksander Kwasniewski ezt mondta erről a konferencián: „Kétségtelen, hogy volt jó pillanat a cezúrára, amikor kitörhetett volna a lelkesedés. Ez 1989 júniusában, a választások első fordulója után jött el. De óriási volt a kockázat, mert a kitörő lelkesedés könnyen beleütközhetett volna az ellenkező hangulatba, a még ténylegesen létező struktúrák ellenállásába. Ezért a kerekasztal-megállapodás aláírói közös erőfeszítést tettek, nehogy az események e szerint a forgatókönyv szerint alakuljanak. Mert ettől mindkét oldal félt.”
A kölcsönös elismerésnek – mint minden tárgyalásos hatalomváltás során – most is fontos vetülete volt, hogy garantálják a diktatúra távozó embereinek biztonságát. Ezért a Szolidaritás akkori vezetése lemondott arról, hogy a Lengyel Egyesült Munkáspártot megfosszák vagyonától – jóllehet ez abszurd hátrányba hozta a demokratikus pártokat –, továbbá elutasították a kommunistátlanítást és az átvilágítást. Az akkori vezető politikusok jórészt úgy tartották, hogy nem szabad diszkriminációval sújtani azokat, akik önként átadták a hatalmat. Tadeusz Mazowiecki20 a Báthory Alapítvány már említett konferenciáján kijelentette, hogy „az evolúciós út választása azokból az etikai elvekből következett, amelyek a Szolidaritás jelenségének alapját képezték, függetlenül attól, hogy a Szolidaritás hű-e még ezekhez az elvekhez vagy sem”. De rögtön azt is elismerte, hogy „az igazságérzet valamennyire sérelmet szenvedett”, hiszen az emberek azt látták, hogy „a régi rend privilegizáltjai az új világban is előnyös helyzetből indulnak az új gazdasági szerkezet, az új világ meghatározásáért folytatott versenyben… Tudomásul kell venni azonban, hogy nem volt, nincs más út. Vannak helyzetek, amikor az ilyen konfliktusok elkerülhetetlenek, és dönteni kell.” A döntést sokféle politikai és erkölcsi megfontolás határozta meg, köztük az is, hogy a döntéshozók hogyan állították fel a politikai kérdések fontossági sorrendjét. A mérsékeltek nem a múlt lezárásának problémáit állították előtérbe, hanem a jövőre, a reformokra összpontosítottak, az állam berendezkedésének kérdéseire, arra, hogy milyen helyet harcolhat ki Lengyelország Európában és a világban, hogy miként garantálható az ország biztonsága. Akkor úgy tűnt, hogy a kommunizmushoz kötődő ügyek maguktól is elveszítik jelentőségüket, ha végbemegy a gazdasági, politikai, igazgatási és közéleti rendszerváltás. (Kizárólag stilisztikai oka van, hogy többes szám harmadik személyben írok a mérsékeltekről, hiszen én is közéjük tartoztam, teljes mértékben azonosultam velük.)
Az akkori megállapodás legfontosabb elemét így nevezném: egyezség az új rendszerről. A Lengyel Egyesült Munkáspárt romjain létrejött baloldal gyakran megengedte magának, hogy brutális, destruktív módon támadja kormányra került ellenfeleit, de az új rend alapvető vonásait soha nem kérdőjelezte meg. A mérsékeltek pedig nem vonták kétségbe, hogy az ancien régime embereit egyenlő jogok illetik meg a politikában, a gazdaságban és a közéletben. Ez gyakorlatilag persze nemritkán azt jelentette, hogy a régi rend emberei privilegizált helyzetet élveztek. Főleg a gazdaságban. Nem összeesküvések vagy maffiahálózatok hozták őket előnybe; életútjuk, kapcsolataik, szakképzettségük és társadalmi pozícióik alapján ellenfeleiknél jobban fel voltak készülve a sikerért való versenyre. Természetes, hogy a múltból meglévő ismeretségeik, kapcsolataik elősegítették számukra az előrejutást vagy a privilégiumokkal járó pozíciók megőrzését.
A radikálisok prioritásai kezdettől fogva mások voltak, mint a mérsékelteknek, és másként látták, hogy milyen változásokra van szükség a rendszerváltás győzelméhez. Szerintük csak akkor jöhet létre igazi demokratikus állam és piacgazdaság, Lengyelország csak akkor térhet vissza a Nyugathoz, ha eltüntetjük a kommunista uralom nyomait, és elszámolunk a múlttal. Egyesek (Jan Olszewski21, Antoni Macierewicz22) elítélték a kerekasztalt, mások (Jaroslaw és Lech Kaczynski23) értékelték a kerekasztal által teremtett esélyeket, de úgy gondolták, hogy a megállapodást fel kellett volna rúgni a szovjet fennhatóság összeomlásának pillanatában. Az egyenlőtlen felek közt létrejött szerződések betartása nem kötelező, sőt tilos. Az ország radikális átalakításához elő ször is el kellett volna távolítani a hatalomból az ancien régime embereit, továbbá mindazokat, akik bemocskolták magukat a „komcsikkal” való kollaborálással.
Jaroslaw Kaczynski néhány évvel később így foglalta össze, hogy mit kellett volna tenni 1989 őszén: „…megtámadni és végleg szétverni a lengyelországi kommunizmust. Ezért vetődött fel a gyorsítás koncepciója, a kerekasztal-megállapodások felrúgásának gondolata. Át kellett volna térni a határozott lépésekre, törvényen kívül helyezni a Lengyel Egyesült Munkáspártot, megszerezni az erőszakszervezeteket, letartóztatni a párt és a biztonsági szolgálatok vezetőit, zárolni a LEMP KB, a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium archívumait. Azonnal le kellett volna állítani a nómenklatúra vagyonosodását, hozzálátni a lopott tulajdon módszeres visszaköveteléséhez.”24
A radikálisok támadták azt a nézetet, mely szerint a jogállam elveit a posztkommunista társadalmi feltételek között is tiszteletben kellene tartani. Állításuk szerint a hatályos jog maradéktalan tiszteletben tartása valójában a régi rendszer után velünk maradt törvénytelenségeket védelmezi. „Mazowiecki és az ő tábora állandóan a jogállamról dumált, holott az a jog a törvénytelenséget szolgálta” – mondta Jaroslaw Kaczynski.25
Az érvek 15 év elteltével sem sokat változtak. A radikálisok készek lettek volna jogon kívüli eszközöket bevetni. Jan Olszewski annak idején azt mondta, hogy a kommunistákról kell példát venni, akik a második világháború után kimondták, hogy bizonyos jogi előírások – bár formailag nem vesztették hatályukat – nem kötik az államot, mert ellentétesek az új társadalmi rendszer alapelveivel.26
Olszewski már régóta nem játszik lényeges szerepet a politikában, mégis fontosnak tartom felidézni a szavait, mert az ő kormánya kivételes helyet tölt be a PiS panteonjában: a korrupciótól, a sógor-komaságtól mentes kormány legendáját testesíti meg. Lech Kaczynski köztársasági elnök tanácsadójává nevezte ki Jan Olszewski egykori miniszterelnököt, s ez jelkép erejű gesztus volt. Amikor Jaroslaw Kaczynski miniszterelnök lett, első döntéseinek egyikével az Olszewski-kormány belügyminiszterét, Antoni Macierewiczet nevezte ki a védelmi miniszter helyettesévé; megbízta a katonai hírszerzés (WSI) felszámolásával és az új katonai elhárítás megszervezésével. Döntésében nem zavarták Macierewicz szélsőséges nézetei, melyeket kinevezése óta is rendszeresen kifejezésre juttat a maga szerkesztette Glos [Hang] című folyóiratban (egyebek között európai ügyekben, továbbá bármiben, ami kapcsolatba hozható a zsidókkal). Pedig Macierewicz névleges felettese, Radoslaw Sikorski védelmi miniszter nem titkolta aggályait és kételyeit: „Várnunk kellene,” mondta, „meg kellene nézni, hogy Macierewicz úr, szemben a róla kialakult kedvezőtlen ítéletekkel, kész-e a lojális és körültekintő csapatmunkára.”27 Mindez arról tanúskodik, hogy a hatalom jelenlegi birtokosai politikailag és eszmeileg a rövid 1992-es epizóddal azonosulnak.
A radikálisok a kommunizmus maradványaiban nemcsak belső, hanem külső fenyegetést is láttak. A Szovjetunió ugyan széthullott, de az évtizedek alatt felépített kapcsolatok nem szakadtak meg, vélték ők. Rejtett, sokszor maffiaszerű formát öltöttek, ami potenciális veszélyt jelent a demokratikus átalakulásra és az állam függetlenségére nézve. A radikálisok a mérsékelteknél előbb vetették fel, hogy csatlakozni kell a NATO-hoz, mert ebben láttak biztosítékot a keleti veszéllyel szemben. Washington egyébként akkoriban nem nagyon örült ezeknek a törekvéseknek. Ezt nyíltan ki is fejezte az akkori varsói amerikai nagykövet, Thomas Simons.
A kerekasztal-megállapodások nyomán olyan helyzet jött létre, mondta Jan Olszewski az Országos Állampolgári Bizottság28 ülésén, amelyben „később kiderülhet, hogy nem a kommunizmus végső bukásának vagyunk tanúi, hanem csak a válságának”, és „a kommunizmus új fázisába kerülünk, mint 1956-ban”.
Olszewski az 1989-ben létrejött új államban csak egy második Lengyel Népköztársaságot látott, nem egy független, demokratikus, piacgazdaságra épülő berendezkedést. Miniszterelnöki expozéjában ezt az emlékezetes kijelentést tette: „Ma a nemzet választ vár tőlünk, végérvényes választ vár tőlünk arra a kérdésre, hogy mikor lesz vége a kommunizmusnak Lengyelországban. Úgy gondolom, hogy ha a tisztelt Szejm megerősíti az általam javasolt kormányt, akkor hazánkban kezdetét veszi a kommunizmus vége.”30 Mindez két és fél évvel az 1989. június 4-i győztes választások, Tadeusz Mazowiecki kormányának megalakulása, a Leszek Balcerowicz31 nevével fémjelzett valóságos gazdasági forradalom, Lech Walesa államfővé választása, majd a Jan Kszysztof Bielecki32 vezette újabb Szolidaritás-kormány után történt.
A radikálisok a mai napig nem változtattak az 1989 utáni politikáról alkotott, lesújtó véleményükön. Jaroslaw Kaczynski a PiS 2006. júniusi kongresszusán kijelentette: „Lengyelországban posztkommunista állam épült ki, méghozzá a legklasszikusabb változatban. Kimondhatjuk, hogy ez egy posztkommunista monstrum. Egy olyan monstrum, amelyben a nómenklatúra megőrizte közéleti fölényét, ennek révén igen gyorsan politikai előnyre tett szert, visszaélések sokasága által visszaszerezte a hatalmát, mert az előző rendszerben szerzett befolyása kiválóan gyarapodott az új rendszerben is, egészen odáig, hogy a hivatalos renddel szemben valóságos alternatív irányítást hozott létre, amellyel különböző intézményeket irányítani tud, elsősorban azokat, amelyek a javak elosztásához kötődnek, mert bizony éppen a javak elosztásáról volt elsősorban szó”.33
A radikálisok szerint a múlttal való leszámolásnak kellett volna megakadályoznia a kommunizmus és a kapitalizmus, a demokrácia és a posztkommunista maffiák bűnös szimbiózisát. Az utóbbi években egyre gyakoribbá váltak az olyan kifejezések, mint paktumok, összeköttetések, háromszögek, négyszögek, „kártyaasztalok, amelyeknél eljátsszák Lengyelországot”. A valóság leírása módosult ugyan, de mindig volt benne démoni összeesküvés, maffia, rémtörténetek kommunista apparatcsikokról meg titkosszolgálatokról, közönséges gengszterekről, korrupt Szolidaritás-vezetőkről, régi kommunistákról, ellenséges zsoldba szegődött álértelmiségiekről. Mostanában egyre kevesebb szó esik a kommunista örökségről, viszont sokkal több azoknak a felelősségéről, akik 1989 után vezették Lengyelországot. Ennek az igazságnak a kiderítéséhez kellenek az egyre újabb parlamenti rendkívüli bizottságok és különféle nyomozószervek.34
A radikálisok másik érve a határozott kommunistátlanítás és a lusztráció mellett az erkölcsre és az igazságérzetre való hivatkozás volt. A múltat csak úgy lehet lezárni, ha visszaállítjuk a világ erkölcsi rendjét, elválasztjuk az igazságot a hazugságtól, ha nevén nevezzük a jót és a rosszat. Amikor kormánya ellen bizalmatlansági indítványt nyújtottak be a szejmbe, Olszewski drámai hangú tévébeszédben így érvelt: „Nem lehet felépíteni az új Lengyelországot, ha előbb nem állítjuk helyre erkölcsi alapjait… Szabad népet, független államot nem vezethetnek olyan emberek, akik saját múltjuk rabjai.”
A múlttal való erkölcsi és jogi leszámolásnak fontos politikai dimenziót is tulajdonítottak a radikálisok. Elemzésünk szempontjából ez a legfontosabb érvük. Azt tartották, hogy a rendszerváltás hatalmas társadalmi költségei miatt – a munkanélküliség, a szegénység, az egyenlőtlenség növekedése, általános bizonytalanság, tanácstalanság az új játékszabályok és új intézmények között – csak akkor válik jogszerűvé a társadalom szemében, ha a változások összhangban lesznek az emberek igazságérzetével. Hogy milyen drámai volt a radikálisok akkori helyzetlátása, arról Jerzy Eyszmont, a Jan Olszewski-kormány minisztere (a tervhivatal elnöke) adott jelzést. Szerinte a miniszterelnök környezetében az a nézet uralkodott, hogy a lengyel gazdasági problémák megoldhatatlanok, és ezért nem is érdemes nekik figyelmet szentelni.35
De vajon meg lehet-e hódítani a szíveket, rá lehet-e beszélni az embereket a megszorításokra pusztán azzal, hogy a piacról, a demokráciáról, a pluralizmusról, az Európához vezető útról szónokolunk nekik? Nem fordulhat-e elő, hogy társadalmi támogatottság hiányában csak egyetlen módon lehet folytatni a reformokat: valamilyen tekintélyelvű diktatúra bevezetésével? Ezzel a trükkel a radikálisok visszafordították az autoritarizmus vádját a mérsékeltek ellen. (Addig épp a liberálisok mondták a radikálisokról, hogy tekintélyelvű megoldásokat akarnak.) Éppen mostanában idézte fel Jaroslaw Kaczynski, hogy a 90-es évek elején liberális körökben kacérkodtak azzal a gondolattal, hogy kemény eszközöket vetnek be a gazdasági modernizáció érdekében. Tényleg így volt. A lengyel liberalizmus kultikus alakjának, Stefan Kisielewskinek elhíresült mondása szerint csakis egy tábornok képes fülön fogni a népet, és bevonszolni a kapitalizmusba.36 Kisielewski nem hitte, hogy demokratikus módon is lehetséges a kapitalizmusba való átmenet. Meggyőződése volt, hogy katonai diktatúra nélkül nem megy. A 80-as években és a 90-esek elején számos liberálisnál lehetett hasonló gondolattal találkozni, legfeljebb diplomatikusabb megfogalmazásban.
Jaroslaw Kaczynski egy interjúban azt mondta, hogy a reformok miatt olyan idők jönnek, amikor „minden összeomlik, leég, munkanélküliség lesz, zuhan az életszínvonal, stb.”. Hozzátette: „Amikor a Centrum Megegyezés Pártját (PC)37 alapítottuk, a következő társadalmi diagnózisból indultunk ki: a társadalmat nem szabad elhallgattatni, mert az apátiához vezet. Ehelyett a társadalomnak adni kell valamit, mert gazdaságilag és erkölcsileg nagyon nagy az elégedetlenség. Egyfelől tehát […] nagy reformbarát mozgalmat kell szervezni a privatizáció körül. […] Másfelől pedig a napi cselekvés szintjén minél gyorsabban és minél többet kell adni a társadalomnak erkölcsi téren, ami megvalósítható, mert a társadalmi frusztrációnak egy sor gazdaságon kívüli oka is van.”38
A rendszerváltás kritikus időszakában nehéz volt lényeges életszínvonal-emelést biztosítani. A radikálisok tehát az aktuális problémákra adandó válaszokat keresve a történelemhez fordultak, az erkölcshöz, az igazsághoz és mindenekelőtt a politikához. Zdzislaw Najder39, e ma már elfeledett politikus, valamikor a radikálisok egyik vezető alakja, az Országos Állampolgári Bizottság kongresszusán így fordította le a politika nyelvére azt a bizonyos feladatot, hogy adni kell valamit a társadalomnak erkölcsi téren: „Az igaz, hogy az átlagos állampolgárt jobban izgatja a munkanélküliség és a drágulás, de a kommunistákkal való leszámolás eredményesebb terület a bizottság számára, mint a gazdaság.”
A radikálisok veresége
A radikálisok elvesztették a lengyel rendszerváltási modellért vívott harcot. Tíz-egynéhány évre marginalizálódtak. A PC – a Kaczynski testvérek korábbi pártja – gyakorlatilag megszűnt létezni. Lech Kaczyski visszavonult a politikától, és ugyanezt fontolgatta testvére is. A kora 90-es évekbeli radikalizmus más szószólói is eltűntek a politika színpadáról.
Döntő kérdés, hogy miért maradtak ilyen hoszszan marginális helyzetben. A válaszból fogjuk megérteni – legalább részben –, hogy mi volt a Kaczynski testvérek politikai visszatérésének mechanizmusa. Természetesen „a vörösök” nem szerették őket, a mérsékeltek sem rajongtak értük, kártékony fanatikusoknak és bajkeverőknek tartották őket. Mégsem ez volt bukásuk oka. Marginalizálódásukhoz elsősorban az vezetett, hogy gondolatviláguk, stratégiájuk, sőt a szóhasználatuk sem felelt meg az akkori társadalmi érzéseknek. Jaroslaw Kaczynski nemrég felidézte, hogy „1993-ban készíttettünk egy szociológiai felmérést programunk társadalmi elfogadottságáról. Azoknak az aránya, akik osztották a mi igazi nézeteinket, csaknem nulla volt.”40 A radikálisok egyre jobban megértették, hogy ebben a Lengyelországban nem volt számukra hely. De nem azért, mintha üldözték volna őket, vagy nem engedték volna őket a média közelébe. A fő ok az volt, hogy nem volt társadalmi támogatottságuk. A társadalom reflexei konzervatívak voltak, a nép nyugalmat akart. Félt a konfliktusoktól, leszámolásoktól, háborúskodásoktól. Éppen elég baja volt a mindennapokban is. Illúziómentesen mondta ezt ki Ludwik Dorn41 a 90-es évek végén, egy vitában: „1989 óta passzív, bizonytalan, apatikus forradalom zajlik. Mi ma a lengyel társadalmi lét kollektív értelme? Az újgazdagodás… Létrejött egy társadalom, mely kvázikorporatív egyezségek alapján működik. Az állam elveszíti autonómiáját a civil társadalommal szemben. Valamikor a másként gondolkodók a civil társadalom helyreállításáért küzdöttek, ma meg az a fő probléma, hogy az állam elveszíti autonómiáját a korporatív alapon szervezett társadalommal szemben.”42
Tíz éve, 1996-ban Jaroslaw Kaczynski nyilvános lelkiismeret-vizsgálatot tartott. Elismerte, hogy pártja több súlyos hibát követett el, és a mozgalom, amelynek egyik alapítója volt, kicsúszott a vezetők ellenőrzése alól: „A Varsó-ellenesség provincializmusba, az elitellenesség értelmiségellenességbe csapott át.”43 Sajnálkozott afölött, hogy az események alakulása folytán Európa-ellenes pozíciókba és a Balcerowicz-reformmal szembeni ellenzékiségbe kényszerültek. Az akkori önkritika fényében meglehetősen elgondolkodtató a párt mai retorikája. Azon is el lehet tűnődni, hogy milyen eszközökkel harcol a PiS azokkal a társadalmi csoportokkal, melyeket ellenségének tekint. Kaczynski akkor elismerte, hogy „a gyorsítás vereséget szenvedett”, de „ellenségeinek politikai terve szintén kudarcot vallott”. Valóban, a kommunizmus ellenzékének közös erőfeszítései nyomán a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) és a Lengyel Parasztpárt (PSL) vette át a hatalmat,44 két utódpárt tehát. Ha azonban a változások jellegét is figyelembe vesszük, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy az első Szolidaritás-kormányok politikáját a baloldali koalíció nem kérdőjelezte meg, hanem folytatta, még ha keveset tett is a reformok továbbviteléért.
A radikálisok hiába értették, milyen drámai volt a társadalom többségének helyzete a gyökeres rendszerváltáskor, mégis vesztettek. Stratégiájuk a múlthoz vezetett vissza, a konfliktusokhoz, a rendszerváltás megakadályozásához vagy legalábbis késleltetéséhez. Nem volt alternatív javaslatuk az ország és az állampolgárok gazdasági problémáinak megoldására, ezért aztán a politikai szférában kerestek póteszközöket. De a legfontosabb körülmény az volt, hogy amiről a radikális jobboldali politikusok azt hitték, politikai forradalom nélkül megvalósíthatatlan, azt a mérsékeltek képesek voltak véghez vinni. Lengyelország megszilárdította külső biztonságát, radikálisan megváltoztatta geopolitikai helyzetét – belépett a NATO-ba, az Európai Unióba, szövetségesi viszonyba került az Egyesült Államokkal –, s mindezt békés átalakítások útján, a lehető legnagyobb belső konszenzus alapján. Vég nélkül lehet ismételgetni, hogy a harmadik köztársaság45 alapvető vonásai veszélyeztetik a nemzeti létet, csakhogy ki hiszi el ezt? 2003–2005-ben Lengyelország lehetőségeinek csúcsára jutott a nemzetközi porondon. Az iraki háború – melynek ellenzője voltam és maradok – lehetővé tette a lengyel–amerikai kapcsolatok szorosabbra fűzését, ami számunkra előnyös. Az Európai Unióhoz való csatlakozás valóra váltotta több száz éves vágyunkat, hogy Lengyelország felzárkózzon a civilizáció európai központjához. Az ukrajnai narancsos forradalomban játszott szerepünk46 megmutatta, milyen ésszerű volt az 1989 óta folytatott politika; visszaigazolta a rugalmas diplomáciát, és bizonyította, hogy Lengyelország képes hatni a fő európai politikai központokra. Jaroslaw Kaczynski kijelentése, mely szerint „a Külügyminisztériumot visszaszereztük”, csak kesernyés, ironikus mosolyt fakaszthat. Rendben, az önöké az épület, önöké minden külügyi poszt, azt mondhatnak Lengyelország nevében, amit akarnak, na de hol a politika? Hogyan érvényesítik önök az állam érdekeit akkor, amikor Lengyelország egyre jobban elszigetelődik, és legfontosabb partnerei egyre érezhetőbb ellenszenvvel fordulnak felé? Amikor önök a Lengyelország körüli légkör megromlásáért a Kaczynski testvérek belső ellenségeit hibáztatják (mint például parlamenti expozéjában Jaroslaw Kaczynski), ezzel annak adják tanújelét, hogy semmit sem értenek a mai világ működési mechanizmusaiból.
Hamis volt az a vélekedés is, hogy nem sikerül átvezetni Lengyelországot – Ralf Dahrendorf szavaival – a rendszerváltás siralomvölgyén, ha politikailag nem radikalizálják a politikai átalakulási folyamatot. Való igaz, a rendszerváltás sokba került. Többek között azzal fizetünk érte, hogy megcsappant a demokrácia és az állam iránti bizalom, és megerősödtek a radikális pártok. De mondhatjuk-e, akár a mostani perspektívából szemlélve is az eseményeket, hogy túl nagy volt az ár? Úgy gondolom, hogy ezzel a következtetéssel ma sem sokan értenek egyet.
A rendszerváltás dilemmái és a sikerek forrásai
Miért sikerült? A kérdés semmi esetre sem triviális. Akkoriban a posztkommunista országokban, de Nyugaton is sok megfigyelő úgy gondolta, hogy nem lehet egyszerre végrehajtani a gazdasági rendszerváltást és a politikai demokratizálást. A kétkedők érvelése egyszerű volt: a gazdasági átalakulásnak magasak lesznek a társadalmi költségei – munkanélküliség, szegénység, létbizonytalanság, társadalmi destabilizáció. Az anyagi helyzet csak évek múlva fog annyira javulni, hogy a társadalom is érzékelje a haladást. A demokrácia viszont azonnal lehetőséget teremt arra, hogy a gazdasági és társadalmi lecsúszás által fenyegetett csoportok megszerveződjenek. Ezek a csoportok politikai eszközöket vethetnek latba a változások ellen, nem is beszélve a spontán társadalmi ellenállásról. Úgy tűnt, hogy a jogegyenlőség elve óhatatlanul konfliktusba kerül a piac differenciáló erőivel, amelyek elmélyítik az egyenlőtlenségeket és a szubjektív sérelmeket. Főleg Lengyelország esetében számítottak robbanásra, mert itt a modernizációért épp azok fizették a legnagyobb árat, akik a Szolidaritással döntő szerepet játszottak a régi rend megbuktatásában. Idézzünk a sok pesszimista nyugati jóslatból egyet balról, egyet jobbról. Adam Przeworski ismert lengyel-amerikai szociológus 1992-ben ezt írta: „valószínűleg ciklikusan fognak ismétlődni az események, egy-egy néphatalmi epizód után autoritárius kormányok következnek, mert a rossz gazdasági hatékonyság a demokratikus kormányzás összeomlásához vezet.”47 Przeworski azt is jósolta – és nem egyedül –, hogy Lengyelország a régió más országaival együtt a gazdaságilag elmaradott harmadik világhoz fog csatlakozni, nem pedig a demokratikus, stabil és gazdaságilag fejlett világhoz.
John Gray brit filozófus (aki ma már nem olyan nagy csodálója Margaret Thatchernek, mint akkoriban) ezt írta: „a legtöbb posztkommunista ország számára a piacgazdaságra való áttérés olyan magas emberi és társadalmi költségekkel jár, hogy őrültség azt képzelni, a rendszerváltás megvalósulhat a liberális demokrácia intézményi keretei között.”48 Gray úgy látta, hogy abszolút elsőbbséget kell adni az állam rekonstrukciójának, a rend megteremtésének, a jog és a szerződések iránti tisztelet kikényszerítésének. A 90-es évek elején a mi liberálisaink is ezt gondolták, élükön az idézett Kisielewskivel. Nem hitték, hogy az alapvető rendszerváltást demokratikus úton végre lehet hajtani, és ezt a véleményüket nyíltan vagy kevésbé nyíltan kifejezésre is juttatták.
Hasonló diagnózist állítottak fel a veszélyekről a radikálisok is. A Kaczynski testvérek abc-jében Jaroslaw Kaczynski elismerte, hogy általános sztrájk kirobbanására számítottak; ez volt az egyik „indoka a politikánknak”, írta.49 Csakhogy a drámai helyzetleírásra a radikálisok homlokegyenest ellenkező választ adtak, mint a liberálisok. A radikálisok a piaci és politikai átalakítás közötti ellentét feloldását nem a demokrácia felfüggesztésétől vagy legalábbis korlátozásától remélték, hanem éppen ellenkezőleg: abban gondolkodtak, hogy a társadalom mozgósításával radikalizálni kell a politikai változásokat, így biztosítva, hogy a kommunizmus örökösei számára ez a harc legyen a végső.
Akkor hát miért arattak kétségtelen történelmi sikert a mérsékeltek? A mérsékeltek sosem fogalmazták meg részletesen a stratégiájukat. Nyelvükben dominált a pragmatikus szóhasználat, az ingadozásmentes gazdasági szemlélet és didaktikus moralizmus. Nem foglalkoztak az átmeneti időszak dilemmáinak politikai interpretálásával. Mégsem került sor fatális összeütközésre a gazdasági átalakulások logikája és a demokrácia logikája között. De vajon miért?
A reformerek értékes kezdőtőkéje az ancien régime összeomlása volt. Az ország visszanyerte teljes szuverenitását, villámgyorsan felálltak a demokratikus intézmények, kibővültek a szabadságjogok. Mindez erős kollektív sikerélményt adott a lengyelek jelentős hányadának, akik készek voltak viselni az átalakulások magas költségét.
A szocializmusba vetett hit meggyengült; ez szintén hozzájárult az átalakulás sikeréhez. (Pedig ez a hit még a 80-as évek közepén, a szükségállapot50 tapasztalata ellenére is elég erős volt, amint ezt közvélemény-kutatások is kimutatták.) A „létező szocializmust” azonban kompromittálta az erőszak, az áruhiány és a hiperinfláció, és ez kezdetben nagy esélyt adott a változásoknak. A liberalizmus tulajdonképpen egy teljes évtizeden át abszolút monopolhelyzetet élvezett az eszmék piacán. Az elitek körein kívül nem tudott ugyan lelkesedést ébreszteni, de a vele szemben álló erőknek nem volt hiteles alternatív programjuk.
Értékes indulótőkét jelentett az a tekintély, amelyet a Szolidaritás vezető alakjai élveztek: Lech Walesa, Tadeusz Mazowiecki, Jacek Kuron, Bronislaw Geremek, Adam Michnik.51 Ám ez a tőke a rendszerváltás magas társadalmi költségei és a Szolidaritás-tábor belső harcai miatt hamar elértéktelenedett.
Fontos stabilizáló szerep jutott a posztkommunista erőknek is, akik félredobták ideológiájukat, és kezdettől fogva elfogadták a gyökeres reformokat (melyeket a gazdaság terén még Mieczyslaw Rakowski52 kormánya kezdett el). Azzal, hogy a demokráciát és a piacgazdaságot választotta, a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) korlátozta a reformellenes erők mozgósító képességét, semlegesítette a kommunizmust visszasíró csoportok elidegenedését. Ennek persze nagy volt az ára, mivel így a piacgazdasági reformok során a volt nómenklatúra tagjai státusveszteség nélkül, sőt személyes anyagi nyereséggel tudták átmenteni magukat a kommunizmusból a harmadik köztársaságba.
Az ellenállás és elégedetlenség csillapításában jelentős szerepet játszott az a tény, hogy viszonylag alacsonyak volt a társadalom elvárásai. A kommunizmus után az utópikus vágyaknak semmi esélyük sem volt. Az emberek beletörődve, dühösen vagy reménykedve fogadták a változásokat, de nem vártak a kormányon lévőktől csodákat. A szerény elvárások és a beletörődés elejét vették a frusztrációnak, ami meghiúsíthatta volna az átalakulást.
Az erőszaktól való félelem szintén fontos szerepet játszott a társadalmi és politikai stabilitás fennmaradásában. Fontos stabilizáló tényező volt az euroatlanti világhoz fűzött társadalmi remény, továbbá az, hogy Lengyelország intézményesen is egyre szorosabban kapcsolódott a Nyugathoz. Az „Európához való viszszatérés” törekvése valamiféle kontrollt jelentett még a radikális elitek számára is. A lengyel politikusok tudatában voltak annak, hogy nemcsak a saját társadalmuk előtt vizsgáznak, hanem külföldi vizsgáztatók is ülnek a bizottságban: az Egyesült Államok és az Európai Unió kormányai, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) és az Európa Tanács. Ezek a nemzetközi szereplők feltételeket szabtak, és azokat teljesíteni kellett. Csak az EU-ba való belépésünk után lettek annyira magabiztosak jobboldali elitjeink, csak ekkor szabadultak fel lelkileg annyira a külföldi gyámkodás alól, hogy szembeforduljanak az EU-val (időnként már-már ellenséges hangot használva vele szemben), nem sokat törődve a társadalmi hangulattal sem.
Jobboldali értelmiségiek utólag súlyos vádakkal illetik a rendszerváltás lengyel modelljét. Azt róják föl neki, hogy merőben „másoló” jellegű. A lengyel republikánus hagyományokról elmélkednek, és a kollektivisztikus nemesi demokráciában, valamint a Szolidaritás 1980–81-es kalandjában keresik a mintát, melyet az átalakulásnak követnie kellett volna. Jaroslaw Kaczynski újabban szintén a republikánus eszméket állítja szembe a liberális demokrácia elveivel.
Úgy gondolom, 1989-ben a lengyelek többsége egyetértett Tadeusz Mazowieckivel, aki parlamenti expozéjában elvetett mindenféle „kísérletezgetést”, és „a kipróbált nyugati piacgazdasági intézmények” mellett foglalt állást. A nyugati minta követése biztonságérzetet adott, és javította az elhatározott megoldások társadalmi elfogadottságát. Az utópista kísérleteknek nem volt esélyük, hiába hivatkoztak híveik a misztifikált lengyel hagyományra. A lengyelek azt akarták, hogy Lengyelország minél előbb váljon a Nyugat részévé. Figyelemre méltó, hogy az utópikus gondolkodás, a nyugatitól eltérő, saját intézményi megoldások utáni vágy ezúttal nem az ideológiai és politikai baloldalról, hanem a jobboldalról indul ki.
És most elérkeztünk a lengyel rendszerváltást stabilizáló tényezők közül ahhoz, melynek helyi értéke a legambivalensebb volt. A stabilitáshoz paradox módon hozzájárult a társadalom atomizáltsága, az államtól és a közélettől való elidegenedés. Ez a kommunizmus öröksége volt, de szerepet játszottak benne a korábbi háborúk is, meg az az időszak, amikor Lengyelország fel volt osztva a vele szomszédos nagyhatalmak között. A lengyelek egymással szembeni bizalmatlansága, az európai viszonylatban alacsonynak számító szervezettségük (ezt 2002-ben összehasonlító vizsgálatok is kimutatták) nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nem volt kollektív fellépés a rendszerváltással szemben. Ott volt aztán a bérből élők félelme, hogy elvesztik kenyerüket, meg az az érzés, hogy a rendszerváltásnak nincs alternatívája. A demokratikus intézmények fennmaradását paradox módon elősegítette, hogy rosszul teljesítették alapvető feladatukat, a társadalmi érdekek artikulálását.
Tovább növelte az átalakulás biztonságát a döntési folyamat depolitizáltsága, a politikai szféra fejletlensége. A reformtervek nem széles körű társadalmi vitában születtek meg, nem volt társadalmi érdekegyeztetés, politikai konfrontáció. A rendszerváltás terve a modernizáló elitek körében született meg, nyugati tanácsadók részvételével. Bár a demokratikus intézmények hivatalosan léteztek és működtek, a kormányok gyakorlatilag a közvélemény és a politikai erők ellenőrzésén kívül hozhatták meg döntéseiket. A döntéseket gyakran megfosztották politikai tartalmuktól, úgy állították be őket, mint technikai szükségintézkedéseket, mint a gazdasági törvényszerűségek, „a fejlődés könyörtelen logikája” vagy a nyugati partnerek által támasztott feltételek következményeit. Leszek Balcerowicz „rendkívüli politikáról” beszélt, amiben igazából az volt a rendkívüli, hogy nem volt semmiféle politika, azaz kompromisszumkeresés, megegyezés, konfliktusfeloldás.
Mindez együtt teszi érthetővé, hogyan sikerülhetett kitörni az egyidejű demokratizálás és piacosítás önpusztító, hibás köréből. Lehetővé vált a gazdasági és politikai forradalom végrehajtása, a demokratikus intézmények fennmaradtak, és idővel megteltek demokratikusabb tartalommal.
Összegezve: rendszerváltásunk sikerét azt tette lehetővé, hogy mint nép örültünk a visszanyert egyéni és kollektív jogoknak, hogy a kommunizmus kompromittálódott, hogy az új elit kezdetben nagy tekintélynek örvendett, hogy vonzódtunk a Nyugathoz, és függtünk is tőle, hogy a politikai szféra semlegesítve volt, végül pedig a rendszerváltás sikeréhez hozzájárult a társadalom atomizáltsága, demobilizáltsága és elidegenedettsége is. Nem valami vidám képlet ez, de hát közhelyszámba megy, hogy a politika nem a magasztos tettek tartománya, hanem az a szféra, ahol állandóan a kisebbik rosszat kell keresni. A kívánt cél eléréséhez mindig meg kell fizetni az árat. Minél nagyobb a cél, annál magasabb az ár. A harmadik köztársaságnak manapság sok bírálója van, de nehéz olyat találni köztük, aki becsületesen összevetné a rendszerváltás korszakának politikai céljait a költségekkel és az eredményekkel.
Biztos, hogy sok mindent jobban is lehetett volna csinálni. De ez nem változtat a lengyel rendszerváltás rendkívüli sikerén. Az is igaz, persze, hogy most, tizenöt év múltán jobban látni, mi volt az ár, amit az átalakulásért fizetni kellett. Ha így tesszük fel a kérdést, akkor a kép egyszerre drámaibb és valóságosabb, mint ha „posztkommunizmust” vizionálunk, és a rendszerváltozás problémáit sötét mesterkedésekre, összeesküvésekre, zsíros stallumok osztogatására, megfigyelési botrányokra redukáljuk. Voltak súlyos hibák és visszaélések. Demokráciánk silány, az állam gyenge, a civil társadalom vézna, politikai osztályunk állapotáról jobb nem is beszélni. A korrupció kezd veszélyes méreteket ölteni. Még nagyon hosszú utat kell megtennünk, ha utol akarjuk érni a jobban szervezett és szerencsésebb történelmű országokat.
Bár a radikálisok veszélyes válaszokat adtak az állami, gazdasági és társadalmi átalakítás problémáira, azért a kérdések, amelyeket felvetettek, nem voltak alaptalanok. A rendszerváltás lényegében a kialakuló tulajdonos osztály forradalma lett. François Guizot híres felhívását valósította meg: „Enrichissez vous!” A tételt pikánsan illusztrálta a privatizáció első hullámának jelszava: „Ismerd meg a pénzed erejét”, vagy a Demokratikus Unió (UD)53 választási szlogenje: „Első a gazdaság.” Ezek a jelszavak jól mutatták a rendszerváltó elit érdeklődését és mentalitását. Az új elit nem tudta elmagyarázni, hogy a változásoknak mi az értelmük túl az itt és most parancsán. Nem tudta kielégíteni az emberek igazságvágyát, nem tudta elhitetni velük, hogy közösséghez tartoznak, mely úgy nyeri meg a jövőt, ha összefog. A felmérések egymás után mutatták ki, hogy a közvélemény szerint a változásokon a vállalkozók, a Szolidaritás elitje, a kommunista nómenklatúra és a papság nyert, és mindenekelőtt a munkások és a parasztok lettek a vesztesek.
A rendszerváltás individualista modellt valósított meg – de hát volt-e más alternatíva? Ez a modell azonban továbbvitte a közösség szétesését, előnyben részesítette az egyéni boldogulás stratégiáit. Nem volt ajánlat kollektív modernizációs projektre, a „létező szocializmus” közös meghaladására. De volt-e lehetőség ilyesmire? Ebben a helyzetben óhatatlanul felülkerekedett a nosztalgia, a biztonságos múlt visszasírása és a „paranoid vádaskodás” (Stephen Holmes): „ők – a vezetők – elárultak, megloptak, kisemmiztek bennünket.” A nosztalgia segített a Demokratikus Baloldali Szövetségnek, hogy kétszer is visszakerüljön a hatalomba, de egy másik lehetőséget is megteremtett: teret nyitott a Stan Tyminski54- és Andrzej Lepper55-szerű populista demagógok előtt, és módot adott a jobboldali radikálisok hatalomra kerülésére, a mai „rendszerellenes” koalíció létrejöttére. Ehhez szükséges volt a baloldal erkölcsi kompromittálódása is; ez tette lehetővé, hogy a PiS átvegye a liberális modell baloldali kritikusainak retorikáját.
A radikálisok visszatérése
A politikai radikalizmus újjászületését és a Törvény és Igazság Párt létrejöttét végső soron az magyarázza, hogy a társadalom egy része elfordult a rendszerváltástól és a demokráciától, de egy sor esetlegesség is közrejátszott benne, így mindenekelőtt az, hogy Jerzy Buzek kormányában (a Szolidaritás Választási Szövetség, az AWS 1997-es győzelme után alakult kormányban) Lech Kaczynski igazságügy-miniszter lett. Lech Kaczynski nagy népszerűségre tett szert mint a tiszta kezek embere, s ezt a Kaczynski fivérek és holdudvaruk ki tudták használni a politikai visszatérésre. A gyúanyagot a Rywin-ügy56 játszotta, az az elhíresült epizód, amikor Lew Rywin tévéproducer – állítása szerint a kormányfő megbízásából – ajánlatot tett a Gazeta Wyborczát kiadó Agora cégnek, hogy megfelelő ellenszolgáltatás fejében elintézi a médiatörvény módosítását (az SLD kormánya a médiatörvény átlátszó korlátozásaival ütötte el az Agorát a lehetőségtől, hogy televíziós csatornát vásároljon). A Gazeta leleplezte Rywint, az ügyből parlamenti vizsgálat lett, mely a tévé nyilvánossága előtt leplezte le a baloldal korrupt politikusait; jöttek az újabb visszaélési botrányok, és az SLD végérvényesen kompromittálódott. A sorozatban felfedett, a médiák által gyakran démonizált valós és állítólagos ügyek a társadalom egy részéből valóságos erkölcsi lázadást váltottak ki. Az egymást kergető vádak és leleplezések sok ember szemében hitelesítették a radikálisok álláspontját, mely addig nem egyezett a köztapasztalattal és a társadalmi prioritásokkal. A radikálisok harcot kínáltak a társadalomnak a „törvényért és az igazságért”, a „vörösök” ellen, a rothadt, korrumpálódott, cinikus elitek ellen. A Kaczynskiak addigi marginalizáltsága egyszerre annak lett a bizonyítéka, hogy ők tiszták, becsületesek, nem alkusznak.
Ez a fordulat paradox módon akkor következett be, amikor a lengyelek közérzete egyre javult.57 A lengyel társadalom több mint tíz év óta nem volt annyira elégedett a helyzetével, mint ekkor. Bár a polgárok többsége továbbra sincs megelégedve a jövedelmével, még ebben a vonatkozásban is történt fontos változás. Tavaly már 44 százalék volt elégedett anyagi körülményeivel; ez 20 százalékkal több, mint amennyien 1994-ben és 1997-ben nyilatkoztak ugyanígy (a CBOS közvéleménykutató-intézetnél). A Társadalmi diagnózis szerzői bizonyítékokat hoznak fel arra, hogy az életszínvonal és az életminőség csaknem minden társadalmi csoportban javult. Az általánosan elterjedt vélekedéssel szemben nem nőttek a társadalmi különbségek. Csökkent a munkahely elvesztésétől való félelem. Népszerűbbé vált az európai integráció. Lengyelország gazdagsági mutatói átlépték az EU-átlag 50 százalékát. Ezek az eredmények az egymást követő kormányok reformjainak köszönhetők, s persze az EU-nak, mely kikényszerítette a piac megnyitását, a stabil és vállalkozóbarát jogrend megteremtését.
De ha ilyen jó a helyzet, akkor miért olyan rossz? Amikor Lengyelország 2004-ben az EU tagjává lett, minden oka megvolt az ünneplésre. Tizenöt év erőfeszítései hozták meg gyümölcsüket. Ehelyett mit látunk? Elbizonytalanodást, az 1989-ben választott út radikális megkérdőjelezését. Ez fejeződött ki abban, hogy hatalomra kerültek a radikálisok, akik szerint viszonyaink katasztrofálisak, Lengyelország egyetlen nagy „Rywinland”, a harmadik köztársaság egy posztkommunista szörnyállam. Talán a magánszférában érzékelt javulás csak segítette tudatosabbá tenni a közéleti rosszat.
A politikusok, a politikai pártok, a kormány, a parlament és a demokratikus intézmények iránti bizalom már 1997-ben csökkenőben volt. Demokráciánk támogatottsága egészen addig egyre nőtt. Az elégedettek aránya 1992-ben 24 százalék volt, 1997-ben már egyenesen 60 százalék. A közvélemény ítélete a demokráciáról a Buzek-kormány idején kezdett gyökeresen megváltozni. A káosz, a rosszul előkészített és rosszul időzített reformok, a koalíció soraiban támadt anarchia, az egymást érő botrányok következtében a demokráciával való elégedettség rövid idő alatt több mint 20 százalékkal esett. A 90-es évek vége óta csökken a választásokon való részvétel, egyre kisebb a hatalmi intézmények és a politikusok elfogadottsága. A parlamentbe és a kormányba vetett bizalom mélypontra zuhant. Ezzel szemben nő a korrupcióra való érzékenység.58
A demokratikus intézményekkel és a politikai osztállyal szembeni bizalmatlanság abban is kifejezésre jut, hogy mennyire tekinti a lengyel közvélemény értéknek magát a demokráciát. A CBOS egy tavaly év végi felmérésében a megkérdezetteknek alig 45 százaléka tartotta a demokráciát a legjobb kormányzati rendszernek. És nem kevesebb, mint 40 százalék szerint egy erőskezű vezető egyszemélyi kormányzása jobbnak bizonyulhat a demokráciánál. A társadalom fele úgy véli, hogy személyes sorsának, vágyainak alakulása szempontjából a demokratikus rendszernek nincs jelentősége.
Ezek az adatok érthetővé teszik, hogy miért is nyerte meg tavaly a választásokat két jobboldali párt, a Törvény és Igazság, valamint a Polgári Platform.59 Mindketten radikális világképpel indultak a választási küzdelembe, elítélték a lengyel demokrácia „elmúlt időszakát”, mindketten azt ígérték, hogy megszüntetik a kormányzat anomáliáit, visszaszorítják a korrupciót, és helyreállítják a tisztesség uralmát a közéletben. A közvélemény erkölcsi felháborodásával és a politikával szembeni pesszimizmusával nem párosult azonban forradalmi lelkesültség. A PiS és a PO nem radikális szóhasználatuknak köszönhették győzelmüket – retorikájuk radikalizmusa ellenére győztek. Mellesleg a kampányban ez a radikalizmus vissza is volt fogva. Jól mutatja ez, mennyire hiányzik a radikális hevület a közvéleményből, hogy milyen magas a bizalom a gazdasági intézmények, a magánvállalkozók, a bankok iránt, ezen belül a Leszek Balcerowicz vezette Lengyel Nemzeti Bank (NBP) iránt, amelyekkel szemben pedig a Törvény és Igazság politikáját a mélységes gyanakvás jellemzi. (Ez a megállapítás is a CBOS adataira támaszkodik.)
Mégis, a mérsékeltek fokozatosan elveszítették azt a jelentős tőkét, melynek kezdeti vezető szerepüket köszönhették. Igaz, stratégiájuk sikeresnek bizonyult. A fő nemzeti célok megvalósultak. Bár még ma is szegény és kimerült ország vagyunk, de már nem választ el minket éles határ a legfejlettebb országoktól. Ugyanazon az úton haladunk, mint ők, és jórészt tőlünk függ, hogy milyen ütemben, meddig jutunk el. Ma már ezek az eredmények a nyilvánvaló és elfogadott múlthoz tartoznak. Nem diadalérzet társul hozzájuk, hanem a „hát csak ennyi” kiábrándult érzése. Hiszen a demokrácia, a piacgazdaság, Európa és a NATO együtt sem adnak választ a munkanélküliségre és a szegénységre, az állami korrupcióra, a rendszerváltást kísérő igazságtalanságokra és káros társadalmi jelenségekre. Az összes siker együtt sem ad választ arra a kérdésre, hogy mi is volt az értelme annak, amin átmentünk.
Az egyszerű embereket egyre kevésbé győzte meg a „nehéz válaszutakra”, a „szükségszerűségekre” való hivatkozás, a radikálisok „erkölcsi maximalizmusa” fölötti fejcsóválás vagy az olyan érvelés, mely szerint a magasabb rendű célok érdekében „egy kis lemondásra” van szükség, pedig ez a beszéd gyakran józan valóságértékelést fejezett ki. Hosszú időn át senki sem törődött a kommunizmusból örökölt sérelmekkel, a sebek kezeletlensége normális állapotnak számított. Ehhez jött az SLD második, Leszek Miller vezette kormányának60 vérlázító tevékenysége, ami erkölcsi fűtőanyagot szolgáltatott a radikálisok sikeréhez. Az erkölcsi lázadás nem az előnyök és a hátrányok összevetéséből, globális mérlegük megvonásából táplálkozik, hanem a sérelem, az igazságtalanság érzetéből.
Jacek Kuron,61 aki egyre határozottabb önkritikával beszélt a rendszerváltás mérsékelt stratégiájáról, 2000-ben ezt írta a Gazeta Wyborcza hasábjain: „Nem civil, hanem bürokratikus társadalmat építettünk, kapitalista, kvázi-demokratikus mintára, így aztán felelősek vagyunk az általánossá vált korrupcióért, az igazságtalan társadalmi viszonyokért és a politikai élet szétzilálódásáért.”62 Nem kevésbé érdekes adalék az előző évtized mérlegéhez az a válasz, melyet Kuron cikke mellett helyezett el a Gazeta főszerkesztője, Adam Michnik. „A nómenklatúra és az új bürokrata réteg tulajdonhoz jutása… valószínűleg elkerülhetetlen egy ennyire radikális rendszerváltásban” – írta Michnik. – „A nómenklatúra tulajdonhoz jutása az az ár, amit »a régi rend erőinek lefegyverzéséért«, a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság rendszerébe való integrálásáért fizetünk.” A szerző a múltbeli konfliktusok elsimítása, a társadalmi nyugalom érdekében határozottan ellenzi a régi rend embereinek diszkriminálását, „a múlttal való elszámoltatás” minden formáját.63 Mindkét cikk – más-más módon – segít megérteni, hogyan kerülhettek hatalomra a radikálisok.
Miután a posztkommunista baloldal csatlakozott „a mérséklet és józan ész” táborához, a radikális jobboldal maradt az egyetlen politikailag jelentős hely az erkölcsi felháborodásra és lázadásra, a rendszerváltás következményeinek vagy akár az egész rendszerváltásnak az elutasítására. A radikálisok szóhasználata nem a jövő kihívásaira válaszolt, hanem az elmúlt évek igazságtalanságai által kiváltott fájdalmakra. A Törvény és Igazság mindenféle összeesküvésekről, ügynökökről, kinyúló csápokról, „kommunista” pártról hablatyolt. De ugyanakkor olyan gondolatokkal is előállt, hogy helyre kell állítani a közösséget, meg kell erősíteni az államot, hogy az államnak kötelességei is vannak polgáraival szemben, hogy rehabilitálni kell a politikai szférát, hogy szükség van a hazafias nevelésre, mert az visszaadná az embereknek a méltóságérzetet és az összetartozás érzését.
Kérdés, hogy ez az erkölcsi és társadalmi érzékenység elvezet-e egy valódi rendszeralternatíva felvázolásához, melyre a negyedik köztársaság jelszava64 utal. Vajon a forradalmárok tényleg forradalmiak-e, vagy csak a mítoszok és a rítusok szférájában élik ki magukat?
A modern Amerika egyik szellemi atyja, Ralph Waldo Emerson két párttípust különböztetett meg, amelyek minden politikában dominálnak: a „remény pártját” és az „emlékezés pártját”. Az előbbi tekintetét előre veti, és a társadalmat közös kihívások, jövőprojektek köré akarja integrálni. Az utóbbi mindenekelőtt a múlttal foglalkozik, és a hangsúlyt az identitás, az emlékezet problémáira fekteti, s a közösséget a tradíciók köré szervezné.
Azok az elitek, melyek a 90-es években kormányoztak, a „remény pártjához” tartoztak. Természetesen az SLD vezetői esetében a jövő felé fordulás erkölcsileg kétértelmű volt, mert az is kifejezésre jutott benne, hogy nem akartak szembenézni a múltért való felelősségükkel. De ezzel együtt is Aleksander Kwasniewski választási jelszava65 – „Válasszuk a jövőt!” – nagyon jól rímelt az akkori társadalmi elvárásokra és érzékenységekre. Ellenben 2005-ben az „emlékezés pártja” győzött.
Minden egészséges társadalomnak szüksége van olyan közös projektre, gyakorlati reményre, amely integrálja, és amely a dolgok természeténél fogva a jövő felé fordul. De ugyanígy szükség van arra is, hogy a társadalom megértse önmagát, értelmezze megtett útját. Tetteinkkel, gondolatainkkal nemzedékről nemzedékre új oldalakat írunk „a lengyel nép zarándokútjának könyvébe” és a világ történelemkönyvébe. A válságos idők segítenek tudatosítani, hogy mi a jelentősége a múltnak a jelen számára, kedveznek az elhunytak szívéért, gondolataiért, lelkéért folyó küzdelemnek. Lelki megerősítést keresünk bennük, nem a nemzeti sebek feltépését.
A 2005. őszi választások utáni kormányváltás fontos szakaszt zár le Lengyelország fejlődésében: befejeződött a rendszerváltás, vagy ahogyan a korszak radikális kritikusai mondják, a posztkommunizmus. Eljött az emlékezés pártjának ideje. Ilyen párt a Törvény és Igazság, akkor is, ha Jaroslaw Kaczynski miniszterelnök parlamenti expozéjában66 ismét megkísérelte újraértelmezni a lengyel politikát, úgy állítva be a Törvény és Igazság Pártot, mint a jövő és a remény pártját. De ne áltassuk magunkat és egymást: igenis az emlékezet pártjának jött el az ideje, jóllehet egy ilyen párt is kénytelen nyitva hagyni a jövőre nyíló ablakokat. A váltás természetesnek tűnik egy ilyen nehéz időszak, a Leszek Miller-kormány lejáratódása után. Viszont nem természetesek a PiS-féle emlékezéspárt leegyszerűsítő primitív válaszai az ország helyzetével és a teendőkkel kapcsolatos kérdésekre. Nem természetes az a radikalizmus, amellyel a PiS nekiesik a liberális intézményeknek (az Alkotmánybíróságnak, a Monetáris Tanácsnak, a köztisztviselői karnak), nem természetes az a hideg polgárháború, amelyet a Törvény és Igazság intoleranciájával, verbális agressziójával, ideológiai fundamentalizmusával meghonosított a közéletben.
Amikor Jaroslaw Kaczynskit egy újságíró megkérdezte, melyek a PiS céljai, ezt felelte: „megtisztítani, megreformálni és megszilárdítani az államot… megerősíteni a hatalmát, és helyreállítani a tekintélyét. És aztán ezen eszközök segítségével olyan gazdasági és szociális politikát kezdeni, amelynek két célja van: az egyik az, hogy a nemzet egyáltalán életben maradjon – legyőzze a demográfiai válságot –, a másik pedig az, hogy a nemzet egységes maradjon, vagyis hogy azok a különbségek, amelyek ma megosztják a társadalmat, csökkenjenek. Nem egy egalitárius eszme, hanem a közösségi eszme, a társadalmi szolidaritás eszméje nevében.”67
Jól mutatja e kijelentés a PiS elképzelésének két elemét: az egyik a radikális államátalakítási program, a másik a kollektivista társadalmi rend víziója, amelyben az állam központi szerepet játszik. Ezeknek a változtatásoknak nem az egyéni boldogulás a célja, nem az egyén esélyeinek megsokszorozása, szükségleteinek kielégítése. A fő cél az, hogy a nemzet életben maradjon, és „megőrizze egységét”. De vajon egy modern, demokratikus nemzet lehet-e egységes, kivéve egy olyan helyzetet, amikor lényeges veszélyek fenyegetik? Képes-e az állam eredményesen befolyásolni a demográfiai helyzetet?
Jaroslaw Kaczynski ma tisztelettel adózik Jan Olszewskinek, aki a 90-es évek elején azt hangoztatta, hogy radikális átalakítást csak a népnemzeti koalíció képes végrehajtani. Ugyanígy nevezte aztán koalícióját parlamenti expozéjában az újonnan kinevezett miniszterelnök is. Ebben a politikai választásban két célt lehet felfedezni. Az első – a párttörekvés – olyan nagy formációt létrehozni, amely egyesíti a lengyel jobboldal összes áramlatát. A másik – ideológiai és politikai –, megvalósítani azt a politikai szintézist, melyre Jaroslaw Kaczynski már a Centrumpárt idején törekedett, de, mint maga is elismerte, akkor kudarcot vallott vele. A szintézis pedig az lenne – minden józan jobboldalnak ez az álma –, hogy létrejöjjön egy modern, a világra nyitott Lengyelország, amely kulturális téren tudatosan kötődik a maga hagyományaihoz és értékeihez, keresztény gyökereihez. De úgy tűnik, hogy inkább a radikalizmus szintéziséhez közeledünk, a hibás elven működő intézmények, az ellenségekkel és ellenfelekkel szembeni permanens agresszió szintéziséhez. Fennáll a veszély, hogy Lengyelország az európai országút padkájára sodródik, a lengyel szellemi térképen meg oda kerül, ahol Rydzyk atya,68 Giertych,69 Lepper és Macierewicz uralkodik.
Lehet, hogy tényleg sikerül „kihasználni a dinamizmusukat” – ahogy a Lengyel Családok Ligájáról és az Önvédelemről mondta Jaroslaw Kaczynski – különféle intézmények likvidálására, kiüresítésére, meggyengítésére meg különleges parlamenti bizottságok és rendőrségek felállítására. Ahhoz is nagy tehetsége van mindkét pártnak, hogy kipécézett emberek, sőt egész társadalmi rétegek ellen hadjáratot vezessen. Láttuk már, hogyan indítottak támadást a jogászok, a bírák, az újságírók, az ál-értelmiségiek és az orvosok, a civil társadalom ellen. Csak a jó ég tudja, ki nem volt eddig a céltáblájuk. Kaczynski kormányfő parlamenti expozéjában azt ígérte, hogy meg fog nyugodni a politikai vita, de ezt nehéz elhinni neki. Úgy tűnik, hogy nála és az ő közegében a permanens agresszió a politizálás természetes módja. Viszont annak a pusztításnak, amely végbemegy, súlyos következményei lesznek. Romlik a nyilvános vita stílusa, meggyengül az egymás iránti bizalom és tisztelet, az erős államra való törekvés elkorcsosítja az intézményeket. Mindez végül is gyengíteni fogja az államot, anarchizálja a közéletet, és Lengyelországot visszaveti az európai fejlődés perifériájára.
Nehéz elképzelni, hogy a „rendszerellenes koalíció” képes lenne lökést adni Lengyelországnak a civilizációs fejlődéshez, holott az ugrásszerű haladásra ma rendkívül jók az esélyek, kitűnő a konjunktúra Lengyelországban és Európában is. Óriási mennyiségű segélyt kapunk az Európai Uniótól, ez lényegesen felgyorsíthatná az ország modernizációját. Amikor ez a kormány távozni fog, alighanem az lesz vele szemben a legsúlyosabb erkölcsi és politikai vád, hogy elszalasztotta az esélyeket. Ehhez jön majd Lengyelország visszaprovincializálása. Ott lesz a kormány számláján a máris tapasztalható külpolitikai elszigetelődés is, aztán a legtehetségesebb, legdinamikusabb, legnyitottabb, leginkább kockázatvállaló fiatalok elveszítése, mert az ilyenek elhagyják Lengyelországot. És végül a legsúlyosabb, ami történhet: Lengyelország egy részéből előjöhetnek a legroszszabb vonások, a beteges bizalmatlanság, az idegenektől való paranoid félelem, a hazafiaskodó frázispufogtatás.
Befejezés
A Kaczynski fivérek el vannak telve a romantikus lengyel értelmiségideállal; megvetik a mai kommercializálódó és vulgáris Lengyelországot. Ők maguk szerényen élnek, gyűlölik a mindenhol ott nyüzsgő, dörzsölt üzletembereket, bár nyílt harcot nem hirdethetnek a piac ellen. Nem a független középosztályra, nem a civil társadalomra számítanak. Az államot akarják átszervezni „az ember javát szolgáló apparátussá”. És hogy mi válik az ember javára, azt persze ők akarják meghatározni. Nem modern önkorlátozó államot akarnak, amely mindenkire egyenlő kötelezettségeket ró, és mindenkinek egyenlő jogokat biztosít. Nem olyan államra törekednek, amelyben a különböző intézmények alkotmányosan garantált függetlensége akadályozza meg a hatalmi önkényt és a többségi tiranniát. A Kaczynskiak azoknak a bizonyos „romantikus önfeláldozóknak”, az „őrült társadalmi munkásoknak”, a nemzeti ügy „fanatikusainak” világáról álmodnak.
Eszembe jut La Mancha lovagja. Don Quijote kitalálja magának a valóságot. Elég azt mondania, hogy „lovag vagyok”, és tényleg lovaggá válik; „óriásokat látok”, és az illúzió számára valósággá válik. Titkos megállapodásokat, összeesküvéseket, maffiákat látok – és ezek valósággá válnak. Mendegél hát Lengyelország útjain Don Quijote és Sancho Panza, készen mindenféle hőstettre. Szegény, szegény Lengyelország!
A cikk lengyelül a Gazeta Wyborczában jelenik meg két részben: szeptember 3-án és 10-én.
Fordította: Scipiades Iván
Jegyzetek
1 A magyar sajtóban a Jog és Igazságosság kifejezés a gyakoribb, amelyet e cikk fordítója hibásnak tart. A tévedés forrása az, hogy a lengyel elnevezésben szereplő prawo szó jogot is meg törvényt is jelent. De ez a párt (mint e cikk második fele kitűnően megvilágítja) nem jogok kiharcolására alakult, hanem a törvény és rend, vagyis a bibliai „törvény és igazság” tűzzel-vassal való kikényszerítésére. Az angol nyelvű sajtóban és irodalomban a Law and Justice fordítás használatos, nem pedig Right and Justice. A párt nevét a lengyelek maguk is Law and Justice-ként fordítják angolra, ld. pl. a parlament honlapját. http://www.sejm.gov.pl/english/organy/organy.html [2] – A ford.
2 Az egykori kommunistákból lett szociáldemokraták (Demokratikus Baloldali Szövetség) népszerű politikusa. Miniszterelnök 1996–97, külügyminiszter 2001–2005, alsóházi elnök 2005. A 2005-ös elnökválasztásban ő menthette volna meg a baloldalt, amely a Miller-kormány botrányai és a pártszakadás után válságba került. Cimoszewicznek az induláskor jó esélye volt a győzelemre, de a kampány közepén hamis bizonyíték alapján visszaéléssel rágalmazták meg, népszerűsége zuhanni kezdett, ezért visszalépett, és távozott a politikából is. – A ford.
3 A „Szolidáris Lengyelország” a magát konzervatívnak deklaráló Törvény és Igazság Párt baloldali populista gazdasági programjának választási szlogenje volt 2005-ben. A „Liberális Lengyelország” jelszóval pedig a PiS-konkurens Polgári Platformtól próbálta elijeszteni a szavazókat. – A ford.
4 A Honi Hadsereg (Armia Krajowa, AK) a második világháború egyik legnagyobb németellenes fegyveres ellenállási mozgalma, amely az egész háború alatt partizánharcot folytatott a nácik ellen. A londoni emigráns lengyel kormányhoz volt lojális, ezért az 1944-ben kreált szovjetbarát kormány ellenségnek deklarálta. Az AK katonáit 1956-ig üldözték, bebörtönözték, deportálták a Szovjetunióba, sokukat megölték. Az AK-sok elleni ítéleteket csak a rendszerváltás után semmisítették meg. – A ford.
5 Baloldali populista párt, eredetileg paraszt-érdekvédelmi szervezet, amely a rendszerváltás veszteseit tömörítette, utóbb sokat „befogott” a kiábrándult szociáldemokrata szavazókból is. Euroszkeptikus, izolacionista, állami intervenciót követel. 2006 májusában a Samoobrona a szélsőjobboldallal együtt koalíciós társként csatlakozott a PiS-kormányhoz. A parlamentben 12 százaléka van, ezzel a koalíció második legnagyobb pártja. – A ford.
6 Ultrakatolikus, ultranacionalista, ultrakonzervatív, rögeszmésen németellenes, EU-ellenes, homofób párt, populista baloldali gazdasági követelésekkel. A parlamentben 7,3 százaléka van, 2006 májusában koalícióra lépett a PiS-szel. Ifjúsági szervezete nyíltan vallja magát egy háború előtti félfasiszta mozgalom örökösének. – A ford.
7 A Törvény és Igazság elnöke, 2006 júliusa óta kormányfő. – A ford.
8 Michal Karnowski – Piotr Zaremba: Przejecie wladzy. (Hatalomátvétel.) Newsweek Polska, 2006. április 2. [Részlet az Odwóch takich… Alfabet braci Kaczynskich c. könyvből.]
9 Egyike a „walesizmusoknak” is nevezett eredeti, képszerű és nyelvhelyességi hibáktól vagy logikátlanságoktól hemzsegő, szállóigékké vált kiszólásoknak, amelyekről híres Lech Walesa, a kommunizmust kis híján megdöntő Szolidaritás szakszervezet alapítója, első elnöke, az első szabadon választott államfő (1990–95). – A ford.
10 A XVI. sz. végétől a XVIII. sz. közepéig létező ideológia és kulturális koncepció, amely szerint a lengyel nemesség az ókori szarmata néptől származik, tőle örökölte nemes erkölcseit. Volt benne a szomszéd népekkel szembeni kultúrfölény, orientalizáló nemzeti hagyományok istenítése, ami megnyilvánult az öltözködéstől az építészetig mindenben. Később a szarmatista patriotizmus xenofóbiává, a katolicizmus intoleranciává degenerálódott. – A ford.
11 A két világháború közötti koalíciós (jobb-bal-centrista) pártszerű politikai mozgalom, amely az ország erkölcsi meggyógyítását, a politikai életnek a korrupciótól való megtisztítását tűzte ki célul. A keménykezű központosított kormányzás híve volt, 1926-tól Józef Pilsudski marsall tekintélyelvű rendszerének lényegében a kormánykoalíciója volt, még ha formálisan nem alakult is párttá. – A ford.
12 Jobboldali nacionalista politikai mozgalom a XIX. század közepétől 1939-ig (lengyel neve Endecja a Narodowa Demokracja – ND – rövidítéséből). Radikális kisebbségellenesség, antiszemitizmus, erőszakos lengyelesítési és katolizálási törekvések, a lengyel kultúrfölény hirdetése, németellenesség és taktikai oroszbarátság jellemezték. Szemben állt Józef Pilsudskival és a Sanacjával. A rendszerváltás óta több párt is az Endecja örökösének vallja magát, köztük a Lengyel Családi Liga. – A ford.
13 Lengyel kommunista vezető, kulcsszerepet játszott 1944–47-ben a szovjetbarát rendszer kialakításában, az 50-es évek eljén jobboldali opportunistának minősítették és kizárták a Lengyel Egyesült Munkáspártból, ’56-ban, a desztalinizáció kezdetekor rehabilitálták, a párt első titkára lett, „lengyelutas szocializmust” kezdett építeni. Az 1970-es gdanski hajógyári sztrájk fegyveres leverése miatt lemondatták. – A ford.
14 A Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára, 1970–1980. Gazdasági reformokat és modernizációt kezdett, nyugati kölcsönökből emelte az életszínvonalat. A 70-es évek második felében a gazdaság válságát nem tudta kezelni, engedélyezte a Szolidaritás szabad szakszervezet létrehozását, ezután félreállították. – A ford.
15 1997 és 2001 közötti jobbközép koalíció, majd jobboldali kisebbségi kormány. A rosszul előkészített, illetve ügyetlenül időzített közigazgatási, nyugdíj- és egészségügyi reformok, valamint a korrupciós botrányok miatti népszerűtlensége a koalíciót alkotó pártok széteséséhez vezetett. – A ford.
16 1989. június 4. A választáson a kerekasztal-megállapodások értelmében az alsóházi helyek 65 százalékára a LEMP és két kis szatellitpártja állíthatott jelölteket. A maradék 35 százalékra pályázhatott az ellenzék. Az ekkor visszaállított felsőházi helyek 100 százalékára szabad volt a választás. Az ellenzék megnyerte az alsóház 35 százalékát és a felsőház 99 százalékát. A LEMP-nek egymagában 50 százaléknál kevesebbje volt. A Szolidaritás átcsábította a Parasztpártot, és ezzel a LEMP kisebbségbe került, megalakult a Mazowiecki-kormány, a kommunista tömb első nem kommunista vezetésű kormánya. – A ford.
17 A későbbi lengyel köztársági elnök (1995–2005), Zbigniew Messner, illetve Mieczyslaw Rakowski utolsó kommunista kormányában ifjúsági miniszter, a rendszerváltást előkészítő kerekasztal-tárgyalásokon a szakszervezeti pluralizmussal foglalkozó munkacsoport társelnöke, a választás után a Lengyel Egyesült Munkáspárt reformszárnyából létrehozza a Lengyel Szociáldemokrata Pártot. – A ford.
18 Andrzej Paczkowski: Pierwsze reakcje po klesce. [A vereség utáni első reagálások.] Kultura, 1993/6., 40. o.
19 A lengyelországi Soros Alapítvány elnevezése. – A ford.
20 Katolikus író, újságíró, a 2. világháború után Kelet-Közép-Európa első nem kommunista miniszterelnöke, 1989–90. 1980–81-ben a Szolidaritás szakszervezet egyik vezető értelmiségi tanácsadója, 1990-ben egyik megalapítója, ’95-ig elnöke a Demokrata Uniónak (UD), a magyar SZDSZ-hez leginkább hasonlító lengyel pártnak. – A ford.
21 Radikális jobboldali miniszterelnök 1991–92-ben fél éven át. – A ford.
22 Radikális jobboldali, nacionalista katolikus politikus, belügyminiszter az Olszewski-kormányban, durva átvilágítási javaslata idézte elő a kormány bukását. – A ford.
23 Radikális konzervatív politikusok. Ikrek, Jaroslaw (a jelenlegi kormányfő) a domináns, az ötletgazda, Lech (az elnök) a koncepciók végrehajtója. Apjuk az AK-ban harcolt. Együtt alapították meg a jobboldali Centrumpártot (PC), a PiS egyik elődjét, majd 2001-ben a PiS-t. Lech 2005 decembere óta köztársasági elnök, Jaroslaw a PiS elnöke, 2006 júliusa óta miniszterelnök. Lech 1980-ban a Szolidaritás tanácsadója, 1990–1993-ban Lech Walesa tanácsadója, amíg össze nem vesznek, 1995–2000-ben igazságügyminiszter a Buzek-kormányban. – A ford.
24 Czas na zmiany. [Ideje változtatni. Michal Bichniewicz és Piotr Rudnick interjúja Jaroslaw Kaczynskival] Varsó, [1993], 26. o.
25 Nowa Polska czy jeszcze stara. [Már új vagy még régi Lengyelország.] Teresa Toranska interjúja Jaroslaw Kaczynskival a My [Mi] című interjúkötetben. Varsó, 1994, 116. o.
26 Prawo panstwa od dzis? [Jogállam mától?] Tadeusz Kucharski beszélget Jan Olszewskivel, az Országos Állampolgári Bizottság alelnökével. Nowy Tydzien Wokanda, 1991. október 27. – november 3.
27 Grzegorz Paczyk: General odejdzie, a w armiii bedzie po staremu. [A tábornok távozik, de a seregben minden marad a régiben.] Rzeczpospolita, 2006. július 25.
28 Az 1989-es első, félig szabad választáson az ellenzéki jelöltek „Lech Walesa melletti Állampolgári Bizottság” elnevezéssel spontán szerveződő pártként indultak, a tényleges pártok később alakultak ki, és többségük a Szolidaritás mozgalomról szakadt le. – A ford.
29 LAW, Zwalczac az do zwalczania calkowitego (Obrady KKO) [Harcolni a teljes megsemmisítésig – az Országos Állampolgári Bizottság ülése.], Gazeta Wyborcza, 1991. április 8.
30 Jan Olszewski miniszterelnök expozéja. Rzeczpospolita, 1991. december 23.
31 A rendszerváltás után az első két kormány pénzügyminisztereként (1989–91) a sokkterápiának nevezett gazdasági reform szerzője. Jelenleg a Lengyel Nemzeti Bank elnöke. – A ford.
32 Liberális politikus, a második Szolidaritás-kormány miniszterelnöke 1991 januárjától decemberéig, a Hanna Suchocka-kormányban (1992–93) az európai integrációs ügyek minisztere. – A ford.
33 Jaroslaw Kaczynski: Musimy przyspieszyc w Polsce. [Gyorsításra van szükség Lengyelországban.] Gazeta Wyborcza, 2006. június 5.
34 Utalás arra, hogy a PiS a Rywin-afférral kapcsolatban létrehozott parlamenti különbizottságban tett szert népszerűségre, továbbá hogy a PiS a választási programja szerint különféle tisztogatással, korrupcióellenes harccal, átvilágítással foglalkozó testületeket tervez felállítani. – A ford.
35 Albo z rzadem, albo z Olszewskim [Vagy a kormánnyal, vagy Olszewskivel – Wojciech Zaluska interjúja Andrzej Urbanskival.] Gazeta Wyborcza, 1992. szeptember 8.
36 Potrzeba antysocjalistycznego dyktatora. [Antiszocialista diktátor kerestetik. Wojciech Zaluska interjúja Stefan Kisielowskival.] Gazeta Wyborcza, 1989. [Stefan Kisielowski (1911–1991) prózaíró, publicista, zeneszerző, zenekritikus, politikus – A ford.]
37 Konzervatív párt, a Kaczynski ikrek alapították 1990-ben, a párt meghatározhatatlan időben elhalt, a két Kaczynski 2001-ben új pártot alapított, a Törvény és Igazságot (PiS). – A ford.
38 Nowa Polska czy jeszcze stara [Már új vagy még régi Lengyelország], 110. o.
39 Irodalomtörténész, híres Joseph Conrad-szakértő, 1981-ben, a szükségállapot bevezetésekor épp Oxfordban tartózkodott, kint maradt, és a Szabad Európa Rádió lengyel szekciójának igazgatója lett. Távollétében Lengyelországban halálra ítélték az Egyesült Államok javára folytatott kémkedés vádjával. A rendszerváltáskor hazatért, tanácsadója volt Lech Walesa államfőnek és Jan Olszewski kormányfőnek. – A ford.
40 O dwóch takich... Alfabet braci Kaczynskich. [Ők ketten…
A Kaczynski testvérek abc-je. Michal Karnowski és Piotr Zaremba interjúi.] Krakkó, 2006, 219. o.
41 1989-ben Olszewskival együtt alapította a radikális jobboldali Keresztény-Nemzeti Egyesülést (ZChN), majd 1990-ben Kaczynskiékkal a Centrumpártot, végül 2001-ben a PiS-t. A PiS-kormányban belügyminiszter. – A ford.
42 Apatyczna rewolucja. O stanie panstwa i potrzebie reform rozmawiaja. [Apatikus forradalom. Az ország helyzetéről és a reformok szükségességéről beszélget Irena Lipowicz (UW), Ludwik Dorn (AWS-PC), Bronislaw Komorowski (AWS-SKL), Rafal Matyja oraz Agnieszka Magdziak-Miszewska és Tomasz Wiscicki.] Wiez, 1997/11., 12–13. o.
43 M. D. Z. [Marcin Dominik Zdort]: Rachunek sumienia Kaczynskiego. [Kaczynski lelkiismeret-vizsgálata.] Rzeczpospolita, 1996. február 26.
44 Utalás arra, hogy 1993-ban Hanna Suchocka nehezen egyben tartott jobbközép koalícióját a rendszerváltó Szolidaritás szakszervezet politikai szárnya buktatta meg a parlamentben, emiatt előrehozott választást kellett tartani, amelyet a kommunizmus kori vezető állampárt utódja nyert meg, és azzal a Parasztpárttal alakított kormányt, amely a kommunizmusban egyik szatellitpártja volt. – A ford.
45 A rendszerváltáskor létrejött államforma félhivatalos megnevezése. A szóhasználat hangsúlyozza a kommunizmussal való teljes szakítást, a kommunizmus „átugrását”, mivel II. Köztársaságnak az 1918 és 1939 közötti Lengyelországot nevezik (az Oroszországtól, Poroszországtól és az Ausztria-Magyarországtól való függetlenné válástól a Hitlernek való kapitulációig). Az I. Köztársaság a lengyel–litván nemzetközösség 1569–1795. – A ford.
46 Lengyelország nyíltan a Moszkva-barát Viktor Janukovics ellen és a Nyugat-barát Viktor Juscsenko mellett avatkozott be a 2004/2005-ös ukrajnai elnökválasztási kampányba, és ehhez maga mögé tudta állítani az EU-t. – A ford.
47 Adam Przeworski: Democracy and the Market. New York, 1992.
48 John Gray: From Post-Communism to Civil Society: The Reemergence of History and the Decline of the Western Model. Social Philosophy and Policy, Vol. 10, No. 2, Summer 1993.
49 O dwóch takich... Alfabet braci Kaczynskich...., 170. o.
50 1981. XII. 13. – 1983. VII. 22. Katonai irányítás alá vonták a gazdasági életet, felfüggesztették a szabadságjogokat, törvényen kívül helyezték a Szolidaritás szabad szakszervezetet, internálták legfőbb aktivistáit, a fontosabb ellenzékieket. Hivatalosan az egyre romló gazdasági helyzettel indokolták, valamint az energetikai válsággal, valamint célzások formájában a kommunista testvérországok részéről fenyegető intervenciós veszélyre hivatkoztak, amelyért a Szolidaritást hibáztatták. – A ford.
51 Mazowiecki, Kuron, Geremek, Michnik a kommunizmus kori demokratikus ellenzék vezető alakjai, 1980-ban a sztrájkoló munkások, ill. a Szolidaritás szakszervezet értelmiségi tanácsadói, a rendszerváltás után a Szolidaritásból kivált liberális párt kulcsfigurái. – A ford.
52 (1926– ) baloldali történész, újságíró, politikus, a Lengyel Egyesült Munkáspárt reformszárnyának egyik vezető
alakja, a rendszerváltás előtti utolsó kommunista kormány (1988–89) feje, az ő idejében kezdődnek meg a rendszerváltást előkészítő gazdasági és politikai reformok. – A ford.
53 A Szolidaritásból 1990-ben kivált liberális szárny, az egykori értelmiségi agytröszt, a cikkben szereplő „mérsékeltek” pártja. Első elnöke Tadeusz Mazowiecki. 1994-ben egy liberális-konzervatív párttal egyesülve átalakult Szabadságunióvá (UW). 2005-ben nevét Demokrata Párt – demokraci.pl-re változtatta. A 2001-es és 2005-ös választásokon nem jutott be az alsóházba. – A ford.
54 Stanislaw Tyminski 1970 óta Kanadában élt lengyel, aki indult az első szabad lengyel elnökválasztáson párt, stáb és program nélkül (menet közben alakította meg az X Pártot). Szemérmetlen populizmussal és nagyon ügyes kampánnyal az első fordulóban meglepetésre második lett 23 százalékkal Lech Walesa 39 százaléka mögött, és ezzel kiütötte a versenyből Tadeusz Mazowieckit, aki csak 18 százalékot kapott. Mazowiecki emiatt mondott le a kormányfőségről. – A ford.
55 Baloldali populista politikus. Pártja, a Samoobrona [Önvédelem] eredetileg paraszt-érdekvédelmi szervezet, abban a korszakában Lepper importgabona-szállítmányokat semmisített meg, útblokádokat szervezett. Utóbb a Samoobrona csalódott nem paraszti baloldali szavazóknak is gyűjtőhelye lett. Lepper a 2005-ös elnökválasztáson 15 százalékkal a harmadik volt. 2006 májusában a Samoobrona a szélsőjobboldallal együtt koalíciós társként csatlakozott PiS-kormányhoz, azóta Lepper mezőgazdasági miniszter. – A ford.
56 Lew Rywin orosz születésű dúsgazdag lengyel filmproducer, a Demokratikus Baloldali Szövetség holdudvarához tartozik. 2002-ben felajánlotta a Gazeta Wyborcza című lap kiadójának és Adam Michnik főszerkesztőnek, hogy ha a Gazeta fizet 17,5 millió dollárt a szociáldemokratáknak, illetve Rywin cégének, akkor a készülő médiatörvényt úgy alakítják, hogy a Gazeta kiadója vásárolhasson meg egy országos tévét. Michnik titokban magnóra vette az egyik megvesztegetési ajánlatot, és később közreadta. Rywint 2 évre ítélték, a büntetést most tölti. A Rywin-ügy volt a kegyelemdöfés a szociáldemokrata kormánynak, a felgöngyölítéssel foglalkozó parlamenti vizsgálóbizottság pedig ugródeszkául szolgált több radikális jobboldali politikusnak. – A ford.
57 L. főleg: Diagnoza spoleczna [Társadalmi diagnózis] 2000, 2003 és 2005, az 1992 óta végzett Lengyel Általános Felmérés, valamint Henryk Domanski számos cikke.
58 Ezzel foglalkozott Lena Kolarska-Bobinska cikke: Czy Polacy polubia demokracje? [Megszeretik-e a lengyelek a demokráciát?] Gazeta Wyborcza, 2006. április 7.
59 Természetesen csak egy győztes volt, a Törvény és Igazság, a szavazatok 27 százalékával, a liberális-konzervatív Polgári Platform második lett 24,1 százalékkal. Azért szokás a két pártot együttes győztesként emlegetni, mert a korábbi rivalizálás után az első fordulós választási kampányt már leendő koalíciós társakként folytatták. (Végül a Platform nem lépett koalícióra a Törvény és Igazsággal). – A ford.
60 2001–2004 közötti szocdem kormány, először még a Parasztpárttal koalícióban, majd egyedül kisebbségben. Miller személyesen, és pártja is megdöntött minden népszerűtlenségi rekordot, elsősorban a Rywin-affér és a túl liberális gazdaságpolitika miatt. A szociáldemokraták kettészakadása után Miller lemondott. – A ford.
61 (1934–2004) történész, a demokratikus ellenzék, majd a Szolidaritás-agytröszt egyik legismertebb és legnépszerűbb alakja, híres volt szociális érzékenységéről. 1989–90-ben és 1992–93-ban munkaügyi miniszter. – A ford.
62 Jacek Kuron: Jak upadl realny socjalizm. [Hogyan bukott meg a reális szocializmus.] Gazeta Wyborcza, 2000. július 1–2.
63 Adam Michnik: Jak powstaje realna demokracja. [Hogyan jön létre a reális demokrácia.] Gazeta Wyborcza, 2000. július 1–2.
64 A PiS és más radikális jobboldali erők retorikájának egyik alapeleme, a rendszerváltás legitimitása megkérdőjelezésének, egy új kormányzati rendszer kialakításának metaforája. – A ford.
65 Az 1995-ös elnökválasztáson, amelyen Kwasniewski győzött Walesával, a rendszerváltás élő szimbólumával szemben. – A ford.
66 Jaroslaw Kaczynski a PiS második kormányát alakította meg. Az első – még kisebbségi kormány – élén 2005. október 31-től 2006. július 10-ig Kazimierz Marcinkiewicz állt, J. Kaczynski csak 2006. július 10-én lett miniszterelnök. – A ford.
67 PiS nie jest partia niezadowolonych. [A PiS nem az elégedetlenek pártja. Cezary Michalski interjúja Jaroslaw Kaczynskival.] Dziennik. Polska. Europa. Swiat, 2006. április 21.
68 Tadeusz Rydzyk katolikus pap, az azóta idegengyűlölet miatt betiltott német Radio Maria International mintájára létrehozta és egyszemélyi módon irányítja a lengyel Radio Maryja ultrakatolikus, soviniszta, populista, antiszemita és EU-ellenes katolikus rádiót. Rádiójával és más médiumaival aktívan bekapcsolódott a 2005-ös parlamenti és elnökválasztási kampányba, a szélsőjobboldali Lengyel Családi Ligát és Lech Kaczynskit támogatta. – A ford.
69 Roman Giertych nemzeti demokrata (l. Endecja) dinasztia tagja (4. nemzedék), a Lengyel Családi Liga elnöke. – A ford.
- Játéktér [7]